Budapest, 1970. (8. évfolyam)
4. szám április - Zolnay László: Nagy-Budapest tája a koraiközépkorban
szeti kincsek: ezek a történelmi tájnak megmaradó, konstans elemei. Ezekből eszkábálja össze a történelem azt a játékszínt, amely évezredeken át körülveszi egy-egy táj változó népeit. Ez az a játékszín, amelynek színészei a múlt, félmúlt s a jelenkor emberei. De az ember, születik, él, meghal. A táj —örök! Az a táj, amelyet ma Nagy-Budapestnek nevezünk és amelyet honfoglaló őseink itt találtak, a késő középkorig keveset változott. Csupán települései lettek sűrűbbek, a lakosság lélekszáma emelkedett és termelési viszonyai fejlődtek. A honfoglalás korának magyarságát meghatározza, hogy „ott, ahol 40-50 ezer földművelő ellakik, csak 2000 marhatartó nomád és csak 100 vadász tud megélni. Ezt a kissé túlzó összehasonlítást néhai Pauler Gyula történetírónk írta le. (1900). Fehér Géza ugyanerről 1940-ben ezeket írja: „ ... a magyar vagy a bolgár honfoglalók számának megfelelő nomád hordának, ha igazi nomád gazdasági szervezetben él, egész Közép-Európa nagyságú területre lett volna szüksége." Gaál László, állattenyésztésünk múltjának jeles búvára így látja (1966): ,,... a nomád népek állattartása legalább háromszor annyi embert képes eltartani, mint a vadászat..." A honfoglaláskor magyarjairól most és itt csak annyit: eleink IX. századi megtelepedésükkor már régen túl voltak azon a „párduc kacagányos" lovas-nomád, lovaspásztor életformán, amilyennek a millennium kora szerette látni és láttatni őket. Ez a nép már — a vadászaton és a halászaton, meg az állattenyésztésen kívül —földmüveléssel, sőt szőlőműveléssel is foglalkozott. Tagolt társadalom volt. Uralkodó rétege alkotta azt a masszív katonai réteget, amely a fejedelem despotikus egyeduralmát biztosította. (Árpád hatalmi szóval — uralkodótársát, Kurszán kendét letaszítva — szerezte meg a főhatalmat.) Ugyanez a hunokéhoz, avarokéhoz — s a későbbi mongolokéhoz — hasonló katonaréteg, a testőrség, a sereg, szláv szóval: druzsba, vagy latinnal a comitatus, a „kíséret", a X. században ahhoz is elég erős volt, hogy túlzott vérbőségét, ereje feleslegét évről évre megismételt rablóhadjárataival, az ún. „kalandozásokkal" Itáliától és Hispániától az Atlanti-óceán partjáig, a Rajna torkolatáig Európa legváltozatosabb csataterein csapolja le. így hát ezek a honfoglaló ősök nem afféle „apróka, rütyesz" emberkék voltak, akik ló nélkül járni sem tudtak s gyalog nem álltak meg a lábukon! Ám azoktól a tenyeres-talpas teuton férfiszépségektől is távol álltak, akikké Stróbl Alajos, Munkácsy és Benczúr szépítették őket az ezeréves Magyarország mámoros idején. (De róluk majd következő tanulmányunkban emlékezünk meg.) Most ismerkedjünk, barátkozzunk Nagy-Budapest középkori helyrajzával. Nézzük elsősorban a Dunát, iker-fővárosunknak, e Jánusz arcú tájnak tengelyét. Majd városunk vizeinek áldásait, átkait. Második kirándulásunk pedig tájunk ingyenvaló termeszen kincseihez és ahhoz a hagyatékhoz vezet, amelyet honfoglaló elődeink a rómaiaktól örököltek meg. Harmadjára honfoglaló őseinkhez látogatunk. És azt szemléljük: milyenek voltak, hogyan éltek, szokásaikból sírjaikban mit örökítettek ránk. Hogyan látta Közép-Eurázsia nagy lovas tengerének ezt az egyetlen idecseppent, társtalan népét a középkori Európa. Dunárul fúj a szél ... Ha Egyiptom a Nílus ajándéka, akkor Magyarország és Budapest a Dunáé. Nem véletlenül nevezi Dunánkat az „Ellenállás vizének" IV. Béla király. Nem hiába köszönti