Budapest, 1970. (8. évfolyam)

4. szám április - Illés Béla: Hazatérés

között a két zsák kenyeret, és újból visszatértünk Kispestre. Két nappal később már a Vígszínházig jutottunk el, ahol egészen váratlanul több órás csetepatéba kerültünk. Tudtommal ez volt az utolsó ütközet a pesti oldalon. Másnap reggel öt órakor Pervomajszkijjal, Matyusevszkij századossal, tizenkét vörös katonával és két zsák kenyérrel az előtt a Pozsonyi úti ház előtt állottunk, amelyiknek pincéjében — állítólag — édesanyám található. A kapu zárva. Dörömböltünk. Sokáig senki sem jelentkezett. Mikor puskatussal döngettük meg a kaput, végre választ kaptunk. — Kotródjanak innét, mert rendőrt hívok! Rettenetesen izgatott voltam. Géppisztolyt szorongató kezem reszketett. De ez a fenyegetés feloldotta a feszültséget. Hangosan nevettem. Mikor lefordítottam oroszra a különös fenyegetést, társaim ujjongtak. Aki a kapun túl állott, bizonyosan azt hitte, hogy őrültekkel van dolga. — Nyissa ki a kaput, vagy felrobbantjuk! — mondottam, nem nagyon hangosan, de félreérthetetlen határozottsággal. Aki a kapu túloldalán állott, még habozott pár pillanatig, de mikor meghallotta, hogy társaimmal orosz nyelven tárgyalok, kaput nyitott. Sovány, magas, hajlott hátú, gyűrött ruhájú, idősebb ember állott a kapu mögött. Reszketett. Pervomajszkij egy csomag cigarettát nyújtott neki — én kezet fogtam vele. Megmondtam, hogy anyámat keresem. Hitetlenkedve, bizalmatlanul nézett az arcomba. Reszketett. Pervomajszkij a kulacsát nyújtotta neki, és én bíztattam a rémült embert, hogy igyon egy kis vodkát, az nagyon jó a félelem ellen. Úgy ivott, mintha kellemetlen parancsot teljesítene. Mikor visszaadta a kulacsot, bal keze fejével megtörülte a száját és nagyot sóhajtott. — Szentséges úristen, mi lesz ebből?! Zegzugos úton vezetett le a pincébe. Hosszú, alacsony, nagyon rideg helyiség volt a pince. A levegője hideg, nyirkos, savanykás. Néhány gyertya sovány fénye nem tette világosabbá a termet, de szinte kísértetiessé. Ember ember hátán. A betonpadlón gyerekek, asszonyok feküdtek. Mellettük térdelt valaki, a másik ült, a harmadik guggolt. — Mert tetszik tudni — magyaráz valamit nagyon zavarosan kísérőnk —, tetszik tudni az éjszaka még egyszer itt voltak a németek, kutattak és azzal fenyegettek ... Egy asszony talpra ugrik és elkiáltja magát. — Az oroszok! Itt vannak az oroszok! Egy idősebb férfi a kezét nyújtja felém. Egy másik átölel, aztán — saját bátorságától megrettenve — elfut előlem. — Az oroszok! Az oroszok! Ki boldogan kiabál, ki rémülten. Ki felém szalad, ki fut előlem. Sírás, nevetés. Aztán hirtelen csend támad. A csendet egy ébresztőóra berregése töri meg. Most egy mély basszushang száll felénk a pince mélyéből. — Isten hozott titeket, orosz elvtársak! Száz kéz nyúl felém. Száz reszkető kéz. 3 Amit itt elmondottam, azt sokkal könnyebb elmondani, mint megcsinálni. Mialatt az anyám címét, tartózkodási helyét kerestem, hullott a gránát — előttünk, mellettünk vagy mögöttünk, és robbant egy-egy akna. Fölöttünk a levegőben vadászgépek suhantak, bombavetők dübörögtek. A keskeny mellékutcákban — a sáros, kormos havon heverő — hullák, döglött lovak, felfordult tehergépkocsik, kilőtt tankok zárták el az utat. Itt-ott égett egy ház. Másutt egy fal dőlt az úttestre. Akkor nem volt időm számot adni önmagamnak gondolataimról és érzéseimről, de ma tudom, hogy az öröm és félelem valami különös vegyüléke volt rajtam: boldog voltam, hogy viszontláttam Budapestet, és résztveszek Budapest felszabadításában, de éreztem Budapest minden sebét, százszorosan