Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Szüts László: Élet a lakótelepen

Az igazgatóhelyettesre várnom kell, körülnézek. A szobában üvegvitrin áll, benne nagydarab, ormótlan kőzetek, legalábbis annak látszók. Barna, vörösszínű, szürke, csillogó és tompafekete szurok. Egy kis üvegben hamu, a másikban korom. „Dréher Sörgyár korma", olvasom a ráragasztott címkén. A kőzetek címkéi: „Vakkorom. . . csak falbontásos véséssel lehet eltávolítani." „Kovácsoló és edző üzem füstcsatornáiba bekerült, el nem égett égési termék. Erősen kénes és kéngázos. A tisztítást 90 — 100 hőfokos melegben végezzük, egy—két perces váltással. Az egészségre ártalmas. Tisztítva 1950. X. 22-én XXI. kirendeltség." A Fővárosi Kéményseprő Vállalat igazgatóhelyettese közben megérkezett. Egymillió cilinder A kémények nem jelentenek élményt a városlakóknak — legföljebb szidjuk bűzük miatt, amit időnként az utcákra terítenek. Ha mégis fölnézünk, látjuk, százezrével állnak a fölső emeletek fölött a tetőn és pöfékelnek. Megfeketült öreg kémények egymagukban, egymáshoz építve hat-nyolcasával, kémények csupaszon és pléhkalappal, dühösen csikorgó szélkakasok. Vannak egész évben és éjjelnappal működő kémények, ezek alatt nem alszik ki a tűz. A tüzelőanyag a melegen kívül hamut és kormot termel. A hamu a kályhában marad, a korom a kémény oldalához tapad. További tüzelés hatására fényes, fekete szurokká válik. A lerakódott korom és szurok elállja a füst útját — megszűnik az égést tápláló huzat; a gáz bennreked — robban vagy visszaszivárog és mérgez; a lerakódás meggyullad — tüzet okoz. A kéményseprő feladata eltávolítani a mellékterméket, ezzel elhárítani a mérgezést, a fűtés-zavart és a tűzveszélyt. A kéményseprők munkaruhája mindig foltos volt. A lakások kéményei többnyire öblös, négyszögletes kémények voltak, amibe a kéményseprő alulról belemászott. Térddelkönyökkel fölhúzta magát, a vakolat a ruháját, testét horzsolta, miközben lekaparta a kormot. . . A fővárosban már csak Budán és egy-két külső kerületben van mászókémény, ott, ahol az építés technikája miatt nem lehetett átalakítani. A múlt században, az emeletes házak építésével a cilinderkémény terjedt el, ez köralakú, alul-fölül egyforma nyílású, s többnyire egyenes. Ebbe belebújni már nem lehet, kívülről kell tisztítani. A kéményseprő fölmegy a padlásra, kimászik a tetőre és a rozsdás vaslétrán, ringó pallón megközelíti a kéményt. A hatodik-hetedik emelet magasából leengedi a láncon — régebben kenderkötélen — függő vasgolyót, ez lehorzsolja a kormot. A helyreállt huzat hatására meleg, füst, pernye és korom száll. Ahol szélkakas van, leszereli, vagy alatta, egy kisajtón engedi le az „apparátot", ahogy a golyósszerkezetet hívják. A szurkot alulról égeti. A fővárosban egymillió kémény van, ezeket kéthavonta kitisztítják, és évente egyszer égetik a kéményseprők. Legalábbis kimennek a helyszínre. . . De a koromtól, piszoktól sok háziaszszony fél, és inkább elmegy hazulról, vagy nem engedi meg az égetést, s ami azzal jár, a koromzsák kiürítését. Egy kémény alján egy év alatt összegyűlik két vödör korom. A Kéményseprő Vállalat felszólítja a tulajdonost, majd büntető eljárást indíttat ellene, ami hosszú időbe kerül. Közben jön a fűtési idény, nincs huzat, és nem ég a tűz. ősszel száz és száz helyre hívják a kerületi kirendeltséget — most már szabad kiüríteni a koromzsákot. . . Ha be nem gyullad előbb. Húsz évvel ezelőtt a fővárosban négyezer kéménytűz keletkezett évente. Oka a kormon kívül a helytelen tüzelés. Vannak háziasszonyok, akik olajos rongygyal, bőrhulladékkal, faforgáccsal fűtenek, s a nagy láng közvetlenül a kéménybe jutva,meggyullad. Tüzetokoz a kémény repedése is, és a beépített gerenda (régi házaknál). De a tűzesetek száma évről évre csökken. Ma kétháromszáz az évi tűzesetek száma. Gyárkémények A gyárkémények szabadon állnak vagy műhelyek közé beékelve. Tömzsik, ösztövérek és nyulánkok, mállott peremű szögletesek és újak, pirostéglásak. De egyformán fulladnak a koromtól. A kéményseprők szerződés szerint járnak tisztítani, ennek gyakoriságat a gyár, az üzem állapítja meg. A legnehezebb munkák egyike. . . A tetőn való járás, a lakáskémények kormozása ehhez képest játék és élvezet. A tisztítást akkor végzik, amikor hétvégén leáll a gyár és a kazán valamennyire kihűl. A kormot a kazánházak szűk és forró füstcsatornáiból kell kikotorni, közben fekete felhő száll és fojtogató kéngáz terjeng... Néhány éve működik egy gép, amely bebújik az ember helyett: a füstcsatornákból elektromos lapát gyűjti össze és emeli