Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Nagy Margit: A középkor küszöbén

Nos hát, ezt a derék kézmívest nevezték Tóth Gáspárnak! Aki Petőfit szerette — írja Jókai —, méltán megsüvegelheti őt, mert ő volt a költőnek első és egyetlen Maecenasa." Mi pedig — jó százhúsz éves késéssel süvegeljük meg — e kis megemlékezéssel Tóth Gáspár megható alakját! A tudós irodalomtörténész nálam bizonyára jobban tudja: Tóth Gáspár segítsége mentette meg a költőt az életnek. A szabadság ügyének, költészetünknek. Tóth Gáspár azután nemcsak ama kemény körmöci aranyakat, hanem egy remekbe szabott magyar ruhát is ajándékozott a költőnek. (1848 magyarjai utóbb valamennyien Tóth Gáspár „fekete magyarjait" viselték.) Mit tagadjuk, Tóth Gáspárnak ez a mecénási tette egészen megkapó valami! Hiszen ezek azok az idők, amikor — mint a Jókai-írta sorok mutatják — íróink java, meg az irodalombarátok, pár kivétellel, frontot csináltak Petőfi ellen. S ki segíthetne? Arisztokratáinkat — ismét csak pár ember kivételével — a nagyvilág félvilága, meg a színfalak mögötti világnak csillagai érdeklik! Az egyház műpártolása — s az egyház ekkor legnagyobb magánbirtokosa Magyarországnak! — csakis a konzervatív egyházi zenére s az előre gyártott selejtként születő egyházi képzőművészetre szorítkozik. Tehát: Tóth Gáspár segíti Petőfit szárnyaló útjára. A negyvenes évek Pató Pál úr sírköve a magyarszölgyéni temetőben szellői nyugati szelek! Erősen Párizs felől fújnak azok! A szemtanú úgy írja: Tóth Gáspár inasa a Marseillaiset fütyüli, amikor új ruhát szállít Nyáry Pálnak! S a Carmagnole dallamával felel rá az Aranysas csaposa. . . S ha megnézzük a szabadságnak Március felé vezető útját, Tóth Gáspárunk a hősök útján halad. 1848 március 15-én Irányi, Irinyi, Klauzál, Petőfi, Rottenbiller, Nyáry, Vasvári Pál hősi koszorújában ott áll Tóth Gáspár pesti magyar szabó alakja is. Aláírásával teszi rá hitét a Tizenkét pontra, a szabad sajtó első termékére. S azután: 1848. április 19-én, a pestvárosi közgyűlésen Tóth Gáspár teszi szóvá a magyar ipar szabadságának ügyét. Hevesen követeli az elavult, hűbér-kori céhrendszer azonnal való felszámolását. Nagy dolog, afajta önkéntes joglemondás ez! Hiszen Tóth maga is céhes iparos. Mégpedig a javából. És Tóth szava, javaslata nem pusztába kiáltó szó! Alig pár napra rá Klauzál Gábor, kereskedelmi miniszter meghozza az iparszabadságról szóló törvényrendeletet. Ugyanekkor Tóth Gáspár szóvá teszi a Nemzetőrség felruházásának ügyét is. A Márciust követő napokban Tóth Gáspárt megválasztják a „Rendre ügyelő pesti választmány" és sajtó-bizottság tagjának. 1848. május 10-én afiatal forradalmárok — zömmel iparoslegények és diákok — heves tüntetést (mint akkor mondották „macskazenét") csaptak a budavári fehér Waffenrockos osztrák helyőrség parancsnokának palotája előtt. A fegyvertelen tüntető csoportokat az osztrák helyőrségi parancsnok fegyveres katonáival szétvereti. A forradalmi kormány nevében Nyáry Pál, Pest megye alispánja és Tóth Gáspár, Pest város megbízottja tiltakozik a budavári Magyar Helytartótanácsnál. A Nemzeti Konvent előkészítő bizottságának is Tóth Gáspár az egyik tagja. Hamarosan körös-körül lángba borul az ég alja. Erre