fájt nekem — a végre, végre hazatérő fiúnak! — Budapest-anyám minden fájdalma. Ugyanakkor tisztán és világosan tudtam, bizonyosan tudtam, hogy az, ami végnek, pusztulásnak látszik, kezdet és újjászületés. Ujjongtam, hogy közel járok az anyámhoz, és rettegtem, hogy későn érkezem. Mikor a pincében száz kéz nyúlt felém, még mindig nem tudtam, idejében jöttem-e? Mikor megmondottam, kit keresek, út nyílott előttem az embertömegben, és tízen is biztattak: erre, erre! Az anyám egy szalmazsákon feküdt, a pince leghátsó sarkában. Feje alatt (kicsi, ezüstfehér haj körítette feje alatt) összehajtogatott fekete szövetszoknya. Sovány gyerektestét fekete parasztkendő takarta. Szeme zárva. Sápadt ajka csukva. Már napok óta aludt. így mondták, hogy aludt, de én megértettem, hogy ájult, eszméletlen — az éhségtől. Napok óta semmit sem evett. Most lassan haldoklik. — Én orvos vagyok — mondta egy idősebb parasztkendős asszony. — Többször is megvizsgáltam a nénit. Nem szabad zavarni! Csendesen, fájdalom nélkül alszik el. Talán még ma. Sőt talán ... Némán állottam a szalmazsák előtt. Pervomajszkij nem értette a szavakat, de megértette a helyzetet. Letérdelt a szalmazsák mellé. Tükröt tartott anyám arca elé. Aztán megnedvesítette az élettelen arcot vodkával, megdörzsölte anyám halántékát és vodkával nedvesítette meg az alvó sovány, kicsi kezét. Matyusevszkij százados alumíniumkulacsát anyám sápadt ajkai közé szorította. — őrnagy elvtárs — fordult hozzám Matyusevszkij —, engedélyt kérek arra, hogy kiutazzam Kispestre orvosért. Mialatt orvosra vártunk, Pervomajszkij feldarabolta a kenyereket, amelyeket magunkkal hoztunk. Az emberek, akiknek Pervomajszkij egy-egy negyed vagy fél cipót adott, nem akartak hinni a szemüknek. Félve nyúltak a kenyér után. Csak amikor már tőlünk messze jártak, és a kapott kenyér nem olvadt el a kezükben (mint a népmesében a sátán ajándéka), ujjongtak fel harsányan : — Kenyér! Kenyér! Igazi kenyér! Morozov orvosezredes gondosan megvizsgálta az édesanyámat. Azután hatalmas injekciót adott neki. Úgy tudom, kámfor és koffein injekciót. A magával hozott gyorsforralón tejet melegített. A tejbe konyakot kevert, és gyöngéd erőszakkal megitatta az anyámat. Azután újabb injekciót adott, és egy kávéskanálnyi mandarinlevet kényszerített anyám szájába. Tíz perc múlva anyám kinyitotta a szemét. Egy félóra múlva megismert. Egy óra múlva, amikor már kezdte hinni, hogy nem álmodik, nagyon halkan, de igen határozottan előadást tartott Pervomajszkijnak és Morozovnak: — ... Mert nagyon jó nép a magyar! Nem ők gyilkoltak és gyújtogattak, hanem azok, akik a nyakukba ültek — magyarázta meglepő és megdöbbentő szabatossággal. — Maguknak kötelességük segíteni rajtunk! Ha segítenek újjáépíteni a várost és az országot, nagyon jó barátokra találnak a magyar népben. Lehajtotta fáradt, kábult fejét, és gyenge kezével az én durva jobbomat simogatta. — Mert nagyon jó nép a magyar! — ismételte. — Éppen ezért van annyi ellensége. De neked meg kell értened, édes fiam, nektek meg kell értenetek, édes fiaim ... Egy gránát robbant a fejünk fölött, valahol a második vagy harmadik emeleten. A pince mennyezetéről sűrűn hullott a vakolat. A gyertyák elaludtak. Pervomajszkij kezében kigyulladt egy nagy villanylámpa. Fényes csóvája szétvágta a rémült sötétséget. — Segítenetek kell, drága fiaim! Segítenetek kell! — Minden lesz, mama! — felelte helyettem Pervomajszkij. — Kapsz tejet és vajat, mama, sonkát és kaviárt, gyümölcsöt és kávét . . . Mindent kapsz! Mert jó nép ez, nagyon jó nép! — ismételgette az édesanyám. 27