Budapest, 1969. (7. évfolyam)

2. szám február - Bozóky Éva: A pedagógusok munkaideje

képzés, s ha történetesen még osztályfőnök is valaki, akkor 30 — 40 gyermek minden problémájával törődnie kell, s kap erre — papíron — hetenként egyetlen órát. Az osztálylétszám A munkaidő átlagos mérése nemcsak azért nehéz, mert az elsorolt tennivalók munkaigényessége szaktárgyanként erősen változó (pl. dolgozatjavítással járó vagy nem járó tárgyak), de függ a munkák elvégzésének ideje az osztálylétszámtól is. Nemcsak az óra fárasztóbb, a foglalkozás és fegyelmezés kíván több figyelmet a nagyobb létszámú osztályban, de több itt a dolgozat is, meg a családlátogatás is, és így tovább, minden tennivaló arányosan nő, ha több a tanuló. (Csak az eredmény csökken.) A fővárosi általános iskolákban összesen 5282 tanulócsoport működik, egyre átlagosan 29,4 tanuló jut. Az országos statisztika szerint az általános iskolák összesen 42 880 tanulócsoportjának 12% -ában meghaladja a tanulók száma a 40-et, az országos átlag pedig 29,7. A középiskolákban egy tanulócsoportra Budapesten átlagosan 36 gyerek jut, országos viszonylatban 33. Az „átlag" azonban csak statisztikai fogalom: a valóságban az egyenlőtlen eloszlás túlságosan sok nagylétszámú csoportot eredményez. A nagy demográfiai hullám elvonulása és a pedagógusok megnövekedett száma most már lehetővé tenné — legalább is a városokban — az ideális 20-nál nem sokkal több tanulót befogadó csoportok alakítását. (Ezt követelné a korszerű metodika is, mely egyre inkább a tanulók öntevékeny búvárkodására épít, s a pedagógusnak mind kevésbé szán retorikus feladatot, sokkal inkább az irányítóét a közös munkában. Nem szólva a nyelvoktatásról, ahol a nagy csoport eleve kilátástalanná tesz minden eredményt.) Az osztályok bontása elé azonban áthághatatlan falat épp a falak hiánya emel: kevés a tanterem. Rég vitatott, két rossz közül melyik volna jobb: két műszak a középiskolában is, vagy inkább a nagyobb létszámú osztály . . . Akárhogy is, amíg megfelelő mennyiségű iskola épül, valahogy bele kellene számítani a kötelező órakeretbe azt is, hogy hány tanuló látogatja azokat az órákat. Sok iskolában külön gondot jelent a tanulószoba felügyelete. Szabályszerűen ide a kisebb óraszámban oktató, dolgozatmentes tanárokat kellene beosztani, de ez formális megoldás lenne. A gyerekek túlnyomó többségének ugyanis a nyelvek (beleértve a magyar nyelvtant és helyesírást is) és a matematika okoz nehézséget. A tanulószobában ezekből a tárgyakból szorulnak korrepetálásra, és mit sem segít rajtuk, ha más szaktárgy tanára tart ott felügyeletet. A korrepetálásra szoruló tárgyak rendszerint igencsak túlterhelt tanárai tehát nem, vagy alig győzik a munkát. Amit a lelkiismeret parancsol Ezen felül akad még néhány tevékenység, melyet lelkiismeret, illem vagy egyszerűen csak a kényszerítő szükség ró a pedagógusokra, de mindenképp ember kell ezekhez is, mégpedig hozzáértő. A társadalmi munkára gondolok, ami ugyan önkéntes, de valakinek vállalnia kell, s rendszerint megint csak — tantárgya révén — a legmegterheltebbnek. Ilyen a mozgalmi munka (Űttörő és KISZ vezetés), a könyvtár-, múzeum-, színházlátogatás, városnézés, honismereti tevékenység, különböző pályázatokra, versenyekre való felkészítés, egyszóval a gyermekeknek a tanítási órán kívül eső