Tóth Gáspár is leteszi a varrótűt, meg a szabó ollót. Kardot köt. 1849. január 16-án — mint azt az akkori Közlönyben olvashatjuk — Tóth Gáspár szabómestert honvéd századossá lépteti elő a kormány. Egyben pedig a Debrecenben székelő Nemzeti Bizottmány a nagyváradi ruharaktár vezetésével bízza meg. A szabadságharcot vérbe fojtják. Tóth Gáspár hosszú időt' tölt börtönben, vasban. Petőfi körének e nagyszerű alakjáról, a szabadságharcnak erről a pompás plebejusáról 1858/60-ból ismerem az utolsó adatot. Tagja annak a nyelvművelő bizottságnak, amely a szabóipar magyar műszótárát vizsgálja felül. Azután, azóta — „a varjú sem károg utána..." Pedig talán mintha az efféle magyar kétkézi munkásoknak, mint Tóth Gáspár szabó is volt, lett volna valamelyes köze — például — a magyar munkásmozgalomhoz! Bernáth Gazsi, Petőfi „szent Gáspár barátja" Híres alakja volt a száz év előtti Magyarországnak Bernáth Gáspár. Országszerte csak Gazsinak nevezték. Mondásait, tréfáit gazsiádáknak mondták dédatyáink. 1810-ben született Tiszafüreden, középnemes család fiaként, jogi tanulmányokra fogták. Meg is szerezte — ímmel-ámmal — az ügyvédi oklevelet. Ám csak olyan — ahogyan maga mondta — ügyefogyott ügyvédféle lett. Csak színészek, írók körében érezte otthon magát. Önként zárta ki magát abból az osztályból, amelynek gyermeke volt. És csak hogy bohém életének hódolhasson, örökös útitársának választotta a szegénységet. Őmaga már fiatalon írásra, meg népies muzsika szerzésére adta fejét. (Két dalát országszerte énekelték. Ezek egyike: „Az Alföldön csikósbojtár vagyok én ...") Ám emlékeit nem annyira írásai őrizték meg, mint inkább szelíd gúnynyal és kemény ön-iróniával teli jómondásai. Ezeken agazsiádákon azután az egész ország nevetett. Nevettek rajta az ezernyolcszáznegyvenes évek magyarjai is. De Gazsink még arra is képes volt, hogy a Bach korszak letiport, gyászoló magyarjának is afféle bánatos fél-mosolyt csaljon orcájára. Nevettetője volt ő kerek Magyarországnak! Ám őt magát még csak mosolyogni sem látta soha, senki. Tisztalelkű tekintete, embersége, falstaffi étvágya, rabelaisi szatírája okán Petőfi egyszeribe szívébe zárta. Petőfi — akinek humora felől pedig amúgy nemigen szól a fáma — még Koltóról is levéllel ostromolta az ő „szent Gáspár barátját". írja meg néki — Pestről a Teleki kastélyba — legújabb gazsiádáit! De hozzá teszi a nászút szerelmes mézétől mámoros költő: — ne legyenek túl borsosak ezek a tréfák, hogy az újdonsült menyecske is megértse azokat. Amennyire Gazsink írásművei bizony pókhálósak és porosak, ugyanúgy ma is frissen csillognak-villognak szellemének gazdag sziporkái. Ime hát egy csokorra való belőlük! Jobbára tréfás nagyítások azok. A feledékeny professzorra jegyzi meg Gazsi: — Annyira szórakozott, hogy hazamenet kabátját ültette a székre és magái akasztotta fel! A sipítozó, vékonyka hangú énekesnőről meg ez a nézete: — Vigyáznia kell! Nehogy a hangját a karzaton elkapja egy szabólegény és tűbe fűzze — cérnának! Ő látott akkora szelet, hogy még a kapcát is kifújta az ember-fiának csizmájából! A pesti bérkocsikról meg lefújta a rájuk festett számokat. Az Alföldön meg olyan kemény, zimankós telet élt át, hogy azon a télen a csecsemők