Budapest, 1969. (7. évfolyam)

2. szám február - dr. Mészáros István: Középkori pest-budai iskolák

44 ^zépmüvészeh Gink Károly fotói — Szilágyi J felé terjeszkedett, i. e. 30-ban pedig Egyiptom elfoglalásával fejezte be a Földközi-tenger partvidékének teljes meghódítását. Az óriás-birodalom köztársaságból császársággá lett. A rabszolgatartó-állam belső problémáihoz egyre súlyosabban járultak a határait fenyegető „barbár" népek támadásai; a határok összébb húzódtak, majd 395-ben keleti (bizánci) és nyugati részre vált a birodalom. A nyugati rész önálló élete 476-ban szűnt meg, a bizánci birodalom élt I453-ig) mikor a törökök elfoglalták fővárosát, Konstantinápolyt. A római művészet határainak alapkérdése ebből a történeti vázlatból válik világossá. Római művészet-e az, ami az etruszk uralom alatt álló Rómából ránkmaraút? vagy rómainak nevezhető-e a Róma által meghódított etruszkok és délitáliai görögök művészete ? még tovább menve: nevezhetjük-e egyáltalán, és ha igen, milyen mértékben nevezhetjük rómainak a meghódított Görögország, Egyiptom vagy a nyugati tartományok (provinciák), Gallia, Hispania, Britannia római kori művészetét ? lehet-e együtt tárgyalni a kettévált birodalom nyugati és keleti részének művészi tevékenységét, s főképpen: hol kell megvonnunk időben a római művészet határát? Ma még túlságosan sok az eldöntetlen kérdés ahhoz, hogy egyértelmű választ lehessen adni rájuk. De a problémát megérteni és a római művészet létezését, önálló esztétikai értékeit, történeti változásait felismerni a legjobban a fennmaradt emlékeken lehet. A Szépművészeti Múzeum gyűjteménye elsősorban a római szobrászatból rendelkezik számottevő anyaggal. Egy késő-köztársasági férfiportré az itáliai és görög-hellenisztikus örökséget a római arisztokrata családok öntudatának szolgálatában egybeolvasztó verizmusával a római vezető réteg ember-ideálját mutatja be. Marcus Aurelius császár fiatalkor' portréja a „hivatalos" művészet alkotása, amelyben a császár képmása egyúttal mindig uralkodói programját is kifejezi, mint itt a markomann háborúkban sztoikus elmélkedéseit görög nyelven feljegyző filozófus-császárét. Egy vele egykorú görögországi filozófus-portré a „magán művészet" alkotása; idealizálás nélkül mutatja a kezdődő válság tükröződését egy, a sokaságnál többet látó és értő ember arcvonásain. Egy mészkő férfifej a Görög filozófus márvány portréja (2. sz. második fele) Római művészet Az ókor hagyatékai közül alig akad még egy, amelynek értékelése olyan problematikus volna, s annyi változáson ment volna át, mint a római művészeté. A reneszánsz mesterei, építészek, szobrászok, festők gyakran nyúltak témáért s megoldásokért is a római művészet fennmaradt nagy alkotásaihoz. Hogy valójában mi a római művészet, arról kevés komoly szó esett századunkig. Szinte a 20. század legelejéig uralkodott az a Winckelmann művében képviselt felfogás, hogy római művészet valójában mint önálló művészettörténeti jelenség nem létezett, s amit annak nevezünk, az nem egyéb, mint a görög művészet utolsó, hanyatló korszaka. Már a múlt század közepe óta erősödött az a vélemény, hogy a római művészet nemcsak időben, hanem tartalmában is megkülönböztethető a görögtől. Igazi elismerése azonban akkor következett be, mikor a századforduló táján két nagy bécsi művészettörténész, A. Riegl és F. Wickhoff először kísérelte meg a római művészet önálló formai vonásait is kielemezni. Rieglt és Wickhoffot a római művészet elsősorban mint a középkori művészet megalapozója, előkészítője érdekelte, s kutatásaikat főleg a római birodalom késői századaira irányították. A római művészetnek mint önálló esztétikai jelenségnek a „felfedezése" azonban maga után vonta azt a kérdést is, amellyel napjainkig birkózik a művészettörténetírás: mi tartozik a római művészet körébe? A kérdés távolról sem olyan egyszerű, mint első pillanatra látszik. Róma az i. e. 8. században mint kis itáliai település jelent meg, amelyből a 6. században az etruszkok alakítottak várost. Az i. e. 500 körül önállóvá vált városállam egyúttal királyságból köztársasággá alakult át. A következő századokban elkeseredett harcokban sorra legyőzte Itália népeit; legkésőbb, az i. e. 3. században az etruszkok és a délitáliai görögök városainak és területeinek meghódítását fejezte be. Ugyanebben a században már győztes harcot vívott a Földközi-tenger nyugati medencéjének uralmáért Karthágóval; az i. e. 2. században a keleti Mediterráneumban folytatta hódításait s egész Görögországot, majd Kisázsia nagy részét uralma alá hajtotta. Az i. e. 1. században észak Vadászjelenet. Athénben készült márvány szarkofágról (3. sz. első fele) 40