Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Dr. Palotás Zoltán: Fővárosunk „aránytalansága”

Az a tény, hogy 1960-ban diplomásainknak csaknem fele, az érettségizetteknek pedig mintegy 40 százaléka Budapesten élt, arra utal, hogy a szellemi decentralizálódás csak rendkívül lassan halad; a kulturális koncentráció tulajdonképpen még az iparinál is erősebb. A „kiemelt" szellemi foglalkozások közül a műszaki vezető, tervező, szerkesztő, illetőleg egyetemi oktató, művész, író — sőt, vállalati osztályvezető vagy helyettese elnevezésű — kategóriák is több mint 50 százalékban Budapesten találhatók. Az óvónők 29,2%-a, a középiskolai tanárok 35>5%"a

>a

főkönyvelők 32,9 %-a, az orvosok 44,7 %-a, a gyógyszerészek 35,4%-a, az egészségügyi alkalmazottak 36,9%-a, a bírák, ügyészek, ügyvédek ^6,6 %-a, az államigazgatási főelőadók, előadók 42,9%-a a fővárosban lakik — ugyanakkor a főváros népességének az aránya 1960-ban az ország népességének 18%-a volt. Mindez nem ok nélkül alakult így: a legkülönbözőbb ösztönzők, emelők (beleértve az egyéni érdekeket is) ezirányban hatottak — ezeket azonban még igen kevéssé tártuk fel. Nivellálódási tendencia az életszínvonalban Érdekes összevetni a főváros és a két országrész kiskereskedelmi ellátottságát is. Ezt két fő szempontból szokták vizsgálni: a mindennapi, „elemi" szükségletek fajlagos (egy főre számított) vásárlási értéke, valamint a tartós fogysztási cikkek vásárlása illetőleg az ezekkel való ellátottság. A kiskereskedelmi forgalom megoszlása a főváros és a két országrész között a következőképpen alakult: 1964 1968 összforgalom millió Ft Ugyanaz 10 Egy lakosra iut Ft Terület összforgalom millió Ft Ugyanaz 0/ /o Egy lakosra jut Ft 26 795 26 491 31 350 31,8 31,2 37,o 13 880 7 360 6,820 Budapest Központi m. Perem m. 33 964 35 203 42 531 30.4 31.5 38,1 16931 9 466 9 410 84 606 100,0 8 360 Magyarország in 698 100,0 10 871 Az adatok azt mutatják, hogy 1964-ben Budapesten még közel kétszer annyit vásároltak az emberek (nem mind budapestiek), mint vidéken. 1968-ra ez a különbség csökkent; a két országrész között pedig gyakorlatüag megszűnt. A főváros életszínvonalára vonatkozóan ez mindenképpen sokat mondó mutató. Az életszínvonalra jellemző a tartós fogyasztási javak vásárlása. A személygépkocsi-vásárlás adatai: 1964 1968 Személygk. állomány (1000) Ugyanaz Üj szgkvásárlás darab Ugyanaz % Terület Személygkállomány (1000) Ugyanaz 34,7 23,9 27,7 40 27 33 3 209 2 516 3 018 37 29 34 Budapest Központi m. Perem m. 57,1 48,3 58,3 35 29 36 86,3 100 8,753 100 Magyarország 163,6 100 A budapesti lakosok autóvásárlásra még ma is közel kétszer annyit költenek, mint a vidékiek, pedig e téren az utolsó négy év alatt igen nagy nivellálódási folyamat indult meg. A fejlődéssel együtt járó differenciálódás mellett tehát nem lehet figyelmen kívül hagyni a nivellálódási tendenciákat sem: mindenekelőtt az életszínvonal tekintetében, az ellátottság nagy területein csökkentek a területi különbségek. Igaz, minél kisebb területet veszünk górcső alá, annál nagyobb differenciákat állapíthatunk meg; ezek azonban a legtöbb vonatkozásban csökkenőben vannak. De igaz az is, hogy egyre új életkörülmények jönnek létre, és ezeket megfelelő, új mutatókkal kell mérnünk — ugyanakkor egyes, egykor fontos, régi mutatók elvesztik létjogosultságukat (pl. az írniolvasni nem tudás már nem szerepel az új népszámlálás kérdőívén). Az új életkörülményeket regisztráló új mutatók kezdetben rendkívül nagy területi színvonalkülönbségeket tükröznek; később ezek is csökkennek (így volt ez pl. a tv-ellátottsággal, most pedig a személygépkocsi-ellátottsággal). Ugyancsak jelentős különbségeket állapíthatunk meg, ha ugyanazokat a (mennyiségi) mutatókat minőségi szempontok szerint finomítjuk (pl. az autók életkora, hengerűrtartalma, márkája stb.). Az élet egyre „sűrűsödik", egyre tartalmasabbá, sőt, egyre zsúfoltabbá válik, a fejlődés egyre gyorsul, az