Budapest, 1970. (8. évfolyam)

3. szám március - Dr. Palotás Zoltán: Fővárosunk „aránytalansága”

Dr. Palotás Zoltán FÓRUM Fővárosunk „aránytalansága Egyik neves közgazdászunk szokta mondani: „A modern élet a problémák olyan tömegét veti fel — és azok annyira bonyolultak —, hogy nemcsak megoldásuk, hanem puszta felismerésük is sokszor meghaladja a vezetés erőit". Professzorunknak igaza van; világszerte az a helyzet, hogy a műszaki-gazdasági fejlődés rengeteg megoldást, ugyanakkor sok új problémát is hoz, ma már oly „töményen", hogy a hagyományos módszerekkel — és apparátussal — csaknem lehetetlen követni. A modern társadalmi élet gyújtópontja, színpada a város — mindenekelőtt a főváros —, ahol koncentrálva jelentkeznek a fejlődés eredményei és a problémák. Budapesten (főleg főváros-vidék viszonylatában) nemcsak egyszerűen az egész ország problematikája, sok ellentéte tükröződik, hanem azok hangsúlyozottan, többet mondóan, elemzésre alkalmasabban tárulnak elénk. A fejlesztés és fejlődés konkrét problémáit, „esettanulmányait" tehát elsősorban a nagyvárosokban érdemes vizsgálni. A kétféle álláspont Az egyik ilyen nagy probléma — amelyet inkább csak felvetettünk, de még nem tártunk fel eléggé — Budapest „aránytalanságának" kérdése. Itt két, egymással szinte homlokegyenest ellenkező álláspont kezd kijegecesedni. Az első felfogás szerint a főváros — az országhoz képest — túlságosan nagy; a lakosság, a termelőerők (főleg az ipar, de a szellemi potenciál is) olyan koncentrációjával állunk szemben, amit aránytalannak, sőt, torznak kell tekinteni, és ez (e felfogás szerint) népgazdasági hátrányokat, olykor károkat eredményez. Következésképpen a főváros „abnormis" növekedését le kell állítani, legalábbis fékezni, iparának egy részét ki kell telepíteni, de még környékén is megtiltani az új ipartelepítést — és minden erőt a vidék fejlesztésére (mindenekelőtt az ún. „ellenpólusok" iparosítására) kell összpontosítani. A másik álláspont eddig úgyszólván alig hallatta szavát, inkább csendben meghúzódva, az adott helyzet konzerválásán dolgozott és leginkább partikuláris (vállalati) gazdaságossági érvekkel operált. Csak legújabban olvashattunk — egészen elszigetelten—makroökonómiai megalapozású érvelésről (sőt, már koncepcióról is), hogy ti. Budapest hatalmas koncentrációjában annyi, eddig alig számbavett, ki nem merített előny rejtőzik, hogy ha mindezt helyesen értékeljük, az szinte egycsapásra halomra dönti az előbbi felfogás érveit; ezeket az előnyöket mielőbb fel kell tárni, és hasznosításuk alternatív terveit kidolgozni. Budapest fejlődését visszafogni nemcsak egyszerű voluntarizmus, hanem egyenesen dőreség lenne, mert ilyesmi még seholse sikerült, de annál többe került. A két szembenálló felfogás jellemzése szimplifikált, célzatosan kiélezett. A jelen sorok írójának alkalma volt e kérdés irodalmát évek óta figyelemmel kísérni és egy csokorra való idézetet összegyűjteni, amelyek jellemzően bizonyítják, mennyire nem voltak alaposak egyes felfogások, illetve ezek — még ugyanazoknál a szerzőknél is — milyen hirtelenül és „sokfokos szögben" változtak. Ezek bemutatása helyett (amire még visszatérhetünk más alkalommal) itt most az látszik célszerűnek, az szolgálja jobban a két felfogás jobb megértését és helyes megítélését (mert hiszen mindegyikben van valami „igaz"), ha egyrészt a kérdés általános elméleti alapjait vázoljuk, másrészt pedig a főváros „aránytalanságára" vonatkozó tényanyagot dokumentáljuk és elemezzük. Először a „tér" szerkezetéről és fejlődéséről szóló — ma már általánosan elfogadott — elmélet lényegét ismertetjük, majd a városok fejlődésére vonatkozó egyéni felfogásunkat fejtjük ki, azzal a céllal, hogy némi alapot adjunk a tényanyag értékeléséhez. A „tér" fejlődési elmélete A Föld felszínének — a térnek — struktúrája úgy jellemezhető, hogy az tulajdonképpen kisebbnagyobb csomópontok és szálak, hálók