Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Dr. Palotás Zoltán: Fővárosunk „aránytalansága”

olaj, földgáz, víz, távfűtés stb.), a helyi és regionális vízművek, a távközlés, a közúti közlekedés kollektív és individuális ágazatainak általános elterjedése stb. egyrészt „helybe hozza" az ipar alapvető szükségleteit, másrészt mobillá teszi a munkaerőt, és megnyitja a lehetőséget a technika eszközeinek szinte korlátlan kombinálására („integráció"). Az energia és a víz szállíthatóvá tétele ugyanolyan korszakalkotó lépés, mint a tömegszállítás megoldása: együtt azt jelenti, hogy nagymértékben csökken az iparnak az energiabázisok közelségétől való függősége (helyhezkötöttsége), — illetve az emberalkotta tényezők fontossága nő a természeti tényezőkkel szemben —; a tömegszállítás relatív olcsóbbodása enyhíti a nyersanyaglelőhelyekhez való kötöttséget. Ezzel számos iparág „ubiquitása" (bárhol való telepítése) műszakilag megoldott; gazdaságilag persze a költségek által befolyásolt. A növekedés tényezője főként a műszaki infrastruktúra választéka (a fejlesztést lehetővé tevő tartalékok), ezek kombinációjának (integráció) lehetőségei és nem utolsó sorban a szellemi infrastruktúra: a sokirányban képzett munkaerő. A városnagyság skálája szélesedik, a preferált városok növekedése tovább gyorsul, kibontakozik az agglomerálódás. (A műszaki infrastruktúra második, intenzív korszaka; az integráció kialakulása.) A nagyobb városok, ill. a fővárosok fejlődésére — az adott kor társadalmi-gazdasági feltételei mellett — egyéb, nem gazdasági (főleg politikai) tényezők, ill. elhatározások, valamint külső faktorok is jelentős hatással voltak. Budapest rohamos fejlődésének törvényszerűsége A magyar főváros rendkívül kedvező természetföldrajzi adottságai közismertek: már az ókortól kezdve révhely, illetőleg hídfő (hídváros); a hegyvidék és a síkság találkozásánál ősi vásárhely; a Középduna- („Kárpát"-) medence középponti városa — azonban sokáig Debrecennel, Pozsonynyal csak „primus inter pares" nagyságrenddel —, majd a Dny. — Ék.-i magyarországi ún. „energiatengely" és a Duna metszőpontja. Mindezeket a természetföldrajzi tényezőket a geográfia „helyi energiáknak" nevezi; szérepük különösen alapvető és döntő volt a fővárosnak a reformkor utáni (máig sem csökkenő) növekedése startjánál. A kedvező természeti adottságok — mint elsődleges faktor — mellett az emberalkotta tényezők is igen jelentős mértékben vitték tovább a főváros fejlődését. Ugyancsak általánosan ismert, hogy a Széchenyi által sugallt centrális vasúthálózat, majd a malom- és gépipar, a felsőfokú közintézmények, az erősen központosított igazgatási apparátus, a hatalmas lakásépítkezések stb. — részben mint közösségi, részben mint magánberuházások — egymást erősítve segítették elő a szinte példátlan növekedést. A településföldrajz az emberalkotta tényezőket „helyzeti energiáknak" nevezi. A már több mint másfél évszázad óta tartó, a kor szemüvegén nézve rendkívül „tervszerű" fejlődés mindig a kor közgazdasági „vastörvényei" szerint folyt és folyik ma is. (Csakhogy a kutatás ezeket a törvényszerűségeket sokszor csak bizonyos fáziseltolódással ismeri fel, vagy — el.) Hozzá kell tenni, hogy a mindenkori magyar kormányok — a politikusok túlnyomórészt mindig pestiek lévén — Budapestet közvetlenül és közvetve igen sok preferenciális intézkedéssel támogatták; ilyeneket a fővárosi nagyipar is sorozatosan kikényszerített, éspedig nemcsak a kapitalizmusban. Fővárosunk rohamos ütemű fejlődése tehát — ami napjainkban is „töretlenül" tart — korántsem „csodás" vagy véletlen jelenség, hanem követhető, indokolható, megmagyarázható, törvényszerű folyamat. Sajnos, még elég kevés történt ennek bizonyítására, részletes kifejtésére. Budapest fejlődése egyben arra is int, hogy naggyá fejlődésében számos nemzedék erőfeszítései öltöttek testet; az ország óriási ráfordításai oly gazdag anyagi és szellemi „állóeszközkoncentrációt" hoztak létre, hogy annak mai gazdasági és társadalmi értékét (főképpen rejtett tartalékait) az eddiginél sokkal nagyobb erőfeszítéssel kellene kutatnunk. De a történeti fejlődés tanulmányozása arra is figyelmeztet, hogy a nagyvárosok esetében rendkívül nagyerejű — emberi (társadalmi) erővel szinte lebírhatatlan „tehetetlenségi nyomatékú" tehát alig befolyásolható —, amellett igen hosszú távlatú, szekuláris fejlődési processzusokkal állunk szemben, amelyeket nem ismerünk eléggé minden vonatkozásában, részletében és összefüggésében. Következésképpen mind a „beavatkozási", mind a „be nem avatkozási" koncepciókat — fejlődését elősegítő, vagy fékezni kívánó lépéseket egyaránt — mélyrehatóan és sokoldalúan kell vizsgálnunk. Ennek során a külföldi nagyvárosok fejlődésének értékelő (összehasonlító) elemzése nemcsakhogy