benne az „Élet vizét" Vüdsudi Mehmed, Buda XVII. századi szülötte s jeles török poétája. A nagy víz — amely elválasztja és összeköti a budai hegyvidéket a magyar Nagyalföld síkságaival — sokféle ajándékkal halmozta el tája lakóit. Elsősorban: a Dunának csak kétharmada volt víz. A többi: hal — legalábbis így írja ezt a XV. században Galeotto, Mátyás kedves humanistája. De temérdek volt az Iszter halbősége a koraibb századokban is. Az ókor írói közül Plinius, Aelianus, Ausonius és Cassiodorus már váltig magasztalják Pannónia folyamainak, így az Iszternek mondott vén Duna vizáját, tokját, sőregét, (a kecsegét), harcsáját. Nos hát, halászai szolgáltatták a Duna első számú ajándékát, a halat. Mégpedig olyan tömegben, hogy ugyancsak Galeotto mondhatta: olyan gazdagok a magyar vizek halban, hogy ebben az országban még a szigorú böjt is lakoma! Az egy tonna súlyúra is megnövő vizát — antaceusnak mondja az ókori Aelianus — már a rómaiak is télidőben halászták. Maga a vizafogás pedig — ez a bonyolult, kollektív, hősies halászmunka — az óhazáknak honfoglalás előtti magyarjaitól sem volt idegen. A honfoglalástól a XIX. századig a vizafogás s a halászat — még Nagy-Budapest területén is — legszívósabban élő ősfoglalkozásunk volt. (Ennek még ma is őrzi emlékét a pesti Vizafogó s a budai Ponty utca.) De a Duna szolgáltatta háztartási ivóvizünket is. A Duna vizes emberei — a német világban Wasserträger volt a nevük — a középkor hajnalától a XIX. századig egy-gebe vontatta kordéikon, ha ugyan nem a hátukon városszerte árulgatták a Donauwassert. Néha azonban az is megesett, hogy a Duna maga ment házhoz. Ebben már kevesebb volt a köszönet. Ilyenkor még a Dunavizes emberek is gátakon, meg árvízi mentésen szorgoskodtak. Régente a folyam vizét ember s jószág egyaránt szűretlenül itta. A XV. századtól azonban szűrt Duna-víz szolgáltatta a főváros első vízművének, Zsigmond vári szivattyúinak vizét is. Bár — mit szépítsük — ezer esztendőn át a Duna mindkét partján ivásra inkább a bort választották. A vizet inkább mosás, mosdás céljára tartották alkalmasnak. De a Duna háta volt a legolcsóbb s legbiztosabb szállítója a partja mentén lakóknak. Mint Európa ütőere kötött össze bennünket Közép-, Nyugat- és Dél-Európával. A Duna tükrének nyomtalan országútját, orcájának elsimuló barázdáját az ókor óta galeák — gályák —, középkori sajkák, „olch-" és „kerep-" hajók, rév ladikok, „csolnakok", és nassaui eredetű nagyobb fahajók, naszádok fodrozták. Ezt a folyamot úsztatták meg lovon, bőrtömlőikön s bödönhajóikon Árpád magyarjai. Mégpedig legelőbb Megyernél, Pestnél, Csepelnél. Ha ugyan hitelt adhatunk a honfoglalásnál 300 évvel később élt Névtelen Jegyzőnek. Hajózás széltében, hosszában — ez volt a Duna harmadik nagy ajándéka! De volt még egy negyedik ajándéka is. Ha télen beállt a víz — és a „középkori kis jégkorszakban" jóval keményebbek voltak a telek —, a Lánchíd elődeként a Duna alkotta meg Magyarország első „félévig állandó hídját". így a Duna nyaranta kettéválasztotta, telente összekötötte a két fél-Magyarországot. Ahogy beállt a Duna, jégvágó emberek lepték el partját. Ha már a nyár melegét nem is köthették zsákba, hogy eltegyék télire, legalább a tél hidegét tették el nyárra, jég alakjában. Szorgalmas munka folyt ilyenkor. A felnőttek „baltával vágták a vizet". Cinóberveres orrú legénykék és lobogó varkocsú lánykák pedig csont-Magyar akvamanile, vadász, vadászgepárd és szarvas alakjával, XII. sz. eleje. (Magyar Nemzeti Múzeum) 38