idő egyre „kevesebb" lesz; a statisztikusnak tehát nehéz a dolga, hogy az élet jelenségeit, változásait mind sokoldalúbban — lehetőleg fontosságuknak megfelelően — mutassa be. Új, frappáns mutatók szükségesek ehhez, kivált olyanok, amelyek összetettek (egyszerre több irányba is mutatnak). Ilyen mutatóként kezdik használni külföldön pl. a „városiasság" fokának mérésére a közlekedési balesetek fajlagos értékeit, vagy a lakásszükséglet egyik mutatójaként az ágy-, al- és társbérlők viszonyszámait. Ügyesnek és sokatmondónak tekinthetjük a közműhálózat állapotának kimutatására az 1 km hálózatra jutó csőtörések számát stb. A területi arányok mérése még gyermekcipőben jár — még nagyon sok rejtett sajátosságot kell felfednünk. Cikkem nem léphet fel a teljesség igényével. Még kevésbé szeretnék holmi tudományoskodás látszatába esni. Ezeket a gondolatokat azzal a nem titkolt céllal vetem papírra, hogy némi ösztönzésül szolgáljanak az „arányosság" problémáit feszegető alaposabb, módszeresebb és célratörőbb munkák megalkotásához. Végezetül néhány szóban megindokolnám, miért nem foglaltam állást a „két homlokegyenest szembenálló" álláspont kérdésében. Mert úgy vélem, a téma kifejtéséhez, megvitatásához még nem értek meg egészen a feltételek; a vitaanyag még nem eléggé megalapozott. Mégis, néhány mondatban visszatérnék az alapproblémára, amely szinte mindenütt a világban bonyolult vitatéma. Közgazdasági és társadalompolitikai „ellentét"? A területi fejlesztéssel kapcsolatban két alapvető felfogás áll „szemben" egymással: Az egyik a térgazdasági elmélet, amely bebizonyította, hogy az emberi együttélés és a társadalmi termelés koncentrációkban és inregrációban óriási előnyben van a disszeminált és dezintegrált megoszlási formákkal szemben: olcsóbban és hatékonyabban él és termel. Walter Isard professzor, a „regional science" atyja mondta ittlétekor e sorok írójának: Magyarország szerencsés lehet, hogy olyan fejlett és hatalmas koncentrációja van, mint a budapesti régió, csak ennek azután kellően ki kell használni az előnyeit... A másik felfogás a társadalmi érdekek szószólója. Eszerint nem tarthatók fenn a régi, öröklött (és újonnan létesült) gazdasági — és vele együtt társadalmi — különbségek az ország egyes területei között; nem nézhetjük ölbetett kézzel „Budapest-ország" kialakulását, nem engedhetjük meg nagy területek „munkanélküliségét", illetve demográfiai elkorcsosulását (maholnap „csak az öregek és a gyermekek maradnak falun"), majd elnéptelenedését. Ezért mindenekelőtt új munkaalkalmak teremtése szükséges (az ipar decentralizálása) stb. Az előbbi felfogás inkább általános, „tiszta", de rideg közgazdasági szemlélet, az utóbbi inkább speciálisan magyar, társadalompolitikai aspektus. így tekintve, nem is annyira ellentétes, mint inkább egymásra ható, egymást kiegészítő szemléleti tartományokról van szó. A kettőnek egy optimumot megközelítő ponton való találkoztatása, összeegyeztetése, szintetizálása nyilvánvalóan politikai elhatározás kérdése, amit azonban igen meggondoltan kell előkészíteni, megalapozni. Fővárosunk arányainak témája szervesen kapcsolódik a Népszabadság településhálózati vitájához is. Egyetértünk azzal, hogy a kérdést nem lehet hírlapi vita keretében eldönteni. Hozzátenném: még megfelelően ismertetni sem! Budapest fejlődésének — ha úgy tetszik, túlfejlődésének —, arányosságának vagy aránytalanságának kérdéskomplexuma kétségkívül egyike az ország legjelentősebb, legkomplexebb, egyben legnehezebb problémáinak, amelynek még exponálása, minden részletében való felvetése is alig történt meg; kidolgozásához a legjobb erők összefogására van szükség. A problematika feltárása és lépésről lépésre való megoldása úgy lehet valóban hatékony és viszonylag gyors, ha a széles közvélemény nyilvánossága előtt, viták keretében zajlik le. Ha a fórumon egyaránt szót kapnak a szakemberek, a tisztségviselők és a laikus érdekeltek. 29