egy szálig hajdú-köd menben jöttek a világra! A gazdák meg ölükben vitték ki ebeiket az utcára — ugatni! Saját vagyonát, nemesi birtokát ekként emlegette: három vályogtéglát hagyott reá atyja. Ezeket egy este megcsípte a szúnyog. És reggelre-kelve három emeletes házzá dagadtak. Jómaga folytonos adóságokkal küzdött s úgy mondta: ha minden hitelezője kőbálvánnyá válnék, kerek Debrecent ki lehetne kövezni velük! A hatvanas években nagy gyűjtést folytattak a pesti bazilika épületének befejezésére. Gazsi halála előtt úgy rendelkezett: ő a maga részéről a pesti bazilikára hagyja összes adóságát. Azóta talán csak Krúdy és Berda József, meg az ínyesmester —• néhai Magyar Elek — volt olyan ékes tollnoka ételnek-italnak, mint Gazsi. „Ódaikus" jóságú pecsenyék azonban inkább csak álmaiban jelentek meg, mintsem a tányérján. Nagy szabadságharcunk őt sem hagyta illetetten. Mint fogalmazó Kossuth Lajos kormányzónak kabinetirodájába került. De bizony Bernáth Gazsinak sehogyan sem fűlt a foga az adminisztrációhoz! Megesik az ilyesmi. Amikor aztán Kossuthnak fülébe jutott, hogy a szabadságharc korának nagy mulattatóját, az ország Gazsiját holmi piszlicsár hivatali munkákkal zaklatják, így korholta bölcsen bürokratáit: — Csituljatok! Egy Bernáth Gazsit még megbír az Álladalom! Kettőt már nem! Ahol tehette, csepülte az elnyomó osztrák hatalmat. Ezek a névtelen mondások aztán — mint a sebes szárnyú madár — bejárták az országot. A Bach-korszak teljében mondja Gazsinak egy barátja: — Te, Gazsi! Olvastad? A Wiener Allgemeneine Zeitung azt írja, hogy a magyarnak mindig a német adta a fenntartó elemet! Mi a fene ez a „fenntartó elem"? — Hát a hózentróger! — így Gazsink. Ekkoriban kelnek szárnyra az ilyenféle anekdoták: Amikor Albrecht főherceg, az elnyomott ország osztrák helytartója bejárja az országot, hiába rendelik ki a lakosságot. Nem akaróznak vivátozni. Azt kérdi a princ egy atyafitól: — Miért vivátoznak! Mért nem éljeneznek? — Nagy sora van annak — felel a gazsiádák parasztja. — Ezt a vivátot is úgy kellett belénk verni! Mert az veszett természetünk van, hogy az „éljen"-hez mindjárt a Kossuth Lajost is odamondjuk. Egyébiránt egy, Karinthy Frigyesnek tulajdonított s Karinthy által is felhasznált évődő tréfának is Bernáth Gazsi a gazdája. A „mű-tyúkszem" ügy ez! Gazsi utálta az újmódi dolgok vak rajongóit, meg a sznobokat. Elmondása szerint Pest városába érkezett egy ördöngös amerikánus. Feltalálta és olcsón vesztegeti a mesterséges tyúkszemeket. Az a jó bennük — Gazsi fogaimazatában —, hogy jobban fájnak, mint a valódiak. Bernáth Gáspár 1873-ban fejezte be a földi létet. Hagyatéka két levél volt s egy köteg kézirat. A két levelet Petőfi Sándor írta Bernáth Gazsihoz. Az egyiket — amelyet felidéztünk — Koltóról, Teleki Sándor kastélyából. Ahoi is a költő Szendrey Júliával töltötte nászútját. Ezt a két hozzáírt Petőfi-levelet jótevőjére, Teleki Sándor grófra hagyta. Lavotta Sándorról írt saját kézirat-kötegét pedig a Nemzeti Zenedére. A pesti Kerepesi temetőben temették el. S így valóra vált, amit egy régi írótársuk temetésén Lisznyay Kálmánnak mondott Gazsi, a Rákos homokjáról : — Meglásd Kálmán, mi is idejutunk, ha Isten éltet. Zolnay László 41