felszínre a kormot. Egy-egy hétvégén több vagonnal kapar össze. Sajnos, az eltérő kazánépítések miatt ezt a szerkezetet nem mindenütt tudják alkalmazni. Ezeken a helyeken a régi, félévszázados módszerrel tisztítanak: két kéményseprő — felváltva — beszáll az ötven-hatvan fokos, esetleg ennél melegebb tűzszekrénybe és kilapátolja, vödörrel kiszórja a kormot; bemásznak a füstjáratokba, a kazánba, a kéménybe, és szórják, talicskázzák az udvarra, ahonnan teherautók viszíE el. A fővárosban egyre több üzem tér át gáz- vagy távfűtésre, ezeket a kéményeket már nem kell tisztítani. De még mindig marad több ezer. A vörös kakas A kéményseprő ipar nem a házépítéssel együtt keletkezett, sőt, még a városépítéssel sem esett egybe. A gondatlanul épített és szurkos kémények éppen ezért sok tüzet idéztek elő a középkorban. Az első, olasz vándor-kéményseprők a 15 — 16. században bukkantak föl Németországban, majd Magyarországon is. Számadás-könyvekből tudjuk, hogy a török uralom alatti Pest-Budán már működött egy-két kéményseprő. Mégis, a napról napra, méginkább éjszakáról éjszakára föllángoló házak — amikor fölrepült az égre a vörös kakas — rettegésben tartották a várost. 1697-ben Pest város tanácsa elrendelte a szalma és nádfödelek lebontását, 1700-ban, pedig rendeletet adott ki: aki egy hét alatt nem épít rendes kéményt, annak a házát elkobozzák. A Budai Kéményseprő Czéhet mégis félévszázad múlva alapították, kiváltságlevelüket 1748. július 5-én írta alá Mária Terézia. Később megalakult az Egyesült Budai és Pesti Kéményseprő Czéh, és újabb privilégiumot kaptak I. Ferenc császártól 1819-ben. A kiváltságlevelekben feltűnően sok cikkely foglalkozik a mester, a legény, a tanítvány kötelességével tűz esetén. Elsőül a kéményseprőknek kell megjelenni a helyszínen, és az oltásban részt venni. A céhek munka-kerületekre osztották a várost, minden ilyen kerület élére egy kéményseprő mester került, aki büntetőjogilag és vagyonilag felelt a kémények rendszeres tisztításáért s a tűzesetek megelőzéséért. Ezt a megbízható rendszert döntötte meg 1859-ben Ferenc József császár nyílt parancsa, amely kimondta, hogy „a kéményseprő ipar szabaddá tétetett". Ezt tetézte 1872-ben egy újabb, immár magyar rendelet, amely szerint minden nagykorú egyén, aki befizette az iparigazolványért járó bélyegdíjat, kéményseprő lehetett. Megszűnt a felelős kerületi rendszer, kontárok vállaltak munkát, a konkurrencia miatt egyik olcsóbban dolgozott mint a másik. Keresetük megcsappant, szaporodott a munkanélküli, elzüllött az ipar. A rosszul végzett munka nyomán — az egyesített fővárosban — ismét szaporodtak a tüzek. . . 1883-ban Tisza István emelte föl a szavát: körrendeletben szabályozta a kémények tisztításának a rendjét. Az ezt követő, 1884-ben hozott szabályrendelet visszaállította a jól bevált rendszert: „Minden munkakerület egy-egy kéményseprő-iparosnak adományozandó, ki azután abban a kerületben a kéményseprő munkát konkurrencia kizárásával a megállapítható díjszabály szerint nemcsak jogosítva, de kötelezve is van végezni, egyúttal azonban felelős a munkakerületében levő összes kémények pontos és szakszerű tisztításáért s minden tűzrendellenességért." Megszorítások léptek életbe: „Kéményseprés-ipar gyakorlására nem nyerhet engedélyt. . . aki gyújtogatásért vagy tűzvész okozásáért büntetve volt, és az iparhatóság előtt mint iszákos ismeretes." Visszaállt az ipar becsülete: „Az üresedésbe jött, vagy . . .újonnan alkotott munkakerület az iparhatóság által a jelentkezők legérdemesebbjének adományozandó." Az 1949-es államosításig, némi módosítással ez a rendelet maradt érvényben. A kéményseprés szerepe az utóbbi száz évben mégis sokat változott. önálló iparként indult, néhány korban virágzott, jól jövedelmezett. De a huszadik századra — főként napjainkra — az ipari jelleg elsorvadt. A mesterség átalakult közszolgáltatássá: megelőző tűzrendészeti tevékenységgé. A napi tennivalók A tűzesetek tervszerű és gondos megelőzésének módját mára kialakította a Fővárosi Kéményseprő Vállalat. Amikor kormozás, égetés során a kéményseprő valamilyen rendellenességet észrevesz — rosszul záródó ajtó, megrepedt kémény, beépített gerenda stb. —, a kirendeltség útján azonnal jelenti a tűzoltóságnak, illetve a kerületi tanács Építési Osztályának. Jelenti azt is, ha fölfedezi, hogy különösen gyúlékony anyaggal fűtenek. A megelőzés másik módja újabb keletű. Egy 1963-as rendelet értelmében minden tüzelőberendezés kéményét legalább öt évenként úgynevezett füstnyomás-próbának kell alávetni. Ennek során egy kéményseprő mes-