Budapest, 1970. (8. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: Buda térsége a IX-X. században

Zmeskál — amikor Beethovent megismerte s Beethoven nagyságát megrendülten átérezte — abbahagyta a zeneszerzést! Barátságuk kezdetétől fogva ő, aki addig termékeny és virtuóz komponista volt, soha többé nem írt semmilyen zeneművet. Zeneszerszámát, a csellót azonban nem tette le. Beethovennel a nőtlen, magányos Zmeskál, úgy bánt, mint fiával. Attól fogva, hogy megismerte, Beethoven útja egyengetését tartocta élete feladatának. Beethoven helyett veszekedett zongoraszállítókkal, zongorahangolókkal, Beethoven háziuraival, parókakészítőivel. Sőt még — ha éppen akadt ilyen — Beethoven cselédségével is. Gondoskodott arról, hogy megfelelő lúdtollai legyenek a kottaíráshoz. Egy ízben — szelíd figyelmeztetésként — tükörrel ajándékozta meg Beethovent. (Aki egyébként hajlamos volt arra, hogy megfeledkezzék akár a tisztálkodásról is.) Beethovennek 120, Zmeskálhoz írt leveléből derül ki — néha egy-két soros irka-firkák ezek —, hogy Zmeskál igyekezett a mester ad hoc anyagi gondjain is segíteni. Ám mindezeknél az apróságoknál két nagyobb dolgot köszönhetett Beethoven Zmeskálnak! Azt, hogy megnyitotta előtte a bécsi mágnások hangversenytermeinek ajtaját. S azt, hogy megismertette őt — élete legnagyobb szerelmével — Brunszvik Teréziával. 1799-ben — bálozni! — érkezett Magyarországról Bécsbe Korompai Brunszvik Teréz. Az udvar köreibe édesanyja, a magyar tárnokmester neje, csillagkeresztes hölgy — vezette be. Teréz azonban — csakúgy, mint fivére, Ferenc, — inkább a muzsika világához vonzódott, mint a tánctermekhez. Bécsben is tovább akarta folytatni Magyarországon megkezdett zenei tanulmányait. És Zmeskál Beethovent ajánlotta Brunszvik Teréz zongoratanítójául. (Beethoven — ha tanított is — nem szívesen tette ezt. Néhány osztrák és magyar mágnáskisasszonyon kívül egyedül a — zeneileg tehetséges — Habsburg Rudolf főherceggel foglalkozott szívesen. E Rudolf volt az, aki utóbb, mint olmützi püspök — a magyar Rudnay prímás helyett — előadatta a Missa solemnist.) Beethoven — egyre fokozódóbb érdeklődéssel, majd pedig mélységes szerelemmel — kereste Brunszvik Teréz társaságát. Tanította is. Ám J800-ban — amikor megbetegedett — maga helyett Terézhez a „szigorú" Zmeskált küldte leckeadásra. Brunszvikék, Zmeskál, Beethoven szoros baráti kapcsolata később sem lazult. 1802-ben Brunszvikék Magyarországról, Budáról kérik Zmeskált: vásároljon Teréz részére egy megfelelő zongorát, Bécsben. Erre az időszakra esik Beethoven budai hangversenye is. Ezek az évek — 1799—1807 — mind Beethovennek, mind Brunszvik Teréznek — se dráma mellékalakjainak, Brunszvik Ferencnek, Zmeskál Miklósnak is — életük legboldogabb évei. Zmeskál bécsi — Bürgerspital 1166. alatti lakása — gyakorta színhelye kamarazenei előadásoknak. Itt Beethoven a zongorista, Ignatz Schuppanzigh, az Augarten karnagya a hegedűs, Nikolaus Kraft és Zmeskál Miklós a csellista. Valamennyien zeneszerzők is. Körükben szívesen látott vendég Giovanni Punto, a kor híres fúvósművésze. (Igazi nevére nézve Johann Wenzel Stich, szökött cseh jobbágy.) Zmeskált és Kraftot felváltva muzsikál itt Brunszvik Ferenc is, Terézia grófkisasszony öccse. (Amúgy Zmeskál udv. titkár-társa.) Gyakori hallgatójuk a szép, komoly Terézia. S ezeknek az égi muzsikálásoknak betetőzése — Brunszvik Teréz és Ferenc meghívására — a felejthetetlen martonvásári nyár. Ekkor, 1807-ben születik meg az Appassionata, Ezt a művét Beethoven Brunszvik Ferencnek ajánlta. S ekkor, 1807 júliusában felejt Beethovennél egy árva kis ceruzát Brunszvik Teréz. Ezzel a ceruzával és ekkor — 1807. július 7-én hajnalban — írja Beethoven Teréznek „Te angyalom, Te mindenem, Te énem . . ." megszólítású levelét! Amelyet is — lévén e század a romantika könnyes-napfényes A Beethoven szelence (Keresztény Múzeum Esztergom, EITLER reprodukciói) százada — soha nem juttat el a grófkisasszonyhoz. És amelyet csak Beethoven holta után, íróasztala titkos rekeszében talál majd meg — Zmeskál. Az a másfélszáz Beethoven-levél, amelyet Zmeskálhoz írt, kishíján kötetet töltene meg. Némelyik csak egy-két soros gyors üzenet. Bennük — a nem ritkán vaskos humorral és gúnnyal megáldott — Beethoven Bécs utcájának nyersebb hangjait is megüti. Kigúnyolja Zmeskál magyar előnevelt (Domanoveczi és Lestini). Kigúnyolja Zmeskál kissé merev, udvari magatartását. Kigúnyolja Zmeskál nemesi mivoltát, sőt utalva — a Sziléziában maradt — bárói és grófi rangú Zmeskálokra, barátját hol „Baron von Áronnak", — hol meg „Liebster Baron Dreckfahrer"-nek, „Nicht Musikgraf, sondern Freszgraf'-nak, „Zmeskall-Zmeskallität"-nek becézi. Zmeskál békén, szeretettel tűri mindezt. Szíve pedig nyitott. Tárcája is. A Zmeskál-levelek Beethoven életútját sírjáig kísérik. 