Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: Buda térsége a IX-X. században

Ha tehát az 1793-ban született Albert Suchy a San Marco-féle szelence képének alkotója, nem gondolhatunk egyebet: későbbi, antedatált, eszményi Beethoven ábrázolásról van szó! Lehet, hogy volt egy másik Suchy festő is — bár ez kevésbé valószínű —, akiről a Thieme Becker-féle lexikon s a művészettörténet nem tud. De egy ilyenféle feltevésnek Beethoven gyermekkori életviszonyai is ellene mondanak. Mert milyen oka-módja lett volna Beethoven — időnként keserves anyagi gondokkal küszködő — atyjának ahhoz, hogy egy előkelő, jól megfizetett művésszel örökíttesse meg hároméves gyermeke képmását! Mert az bizonyos, hogy ez az 1773-as évszámmal ellátott kisgyerekkori Beethoven-portré — a kor ízléséhez képest — divatos mestermű! Az ábrázolás — s ez tűnik bizonyosnak — az 1810—20-as években Bécsben készülhetett. Ekkoriban vált — a korábban sokat támadott s lecsepült — Beethoven megbecsülése, tisztelete valóságos rajongássá, kultusszá! így tehát ez a San Marco-gyűjteménybeli, Suchykészítette Beethoven gyermekportré, ha nem is hiteles, de kedves és megkapó emléke a nagy mester iránt megnyilatkozó szeretetnek! Amikor a magyar hercegprímás sokallt 50 dukátot a Missa solemnisért A közelmúltban — az Országos Levéltár megbízásából — dr. Niklay Péter és dr. Prokopp Gyula kutató dolgozott az esztergomi hercegprímási levéltár anyagának rendezésén. Ennek a munkának során került napfényre egy elfakult, 1823. év elején Bécsben keltezett levél. A levélben Ludwig van Beethoven Rudnay Sándor magyar hercegprímásnak felajánlja Missa solemnis c. ünnepi miséjét az akkoriban épülőfélben levő esztergomi bazilika felszentelésére. Beethoven-kutatóink megállapították, hogy — noha e levélnek tartalma teljesen reális és valószínű — magát a levelet nem a zeneszerző, hanem barátainak valamelyike vetette papírra. (Meglehet az, hogy a zeneköltő kegyetlenül csúnya írása miatt íratta mással e levelét. De az is meglehet, hogy barátai — talán éppen Zmeskál Miklós magyar udvari kamarai titkár — a költő tudta nélkül fordultak Rudnayhoz. Ebben az esetben a magyar hercegprímás remélt, pozitív válaszát meglepetésként szánhatták Beethovennek.) A Rudnayhoz írt levélben Beethoven megemlíti, hogy az Ünnepi mise partitúrájának kóta-másoltatási munkáira kér csupán 50 dukátot. Megemlíti azt is, hogy a Missa solemnis nem csupán egyház-zenei, székesegyházi bemutatásra alkalmas. Mint oratóriumot bármilyen világi hangversenyteremben is bemutathatják azt. Beethovennek ez a levele kétségtelenül eljutott Rudnay Sándor hercegprímás kezéhez. Ugyanis ő — a világ legnagyobb ekkori egyházmegyéjének s a világ egyik legnagyobb római katolikus országának egyház-fejedelme —, maga jegyezte rá Beethoven levelére az elutasító válasz tartalmát. Nem tart igényt e Beethoven-műre. Az esztergomi főtemplom építkezései minden anyagi erőforrását igénybe veszik. Beethoven — e számunkra, magyarok számára fájdalmas — visszautasításakor tovább „házalt" Missa-jával. Végül is tanítványa, a zeneileg is művelt Habsburg Rudolf vette művét pártfogásába. Amikor a pap-főherceget Olmütz püspökévé avatták, püspökszentelési miséje vált a — Magyarországon és mint látjuk, Weimarban egyaránt — visszautasított Missa solemnis ősbemutatójává. Az esztergomi bazilika 1856. évi