hasznos szolgálatot tehet, hanem szerintünk egyenesen nélkülözhetetlen. Ilyen aspektusban aligha túlzás, ha a „Budapest-kutatást" az ország egyik legfontosabb, legösszetettebb s egyik legnehezebb tudományos feladatkomplexumának tartjuk. Mielőtt rátérnénk néhány érdekesnek és jellemzőnek tartott statisztikai adat ismertetésére, szükségesnek tartjuk, hogy röviden szóljunk még egyes új fogalmak értelmezéséről. (Egységes, világos jelentésük kialakítása nehéz.) Ilyen a főváros „arányossága", ill. „aránytalansága"; az arányok mérését lehetővé tevő mutatók, statisztikai adatok; végül az összehasonlítás módszerei. Mindenekelőtt a címbeli „aránytalanság" kifejezés szorul magyarázatra. A területi arányosság Az arány-aránytalanság fogalompár matematikai-filozófiai kategória. Nem annyira népességi mint iparosodottsági „aránytalanságról" van szó. Az első felfogás hívei szerint Budapest ipara az országhoz képest aránytalanul, „torz módon nagy" („vízfej"-elmélet), amellett fejlődési üteme, évi növekedési rátái is „nagyok" voltak. E felfogás képviselői nem mondják meg, mekkora kellene hogy legyen, hogy „ne legyen nagy", ne legyen „torz", hogy — szerintük — „arányos" legyen. A területi arányosság értelmezésénél onnan lehet kiindulnunk, hogy az nem jelenthet valamiféle térbeli, térképi egyenletességet, holmi „szimmetriát" vagy nivelláltságot. Minden fejlesztés koncentrál; a fejlesztés = arányváltoztatás, amely mérlegszerűen kimutatható: amit az egyik helyen (általában igen kis helyen) létesítünk, fejlesztünk, azt rendszerint nagy területekről kell elvonni (legyen az pénz, anyag vagy munkaerő) — a fejlesztés tehát máshol elmarad. A fejlesztés szükségszerű eleme a változtatás: az átcsoportosítás, a koncentrálás. Következménye a differenciálódás, a különbségek növekedése, tehát éppen nem az egyenletes növekedés vagy a kiegyenlítődés (különösen nem a térben). Mi tehát a területi arányosság ? Lényegében és egyszerűen: az ember és a munka harmóniája lakóhelyén, vagyis egy olyan kisebb területen, ahonnét napi bejárással a nagyobb munkahelyek is könynyen elérhetők. Valamivel „szakszerűbben" : egyfelől a népesség, másfelől aktivitása (az anyagi és a szellemi termelés) elemeinek, ill. feltételeinek összhangja egy megadott területen; más szóval e két — egymást feltételező, egymástól függő — legfőbb termelési tényező kedvező térbeli viszonya-Ahol bizonyos termelési ágak feltételei egyedül biztosítottak (vagy éppen a legjobbak), ott kell termelni, oda kell munkaerőt juttatni. De ahol a termelés feltételei hasonlóak, ott megfordítva: a munkahelyeket kell a népességhez vinni. Az iparágak jelentős részénél a termelés helyi feltételei ma már megközelítően egyformák, tehát a nagy munkaerőfelesleggel bíró területek iparosítása ma már lehetséges — régen technikai-gazdasági okokból nem volt az—; feltéve, hogy a foglalkoztatásnak nem akadnak más, ennél előnyösebb formái (intenzív mezőgazdaság, idegenforgalom stb.). Ilyen szemléletben majdnemhogy közömbös, hogy Budapesten 1,2 vagy éppen 3 millió ember él az ország 10 millió lakosából (mert hiszen 1 millió is „aránytalan" lehet); vagy hogy az ország ipari munkaerejének 1/3 része ott dolgozik: egy történelmileg kifejlődött állapotot „visszacsinálni" nem lehet! A fontos és a döntő az, hogy megfelelő (a nemzetül. világgazdaságnak és a dolgozóknak is minél jobban megfelelő) munkát, jó megélhetést, kielégítő életszínvonalat biztosíthassunk a népességnek, éspedig részben (jórészt) lakóhelyén; ahol ellenben a termelés szükségessége vagy nagyobb hatékonysága indokolja, ott elő kell segíteni („ösztönözni") a munkaerőnek ezekbe a pontokba való átáramlását. Minden fejlődés változást feltételez. A gazdasági fejlődés nemcsak az ágazatok közötti szerkezeti változtatásokat kíván (folyamatosan, megállíthatatlanul), hanem társadalmi és térbeli átcsoportosítást, átalakulást is. így kerül dialektikus összefüggésbe és kölcsönhatásba a gazdasági, a társadalmi és a térbeli fejlődés (ugyanannak a fejlődésnek hármas vetülete): ezeket külön-külön, egymástól elszigetelten nem szabad vizsgálni, még kevésbé tervezni. Vagyis: a területi fejlesztésnek a népesség térbeli átcsoportosulásával járó, „járulékos és kapcsolódó", közvetlen és közvetett, kedvező és nem kedvező hatásait egyaránt számításba kell venni, ill. ennek eszközeit (mint a gazdasági fejlődés előfeltételeit) is biztosítani kell; ami eddig — szerintem — nem történt mindig megfelelően. Általános tapasztalat — külföldön is —, hogy a munkaerő, ill. a népesség tömeges lakóhelyváltoztatása sokszor a vázolt hatékonysági „indokoltság" nélkül is nagy méretben folyik, ami hatalmas népgazdasági ráfordításokkal jár. A területi arányosság leírt fogalma így természetesen még csak erősen leegyszerűsített „modell", 27