laza rendszere. Ezt látjuk a térképen, vagy repülőgépről, nagy magasságból. Sémaszerű egyszerűsítéssel a csomópontok a települések, a vonalak a közlekedési stb. hálózatok. A csomópontokban az emberi aktivitások koncentrálódnak, körülöttük az ún. funkcionális összefüggések sűrűsödése, mezeje („erőtere") helyezkedik el. Ez a sűrűsödés a távolság csökkenésével nő, illetőleg megfordítva, a távolság növekedésével csökken, nagyjából a gravitáció törvényei szerint. A távolság leküzdése tudniillik az aktivitás minden fajtája számára (személyek vagy javak helyváltoztatása) ráfordítással, költséggel jár, ezért a távolság negatíve, fékezőleg hat az aktivitások (szállítás) térbeli kiterjedésére, illetőleg a távolabb fekvő gócpontokban megállapítható szintjére. Ez a regionális tudomány ún. gravitációs elmélete, amely az alap-okokat és a fejlődés alaptendenciáit a fizika, közelebbről a Kant-Laplace-elmélet ill. Newton törvényeinek segítségével vezeti le. Szerintem a párhuzam elnagyolt és ezek az elméletek a fejlődés és a vonzás részleteire vonatkozóan nem kielégítők. A tér és részeinek ez az alapszerkezete, „rasztere" számos tényező — természeti faktorok és emberalkotta tényezők — hatására folyton alakul, változik. A változást endogén (belső) és exogén (külső) tényezők — általában a lakosság gazdasági aktivitása és a gazdaság műszaki szintje — határozza meg. Az alaptendencia az, hogy a kedvező helyzetű csomópontban (a városokban és agglomerációikban) a fejlődés, a növekedés viszonylag igen gyors; a nagyobb csomópontok nélküli területeken viszont lassú vagy hiányzik — tehát stagnálás, esetleg lassú visszafejlődés figyelhető meg („depressziós területek"). E két szélsőség között számos típus ismerhető fel. A „raszter" kis pontjai — a községek rendszere — a történelem folyamán viszonylag keveset változtak (kivéve pl. az alföldi török pusztítást!), de a gócpontok — a városok — mennyisége, nagyságrendi kategóriái stb. sokkal inkább. Ha azt vizsgáljuk, milyen tényezőkkel hozható összefüggésbe a térszerkezet vázolt — régebben lassúbb, újabban gyorsabb — polarizálódása, az aktivitásoknak a nagyobb csomópontokba való tömörülése, arra a megállapításra juthatunk, hogy: főleg a műszaki fejlődéssel, amely a specializált nagyüzemek illetve a koncentráció irányában hat (és ez a hatás általában független a politikai-gazdasági rendszerektől). A városok szakaszos fejlődése Ilyen szemléletben a városok fejlődésének három alapvető szakasza különböztethető meg: 1. A műszaki forradalom előtti városok fejlődésére nagyrészt a klasszikus városi szerepkör: a közigazgatás, kereskedelem, oktatás, kézműipar, egyház stb. — más szóval a régi tercier ágazatok —, az „elsődleges központi funkciók" hatottak; ez a hatás azonban mindig csak a kedvező természetföldrajzi adottságok esetében tudott kibontatkozni ill. állandósulni. A városok akkor a községeknél még nem voltak sokkal népesebbek és viszonylag lassan növekedtek. (A műszaki infrastruktúra előtti korszak.) 2. A műszaki forradalom első szakaszát úgy lehet jellemezni, hogy vívmányai lehetővé tették a tömegszállítást (gőzhajó, vasút). E vonalas létesítmények a kitermelő és feldolgozó iparok óriási anyagmozgatásait végezték, valamint megadták a lehetőségét a munkaerő mobilizálódásának is (tömeges, olcsó személyszállítás). A városok növekedésének feltételei ekkor nagyrészt egybeestek az extenzív ipar telepítési tényezőivel (főleg a szén+nyersanyag közelsége). Avárosok nagyságaaközségekhez viszonyítva egyre nőtt és a növekedés üteme egyre gyorsult. Megkezdődött az agglomerálódás: a nagyvárosok körüli településegyüttesek kialakulása. (A műszaki infrastruktúra elsődleges, extenzív időszaka; az integráció kezdete.) 3. A műszaki forradalom második szakaszára az jellemző, hogy megvalósítja az általános energia-és vízellátást, valamint a tömegkommunikációt. Az elektromos távvezetékek, a csővezetékek (kő-26