Budapest, 1970. (8. évfolyam)
4. szám április - Illés Béla: Hazatérés
Illés Béla Hazatérés Ezzel a felszabadulás eseményeit megörökítő írásával köszöntjük a 75 esztendős Illés Bélát Történt egyszer, jó félszáz esztendő előtt történt... Egyszer igen-igen elkeseredtem azon, hogy valami, amit nagyon akartam, és amiért nagyon igyekeztem, és amit véleményem szerint nagyon megérdemeltem, nem következett be: az iskola évzáró ünnepélyén nem kaptam könyvjutalmat. Az édesanyám jó tanáccsal igyekezett megvigasztalni: elmagyarázta nekem, hogy az életben soha semmi nem sikerül egészen úgy, ahogy akarjuk, ahogy reméljük. Valamivel mindig kevesebbet vagy rosszabbat kapunk annál, amit megérdemlünk. — Az a boldog ember, aki ebbe bele tud nyugodni, fiam! A szegény embereknek és a gyöngéknek ez a szomorú vigasza engemet rettenetesen felháborított. Sohasem felejtem el a lemondónak és belenyugvónak ezt a szomorú bölcsességét, és sosem nyugodtam bele abba, hogy a lemondás és beletörődés az élet örök törvénye. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy egész életem ez elleni lázadás volt, de feltétlenül igaz, hogy gyakran, amikor valami nagyot akartam (a hétköznapinál nagyobbat), eszembe jutott ez a szabály és mindig elhatároztam, hogy megtöröm. Most egy olyan történetet fogok elmondani, amelyben minden úgy sikerült, ahogy akartam. Szebben és jobban, mint ahogy a legderűlátóbb ember is remélhette volna. Hogy szavamat össze ne zavarjam, meg kell mondanom: jó negyedszázadon át távol éltem Magyarországtól. Politikai okokból. 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után gyilkosságért köröztek. Hogy kit gyilkoltam meg, hol és mikor, azt az elfogatási parancsot kiadó hatóság éppoly kevéssé tudta, mint én, és én éppoly pontosan tudtam, mint az a hatóság, amelyik köröztetett, hogy ha elfognak, felakasztanak. Nem azért, mert gyilkos vagyok, hanem azért, mert harcoltam a gyilkosok ellen, mert kommunista vagyok. Egy negyedszázadon át külföldön éltem, de soha egy pillanatig sem mondtam le arról, hogy hazatérjek Magyarországra, Budapestre. A negyedszázad alatt nem sokat tudtam anyámról, és ő se sokat hallott rólam. A második világháború idején már azt sem tudtam, él-e. A honvágy, amely néha csak különös hangulatokban, szokatlan érzelgősségben, rég elfelejtett emlékek hirtelen felbukkanásában nyilvánul meg, máskor meg olyan kínzó, hogy szinte fizikailag fáj — a honvágy bennem mind erőteljesebben összefonódott az édesanyám utáni vágyakozással. A háború idején (a második világháborúról van szó, amelyben mint a szovjet hadsereg katonája vettem részt) a harctereken, mikor az ágyúk dörögtek, nemegyszer megtörtént velem, hogy a mennydörgésnél erősebb ágyúszón keresztül az anyám halk hangját véltem hallani: — Vigyázz magadra, fiam. És mikor sötét erdőben, sötétnél sötétebb éjszaka idején járőrben voltam, a fák suttogása olyan volt, mint a Kárpátok erdőinek szava, sőt néha Arany János tölgyei szóltak hozzám, ízes magyar nyelven, és mialatt a ticsihai erdőt jártam, úgy éreztem, hogy a Margitszigeten vagyok. Nem szégyellem bevallani ezeket a „bolondságokat", és nem sajnálom, hogy ennyi bolondság színezte az életemet, amely pedig ezek nélkül sem lett volna sima vagy egyhangú. 2 1945 január elején (jó huszonöt esztendővel azután, hogy elhagytam Magyarországot) Kispesten voltam. Január nyolcadikán vagy kilencedikén késő este azt a parancsot kaptam, hogy két tucat lövésszel autózzak be Budapestre (ahol kemény utcai harcok folytak), keressem meg a Miksa utcát, ott az Athenaeum Nyomdát, tisztítsam meg a nyomdaépületet a németektől és a nyilasoktól, és biztosítsam a megrongálás ellen az épületet és a gépeket. Az éjszakát (mivel a nagy ágyúzás miatt nem tudtam áthatolni a Baross téren) a Kerepesi temetőben töltöttem, Deák Ferenc mauzóleumában. Kora hajnalban a szovjet tüzérség elhallgattatta azokat a német ütegeket, amelyek a Keleti pályaudvart és a Baross teret lőtték, és így én eljutottam a Rottenbüler utcába, és onnét a Dohány utcán át a Miksa utcáig. Délelőtt tizenegy óra tájt sikerült megszállni az Athenaeum Nyomda épületét. Mikor ezt elvégeztem, a New York palotát tisztítottam meg, és visszatértem Kispestre újabb parancsért. Kispestről friss ezredek indultak Budapest felé, és énnekem sikerült engedélyt kapnom arra, hogy csatlakozzam egy ukrán ezredhez. Velem jött két ukrán író: Pervomajszkij, Petőfi ukrán fordítója és Ivan Lé, az ukránok egyik legnagyobb regényírója. A Kispesten állomásozó magasabb parancsnokság megengedte, hogy mi hárman (és a védelmünkre rendelt tizenkét lövész) átfésüljük a várost: keressük meg az édesanyámat. Amint ilyenkor szokásos, lelkünkre kötötték, hogy vigyázzunk magunkra. Elindultunk. A Rákóczi út és a Körút sarkáig, az Emke kávéházig az ezreddel meneteltünk, ott — két teherautóval — önállósítottuk magunkat. Kis csapatunk először az Izabella térre autózott. 1919-ben itt laktak a szüleim. Régi lakóházunk házmestere — könyvei segítségével — megállapította, hogy szüleim már jó tizenöt esztendő előtt elköltöztek a házból. Megmondta, hová. A Rottenbüler utcába. Mialatt a házmesterrel tárgyaltam, tíz-tizenkét sápadt gyerek gyűlt körénk. Pervomajszkij és Ivan Lé vékony szeletekre vágott két szögletes katonakenyeret. A Rottenbüler utcában új címet szereztem. Az így szerzett címen újabb felvüágosítást kaptam. Egész nap házról házra jártunk — újabb és újabb címekért —, amelyek hol pontosaknak, hol megbízhatatlanoknak bizonyultak. Ötször is újból kellett kezdeni a kutatást. Néhány nap múlva megtudtam, hogy az édesanyám és a testvérem egy Pozsonyi úti ház pincéjében vannak — ha élnek. A Pozsonyi úton akkor még németek tanyáztak. Visszautaztunk Kispestre, de egy nap múlva, tizenkét kísérővel és egy zsák kenyérrel ismét Budapesten voltunk. Most a Nyugati pályaudvarig sikerült eljutnunk — de tovább nem. Szétosztottuk a gyerekek és asszonyok 26