felszentelésének ünnepi miséjét pedig utóbb Liszt Ferenc írta meg. (Csak az árviszonyokkal kapcsolatban jegyezzük meg: azidétt— az 1820-as években — egy valamire való versenyló is megért annyit, amennyit Beethoven e művéért, kótaírói számára kért. Szürrealista gondolatkapcsolással talán az a két szállóige juthat eszünkbe: ha Párizs megért egy misét s Richárd od'adta volna Angliát egy lóért, a Missa solemnis is megért volna művelődéstörténetünknek egy negyed harangtornyot!) Ám a történeti igazságnak tartozunk azzal, hogy elmondjuk: a Rudnay Sándor magyar hercegprímáshoz írt levéllel egyidőben, 1823. február 8-án, Beethoven egy másik levelet is írt. Ennek címzettje Őnagyméltósága — Euer Excellenz — Wolfgang von Goethe volt, Weimar nagyhercegség államminisztere! Beethoven ebben a levélben is elmondja: írt egy — még be nem mutatott — misét. Ezt már lekótázta. De a mű partitúrájának — stimmjeinek — leíratására még nem volt módja. Evégett, csakúgy, mint Rudnaytól — Goethe által a weimari nagyhercegtől is — ötven dukátot kér. Ebben a levelében szintén elmondja: miséjét — a Missa solemnist — oratóriumként ugyancsak be lehet mutatni. Sőt felveti: az akkori ínséges állapotok között — a napóleoni háborúk után Európa nyomora általános — a Missa még egy jótékony célú, affajta nyomor-enyhítő akciós előadásra is alkalmatos! E levelében — amelyben a Goethevei együtt töltött órákat s azt emlegeti, milyen mély tisztelője, rajongója Goethenek, s hány művét zenésítette meg — elpanaszolja betegségét s azt: évek óta az ő vállára nehezül unokaöccsének nevelése, gondja. S most tagadja valaki a latin mondás igazát! Habent sua fata libelli! Bizony nagyon megvan — legalábbis egyes — írásoknak a maguk végzete! Rudnay prímás legalább elutasította Beethoven Missa solemnisét. Wolfgang von Goethe pedig — a költőfejedelem! vagy a weimari államminiszter? — soha, még csak feleletre sem méltatta Beethovent.* * Mind a Goethehez írt levél, mind pedig Goethe válaszának hiánya olvasható minden Beethoven-biografiában. Magam Kurt Sachs: Die Briefe Beethovens (Berlin, Julius Bard Verlag. 1920) művét használtam. Itt 205—208. és 261. lap. Mozaik a főváros múltjából Borvaluta Budavára Tanácsa 1701. május 25-i ülésén a fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint az italmérés rendezéséről és a fogadók rangsorolásáról határozott. Megállapította, hogy Budán minden bevett polgárnak joga van a saját borát kimérni s ezért a város hét utcáján (csak ennyi volt) két-két héten át két-két polgárnak kizárólagos joga volt a bormérés, amiért cédulát kellett váltani két krajcárért a város pénztára javára. A bakternek kellett kihirdetni a soron következőket s ezért járt neki a bormérőktől a hatóságilag megállapított egy itce bor. Aki titokban bormérést űzött, egy rhénus tallérral büntették és ismétlődés esetén megduplázták a bírságolást. Aki a saját termését kimérte, annak joga volt más budai bort is vásárolni. Ugyanezt az is megtehette, akinek bora nincs, de a hozzávaló kiváltság birtokában van. A sörméréssel azok foglalatoskodhattak, akiknek jussuk volt a bormérésre. Bor nagy mennyiségben termett. Egy 1720. évi összeírás szerint a budai szőlők ötvenezer cseber (kb. 23 ezer hl) bort adtak, hatvanezer akkori magyar frt értékben. Bor tehát volt, de pénz annál kevesebb. Ezért nemcsak a bakter, hanem a