Budapest, 1970. (8. évfolyam)

4. szám április - Zolnay László: Nagy-Budapest tája a koraiközépkorban

pesti szigeten vagy Pest szigetén egy ekealja (aratrum, cca 120 hold) szántóföldet, egy szőlőbirtokot s egy szőlőműves családot, meg egy vízi malmot s egy molnár családot és két család halász-embert is felsorolnak. Ezt a 900 év előtti furcsa adatot nyomban megmagyarázza a bal part, Pest régi vízrajzi térképe. Pestet ugyanis az utolsó jégkorszak olvadásvizeinek — 10 000 év előtti — lezúdulásától fogva fattyú Duna-ágaknak valóságos hálózata fogta gyűrűbe. A későbbi századokban „magnum fossatumnak", nagy ároknak nevezik azt a kb. a mai Nagykörút helyén fekvő Duna-ágat, amely időnkint áramló Duna vízzel, időnkint mocsarakkal fogta körül a régi Pestet. (Különös, hogy a múlt század 50—60-as éveiben Reitter Ferenc a Nagykörút helyén egy Duna-ágat akart megásatni. Ez aztán holmi fia-Velencévé alakította volna fővárosunkat.) 800—1000 évvel ezelőtt Pest még félig-meddig sziget volt. Jobban mondva: egy nagyobb szigetet — Pest-Belvárost — körülvevő zátonyoknak és Dunaágaknak, mocsaraknak hálózata. Erre nézve legjellemzőbb az 1838. évi pesti nagy árvíz térképe és az azon feltüntetett szárazulatok. Melyek azok a pontok, amelyeket nem öntött el a Duna ? A Belvároson kívül ilyen volt a mai Múzeumkert, a József nádor tér, a Bazilika környéke. Ezek tehát a honfoglalás korában is szigetek voltak. Csoda-e hát, hogy ez a vadvizekkel, Duna-ágakkal átszőtt szigetvilág a maga nádasaival, mocsaraival s a Rákos homoksivatagával, meg fenyéreivel eszményi területe volt halásznak, pákásznak, vadásznak egyaránt? Sőt, a középkor végéig tisztított nagyárok, az élő Duna-ág még védelmi szerepet is betöltött Pest város életében. Találóan mondta Salamon Ferenc (1885), Budapest múltjának nagy ismerője, hogy Pest város gazdasági erejének alapját a távolsági hajózás, a só- és borszállítás, meg az átkelő hajózás, a révek munkája vetette meg. Az 1061. évi Pestről szóló adat azért is jelentős, mert ebből a korból — amikor csupán a későbbi legenda említi meg Orseolo Péter király pesti kúriáját — Ottó ispán oklevele megemlékezik Pest szántójáról, szölleiről, vízi malmairól, halászairól is. A honfoglaló magyarok szállásrendszere A honfoglaló magyarok az új hazában is — majdnem a XIII. századig — követték a keleti testvérnépek szokását: a téli és nyári szállás változtatásának rendszerét. A nyár az állatok legelőre való hajtásának s a nagy legeltetések évadja volt. A telet — már az óhazákban, Etelközben, Levédiában is — folyók partján, halászattal töltötték. Ezt írják felőlük a kortárs történetírók. De úgynevezett Titkos Történetük, meg Marco Polo velencei utazó szerint ugyanígy éltek a XIII. század mongoljai, a tatárok is. Újabban Váczy Péter történetírónk mutatott rá arra: ez a téli-nyári-szállás váltás a magyaroknál még a XII. század derekán is szokás volt. A téli szállás színhelyét a Duna vidékén a folyam szabta meg. Legelőnek, meg vadászni nyaranta ott volt jobbról a Buda-Pilis hegyvidéke, balról az Alföld. Téli szállásaik körül találjuk és kereshetjük temetőiket is. Valószínű- az, hogy fővárosunknak két ősi, ókori magva, Óbuda és Pest a honfoglalóknak és korai századaink embereinek is téli szálláshelye volt. Már az óhazában élt magyarokról feljegyzi Ibn Roszteh arab író, 800 körül: „télvíz idején, aki közülük folyóik valamelyikének közelében él, a folyókhoz húzódik s a telet halászva, annak partjain tölti." Gardézi meg úgy írja: „a távolabb lakók is a folyók partján telelnek, és az egész telet ott töltik, élelmüket halászattal szerzik meg." Régebbi történészeink közül sokan felismerték azt, hogy a tél-még rideg tartású állatok legeltetésére sem alkalmas. De azt kevesebben firtatták: miért volt alkalmas a télidő a nagy halfogásokra? Én azt hiszem, hogy — a régi és az új hazában egyaránt ismert — legnagyobb hajdani halunknak, a halak fejedelmének s a fejedelmek halának, a vizának biológiai tulajdonságai sok mindent megmagyaráznak. A viza ugyanis — ez a hajdan száz évig is elélő s tonnás súlyt is elérő — ősi víziállatunk mindig télen, mégpedig a tél kezdetén és végén járta a Káspi- és Fekete-tengerbe ömlő folyamokat. Vizát fogni — hacsak nem megrekedt példányokat — csak télen lehetett. Így aztán érthető, hogy a vadász-állattenyésztő magyarságnak — a nyári legeltetés ellentéteként — mintegy kiegészítő életformája maradt a téli halászat, a jéghalászat. Télen a többi halat is a jég lékéhez űzi az oxigénhiány. Néprajztudományunk kiváló ismerője, Győrffy István írja: „... nyilván nem csak a halászat csábította őket ide, hanem a téli legelő is. A honfoglaló magyarság megtelepedését a nomád rendszerű állattenyésztés nagy mértékben irányította. Téli szállásaikat a Tisza—Duna téli legelőinek is alkalmas vidékére helyezték. Ezekből a téli szállásokból fejlődtek ki állattartó jellegű kertes község- és városformáink. Vannak községneveink a Közép-Tisza mentén, mint Tiszanána, Tiszaszalók, Tiszaszederkény, Tiszatarján, Mezőtárkány, Mezőkövesd, Mezőnyárád, amelyek a Mátra, Bükk hegységben egykét napi járóföldre megismétlődnek. Például: Felsőnána, Egerszalók, Mátraszederkény, Sajóvárkony, Gyöngyöstarján, Salgótarján, Felsőtárkány, Erdőkövesd, Felsőnyárád stb. Ezek a nevek alkalmasint egy és ugyanazon nemzetségnek, vagy birtokosnak téli és nyári szállásait jelölik." Következő dolgozatainkban megkíséreljük megszólaltatni Nagy-Budapestnek s környékének „beszélő helyneveit". A táj természeti kincseinek, történeti hagyatékának áttekintésével párhuzamosan ellátogatunk rég elpusztult, elfeledett falvainkba, a hajdani Nagy-Budapest peremtelepüléseibe is. S mint az előző felsorolásban a Tisza vidéken láttuk, úgy itt is megtaláljuk egyes nemzetségfőknek kettős nevét, sőt, fővárosunk távolabbi helyrajzában szinte az egész Árpád-nemzetségnek s számos más honfoglaló törzsünknek — akár máig élő, ezernél is több esztendős — nyelvemlékét. Magyar solymász egy IX. századi ezüst tálról. Vjatka, Szovjetunió Perzsa király oroszlánvadászata. I. sz. 6—7. század fcíssí 40