Budapest, 1970. (8. évfolyam)

4. szám április - Zolnay László: Nagy-Budapest tája a koraiközépkorban

A nemzetiségek bejövetele. (Képes Krónika) Molnár János reprodukciója korcsolyáikkal rótták jégre játékos ábrázolataikat. S volt egyéb áldása is a víznek. Gátat vetett az ellenség mozgá­sának. Vagy legalább is meglassí­totta a betörők munkáját. így lett az i. sz. I. századtól az V. sz.-ig a Duna-vonal: Limes, a nagy Római Birodalom határa. A Duna vize termékenyítette meg tájainkat is. Sodra szolgáltatta a régi vízimalmok hajtóerejét. De voltak átkai is. A folyam­nak hol túl sok volt a vize, hol túl kevés. Az apály s az áradás közül az utóbbi volt a veszélye­sebb. Mivel még nem voltak hi­dak, aszálykor nem kellett azon törni fejüket a pest-budaiaknak: hídjaikat adják-e el ócskavasnak, vagy vizet vásároljanak-e hídjaik alá. Annál nagyobb volt a baj árvíz idején. A nagy, hideg telek pedig nagy vizeket hoztak. Alig van évtizede a középkornak, hogy jeges vagy zöldár okozta kárról Amikor Pest még sziget volt Kumorovitz B. Lajos professzor kutatásai hívták fel a figyelmet egy értékes régi oklevelünkre. 106i-ben alapítja — a német eredetű Győr lovag fia — Ottó ispán a kaposszentjakabi kolos­tort. A kolostor javai között a Az 1667. évi komáromi vizafogás zsákmánya (A komáromi városparancsnok feleségének egykorú rajza) ne olvasnánk. (De a nagy árvizek iszap- és kavics lerakódások for­májában régészeti nyomaikat is meghagyták. Pest altalajának homokos rétegeiben éppen olyan jól olvashatók azok, mint ahogyan évgyűrűikből is megállapíthatjuk a fák életkorát.) Az árvizet leg­hamarább a margitszigeti apácák kolostora sínylette meg. Mert, ha a mainál ugyan 1—2 méterrel mélyebb volt is a Duna átlag­szintje, ha árvízkor magasabb helyre nem menekülnek az apá­cák, egyhangú életük tartós, hi­deg ülőfíirdővé alakul. Vizafogó vejsze, a vejszékre úszó vizák alakjával. (Egykorú rajz)

Next

/
Thumbnails
Contents