1824-ben a beteg Zmeskál hordszéken viteti el magát a süket Beethoven IX. szimfóniájának bemutatójára. 1827 telén mind Beethoven, mind Zmeskál beteg. Csak betegágyaikból váltanak pársoros leveleket. Utolsó levelében Beethoven vigasztalja és biztatgatja Zmeskált. Mindketten kölcsönös gyógyulásukban bíznak. Pár nap. Beethoven meghal. A 11 évvel öregebb Zmeskál felgyógyul. Ekkor már örökre vége a bécsi szép napoknak! A császárváros is — a szent szövetség vigalmai múltán — mintha megkezdené lassú agóniáját. A süket mester örökre elnémult. A „halhatatlan szerelmes", Brunszvik Teréz Budára vonul vissza. Pestalozzi megható, humanista eszméit tanulmányozza. És 1828 tavaszán a budai Vérmező partján megnyitja— pest-budai kis proletárgyerekek számára — az első „Angyalkertet".* Az öreg Zmeskál emlékeiben él. Elrendezgeti Beethoven hozzá írt leveleit. S amikor meghal, e 120 Beethoven-levelet s a maga 14 vonósnégyesét * Korompai Brunszvik Teréz messze túlélte Beethovent. Mintha jetképes fenne az, hogy budai kisded-óvodáját — az első magyarországi „gyermekkertészetet" — ahogyan ő nevezte: „angyal-kertet" — Beethoven halálának első évfordulójára nyitja meg. A maga vagyonát teljesen erre az emberbaráti célra hagyta. Tetemes anyagi áldozatot hozott további tizennyolc óvoda megépítéséért. 1860-ban bekövetkezett halála idején már közel nyolcvan kisgyermek-gondozó működött az országban. Terézia egyébiránt — Pestalozzi pedagógiai elveinek jegyében — maga is több neveléstani munkát irt. Még két dolgot említenék meg — amit a maga helyén cikkemből kihagytam —: 1612-ben a Pesti Királyi Városi Német Színházat Beethovennek István király nyitányával nyitották meg s ekkor adták elő közzenéjét, az „Athén romjaihoz" címűt. Ide tartozik még: a budavári Tárnok utcát— kedves presszójával együtt — nem valamelyik középkori magyar tárnokmesterről, hanem — említett palotájával kapcsolatban — Korompai Brunszvik József tárnokmesterről, Terézia atyjáról nevezték el. A szelence „hitelesítése" ráhagyja a bécsi Zenebarátok Társaságára. Ott őrzik azokat ma is. Zmeskál 1833. június 23-án halt meg. Szerzeményeire a feledés pora borul, ha azokat 1924-ben E. Sandberger, német Beethoven-kutató fel nem fedezi. Az általa legkiválóbbnak tartott vonósnégyes mikrofilmjei ma már Magyarországon vannak. Mi, akiknek e korból legfeljebb egy Biharink, vagy Lavottánk van, nem vagyunk annyira bővében XVIII. századi klasszikus muzsikusainknak, hogy — merő tudatlanságból — Zmeskált elfeledhessük. így tán még megérjük, hogy egyszer — esetleg éppen a Beethoven látogatta budavári „Zenélő Udvarban" —, a hajdani Erdődy házban, megtartsák Zmeskál egyik-másik vonósnégyesének magyarországi ősbemutatóját. Magyar módi szerint. Kétszáz éves késéssel! Egy ismeretlen Beethoven gyermek-portré Híres műgyűjtők és emberbarátok voltak a századforduló Magyarországának eltűnt alakjai, San Marco Henrik herceg s felesége, a magyar származású Nákó Mileva grófnő. Alapítványuk volt a III. Szőlő utcai — részben San Marco utcai — leánynevelőintézet. Erre hagyták óriási értékű magángyűjteményüket is, amely — az alapítvány gondozójának meghagyásából — utóbb Esztergomba, az ottani Keresztény Múzeumba került. A gyűjtemény egyrésze díszes szelencékből állt. Ezeket a kor — a XVIII—XIX. századforduló — divatjához képest jókezű miniatűr-festők képei díszítik. A San Marcóéktól eredő szelencéket kiváló művészettörténészünk, Mucsi András vizsgálta át. Sorukban egy megkapóan kedves, XIX. századeleji Beethoven-emlékre akadt. Az ezüst foglalatú kerek dobozka tetejének temperaminiatűrje egy mosolygós kisgyermeket ábrázol. Egyik kezében galamb. Másikkal — mintha csak valamiféle mennybéli hangzatot hallana — felfelé mutat. A szelence tetején levő képecske sarkában néhány betű: L. v. B. 3 Jahre. Ez alatt a miniatúrafestő kézjegye: v. Suchy. A szelence belsejében olasz és német nyelvű irattöredék mondja el, hogy San Marco hercegnek és Nákó Milevának birtokába Beethoven rokonaitól került ez a szelence. Elmondja azt is, hogy a fedőlap képe Beethovent ábrázolja, mint hároméves kis fiúcskát. A Thieme-Becker féle nagy művészettörténeti életrajz-lexikon csak egyetlen Suchy nevű — ezzel az ábrázolással összefüggésbe hozható — festőről tud. Albert v. Suchy, cseh—osztrák miniatűrfestő ez, aki is 1793 és 1849 között főként Bécs városában élt és dolgozott. 39