Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Vincze Oszkár: A munkaerő-helyzet

Vincze Oszkár A munkaerőhelyzet Néhány esztendeje a munkaerő telítettség, sőt, munkaerőhiány mind több fejtörést okoz. A Gazdasági Bizottság ezért e probléma egyik legfontosabb jelentkezési helyét: a fővárost vétette vizsgálat alá. A vizsgálat eredményéről a V. B. munkaügyi főosztálya részletes jelentést készített, amelynek tartalmára nemcsak a főváros, de országos érvényű következtetések levonása szempontjából is okvetlenül fel kell figyelnünk. Munkaerőhiány és belső munkaerőtartalék A jelentés a munkaerőhiány okát nagy vonásokban a következőkben jelöli meg: erősen növekszik a kereskedelem és a szolgáltató ipar munkaerőszükséglete; emelkedik a gyermekgondozási segélyt igénybe vevő nők száma; és a szakmunkásképzésben lemaradás mutatkozik. Egyetértünk a jelentés észrevételével, amely szerint a létszámigények jelentős hányada nem mindenben reális, mert a vállalatok termelése — a túlórákat is figyelembevéve — így is emelkedik, termelési célkitűzésüket teljesítik és közöttük jelentős munkaerőhiánnyal „küzdő" üzemek is létszámnövelés nélkül térnek át a rövidített munkaidőre. Arányaiban nem kimutatható, de a vállalati vizsgálatok során megállapítható, hogy lényegében a legtöbb helyütt belső munkaerőtartalék van. A bejelentett munkaerőszükséglet abszolút számokban tehát mindenképpen túlzott és erősen megtévesztő. Ilyen félreinformáló tényező például, hogy a termelés növelése a létszám emelésével általában — a helytelenül alkalmazott gazdaságpolitikai elvek folytán — „olcsóbb" a vállalatnak, mint a gépesítés, a műszaki fejlesztés. Olyan gyakorlat is van, hogy a vállalat drága importgépeit heverteti és kubikosokkal dolgoztat. A jelentés szerint a létszámhiány a nehéziparban átlagosan 6—7,4 százalék; legmagasabb a villamosenergia, a gép- és gépberendezéseket, továbbá közlekedési eszközöket gyártó, valamint az építőanyagiparban: átlagosan 8—io százalék. Legkedvezőbb a helyzet a műszeriparban, a villamosipari gépek gyártásában és a kohászatban; e szakmákban a hiány 5 százalék körül ingadozik. A könnyűiparban a munkaerőhiány alatta van a nehézipar számainak: általában 6 százalék körüli. Legmagasabb a bútoriparban: több, mint 10 százalék; legalacsonyabb a textil-, ruházatiiparban; s kedvezőnek mondható a textil- és nyomdaipar munkaerőhelyzete is. Az állami építőipar munkaerőszükséglete átlagosan 7—9 százalék, de a legmagasabb „értéket" a magasépítőipar szükséglete mutatja. Érdekes, hogy a szak- és szerelőiparban a munkaerőhelyzet viszonylag kiegyensúlyozottabb és átlagban sem éri el az 5 százalékot. Mégis az a helyzet, hogy a létesítmények átadása az esetek zömében nem az építőmesteri munka, hanem a szak- és szerelőipar miatt késik. A közlekedés és hírközlés munkaerőhiánya 5—6 százalék; de a legnagyobb ingadozás ebben az ágazatban észlelhető. A hiány ugyanis a tanácsi közlekedésben 10,5 százalék, a KPM autóközlekedésben 14,5 százalék, miközben a KPM szállítási, hajózási és postaszolgálatában a hiány 3 százalék alatt változik, az út-, közmű- és mélyépítési szakmában pedig a 10 százalékot súrolja. Az állami ipar 91—92 százalékban fizikai dolgozót keres, amely arány az állami építőiparban olykor a 97 százalékot is eléri. A kereslet segéd- és betanított munkásban a legnagyobb, amely arány a munkáshiányon belül 60 százalék körül van. A legnagyobb szakmunkáshiány a lakatos szakmában jelentkezik: 25 százalék, de csaknem ezzel azonos mérvű az esztergályoshiány, amely átlagban 7 százalék. A forgácsoló szakma létszámhiánya összevonva 15 százalék körül van. A kőműveshiány az összes szakmunkáshiánynak 8—9 százaléka. Abszolút számban nem jelentős a hiány a rádió- és tv-műszerész, a papír- és nyomdaipar, végül a vegyi szakmában. Jelentős hiány van gyors- és gépírónőben, és irodai kisegítőkben. Állandó fejtörést okoz a szakmunkásképzés megoldatlansága. Különösen a legfontosabb szakmákban évről évre mínusszal zárul a létszámterv teljesítése. Még jóval kedvezőtlenebb tünet, hogy a végzett szakmunkások mind nagyobb hányada — olykor segédmunkásként is — más-más szakmában keresi boldogulását. Összesen 27 olyan termelő és szolgáltató vállalatot vizsgáltak, amelyeknek a tényleges munkáslétszámhoz viszonyított munkaerőszükséglete az 5 százalékot meghaladta. A teljesítmény növekedését a vállalatoknak mindössze 5 százaléka tervezte, de csak a korábbi szint elérésére törekedtek. Olyan vállalat is akadt azonban, amelyik a teljesítményszázalék alakulásával még csak nem is foglalkozott. A vizsgált 27 vállalat közül mindössze 13-nak volt műszaki fejlesztési terve. Megeshet, hogy adott évben vagy években, adott szakmákban a kormányzatnak nincs anyagi ereje a műszaki fejlesztésre. Aligha vitatja viszont bárki is, hogy a műszaki fejlesztésnek szervezési, sőt morális tényezői is vannak, amelyeknek kiaknázásáról sohasem szabad lemondanunk. A vizsgált vállalatok mindössze 3 millió munkaórányi olyan szervezési intézkedéssel elérhető megtakarítást terveztek, amely alig haladja meg a 2 százalék termelékenység növekedést. Ez pedig azt jelenti, hogy munkaerőgondokkal birkózó fővárosi üzemek eleve lemondanak olyan reális lehetőségek nagy hányadáról, ami külön anyagi ráfordítás nélkül is realizálható volna. Korábban a vállalatok legalább a tervezés során éltek e lehetőséggel. Idővel azonban általában lemondottak e „papírmunkáról", mert úgy vélték, hogy a dolgozók jelentős hányada úgy sem fogta fel kellő realitással a tervek jelentőségét és nem „hozták" a termelékenység emelkedését. Feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy a dolgozók e magatartásához nagyban hozzájárult az előző évek hibás gyakorlata. Ha ugyanis a termelékenység ilyen vagy egyéb források kiaknázása révén emelkedett, ahelyett, hogy abból a dolgozókat — ha olykor jelképesen — is részesítették volna, az elért eredményt a következő évben bázisszámokká emelték, anélkül azonban, hogy a kollektívának ebből közvetlen haszna lett volna. E módszer az idők során bizonyos ellenállást váltott ki a dolgozókból és ez egyik magyarázata annak, hogy a munkások az egyébként kétségtelenül jelentős belső tartalékokat nem igyekeznek kellőképpen kihasználni. A következő évek gazdaságpolitikájában e felismerést kellő fokozatban a gyakorlatba át kell ültetni, ily módon okkal feltehető, hogy e tartalékok jó része előbb-utóbb mozgósítható lesz. Erre intézményes lehetőséget adhat az új gazdasági mechanizmus. Mi sem igazolja meggyőzőbben, hogy e lehetőség nem utópia, minthogy csak a fővárosban 492 vál-