hídszolgálatot teljesítő legény is egy akó borban kapta a fizetségét. Ha kiürült a város kaszszája — ami elég gyakran történt —, akkor a hivatalnokok is borban kapták járandóságukat. Bor tehát volt bőven, de ha még annyi is lett volna, mégsem maradt volna, mert a rossz ízű és kevés víz miatt a budaiak borissza nép volt, és a saját termését jórészt maga itta meg. Acsády Ignác történetírónk sok hivatalos adat összevetéséből megállapította, hogy 1720-ban Buda lakossága a katonasággal együtt tizenháromezer fő volt. Levonva a bornemívókat, fejenként és évenként 383 liter bort fogyasztottak szerinte a budaiak. Volt aki kevesebbet, volt aki többet ivott, de annyi bizonyos, hogy minden alkalmat felhasználtak az ivásra. Az élen azonban mégis a katonaság járt. Ingyen telkek osztogatása A töröktől visszafoglalt Pest és Buda nehezen éledt. A győzelem utáni harmadik napon Lotharingiai Károly Van der Böck tábornokot nevezte ki Budavár parancsnokává és helyörségül az ő ezredét, a Tippenthal és Salm ezredek egy-egy zászlóalját, két zászlóalj brandenburgit, Koháry Farkas vicegenerális alatt kétezer magyar katonát és ötszáz svábot, összesen hatezer embert rendelt ki. Még ebben az évben kicserélték a parancsnokot és Frankenburg Miksa került a helyére. Ugyanekkor megbízták Gössingen császári kapitányt új dunai híd megépítésével, amely Pesten a Váci kapu közelében levő bástyánál kezdődött és Buda irányában, a Vár délkeleti bástyájánál, a mai Ybl Miklós térig ívelődött. Külön császári hadfelügyelőség gondoskodott fenntartásáról. Ebben az időben Pesten harmadfélszáz háztelket osztottak ki, amelyek közül Rómer Flóris kutatásai szerint megállapítható volt, hogy 118-at teljesen ingyen, 32-t „asszignálva" (utalványozva), ami ugyancsak ingyenes átruházást jelentett, 24-et pedig pénzért, még pedig 15-öt ötven frt-on, 4-et hetvenöt—száz frt-on, 5-öt háromszázhetvenöt — száz frt-on juttattak az új tulajdonos birtokába. Érdekes, hogy a mai Kossuth Lajos utcában azt a telket, ahol később a Dréherpalota állt, a merész vállalkozó teljesen ingyen kapta és az évszázadunk elején egy millió koronát ért. Ha pedig rövid idő alatt házat épített rajta, kedvezményesen, öt frt-ért a polgárjogot is megszerezhette. A telkeket elsősorban iparosoknak, hivatalnokoknak és olyan polgároknak adták, akik érdemeket szereztek a város ügyeinek előbbre vitelében. A legszebb magyar királyné A tatárjárás után, az ország újjáépítésének idejében a kunok még erőteljesebben vándoroltak hazánkba, mint a tatárjárás előtt, úgyhogy IV. Béla fiának, a későbbi, rendkívül vitéz V. Istvánnak kénytelen volt a mind jelentékenyebbé vált kunok között feleséget keresni. A történelem tanúsága szerint ez a Kun Erzsébet valóban csodaszép volt, legszebb a királynéink között. Emellett erkölcs dolgában egyáltalán nem szigorú. A királyi udvar Óbudán a világi örömök tanyája lett. S ez fokozódott, amikor V. István kétévi uralkodása után fia IV. (Kun) László került a trónra, aki szép is, ügyes is, trónratermett is lett volna, ha nemcsak a harc, az akkori sport és főképpen a kun nők érdekelték volna. Az abban az időben még szigorú erkölcsű magyar urak előtt megbocsájthatatlan volt a király viselkedése, s még III. Miklós pápa is kiátkozta őt erkölcstelen életéért 127 9-ben. Maguk a kunok is megunták magatartását, és 1290-ben meggyilkolták. R. R. S. 40