művelődése. És marad végül a helyettesítés, amit, akár akad önként jelentkező, akár nem, valakinek mindenképp el kell látnia. A fővárosi pedagógus idejét még a közlekedés is rabolja, sőt, vannak olyanok is — kb. 10 % -ra tehető az arányuk — kik naponta több órát utaznak, míg munkahelyükre érnek. A középiskolákban működő pedagógusok számára a távolságok a családlátogatást is igen megnehezítik, hiszen egy-egy iskolába hatalmas körzetből járnak a tanulók. Akadnak tanárok, akik ősszel heteken át nyakukba veszik a várost, mert mint egyikük mondotta: „hosszú az út lélektől lélekig, a tanár, a diák és annak családja összetartoznak, csak egymást ismerve, közösen érhetnek célt". De csoda-e,hogy ezt az áldozatot csak a megszállott kevesek vállalják, a többiek csak akkor, ha gyermekvédelmi esettel találkoznak? A főváros távolságai az urbanizáció más jellegzetességeivel együtt a nevelést nehezítik, hiszen a szülők a város különböző részeibe járnak munkába, szabadidejükből gyermekeikre kevesebb futja, s így ezek magukra hagyottabbak, magány-érzésük következtében érzelmileg retardáltak, minden kísértésnek kiszolgáltatottabbak, mint vidéki társaik, a pedagógus törődésére tehát jobban rászorulnak. Láncreakció Az óraszám-emelés már két évtizeddel ezelőtt is csak átmeneti intézkedésként volt elfogadható, akkor is látszott, hogy a pedagógus tennivalói — ha lelkiismeretesen végzi őket — meghaladják a heri 48 órát. Ma, amikor az oktatás és nevelés sokkal belterjese'ob, árnyaltabb tevékenységet kíván, ennek az óraszámnak a megtartása csak elszürkülést, maga-megadást hozhat. Az sem boldogulhat, aki önmagától szigorúan a legtöbbet követeli, mert a fáradt idegrendszer láncreakcióként adja tovább a tanár túlterheltségét a diáknak. Szuhoininszkij, a kiváló szovjet pedagógus mondotta egy régebbi tanulmányában, hogy nem a tananyag, hanem a rossz tanítás okozza a diákok túlterheltségét. Valóban: az érdekes, lebilincselő órán nemcsak a befogadás megy könnyen, de az emlékezet is megőrzi azt, ami az értelmet megragadta. Az otthoni tanulás pedig az óra szerint lesz sok és nehéz, vagy élvezetes és könnyű. A szülő, aki azonban csak a fáradt gyermeket látja, a tanulnivalók bőségét bírálja, vagy a „szerencsétlen nemzedék" miatt esik kétségbe, melynek képességeit felőrli a technicizált világ. A mai gyermekek dekoncentráltságára és villámgyors felejtő képességére gondolva tudjuk, hogy ez az aggály sem egészen alap nélkül való, viszont e jelenségek gondosabb nevelést sürgetnek. Am túlterhelt pedagógus és dekoncentrált gyermek kooperációjából semmiképp sem jön létre a bizonyítvány mögött a valódi, tartós tudás aranyfedezete. Három nemzedék A fiatalon elhunyt Kériné Sós Júlia, ki egyszemélyben volt pedagógus és szociológus, halála előtt egy összehasonlító munkán dolgozott, melyben három tanárnemzedék portréját vázolta. A posthumuszként megjelenő mű adatait nem idézhetem, csupán a szerző munka közben tett megjegyzéseit: a három nemzedék közül a legrégebbi állt a maga korához mért színvonal legmagasabb fokán. Ezek a ma 80 év körüliek, abban az időben tanítottak, amikor a tanári és kutatómunka még gyakran összefonódott, és a valamirevaló tanártól mindenképp elvárták, hogy olykor publikáljon. így akár kutatott, akár nem, a művelődésre rákényszerült, és gazdagodó ismereteit gyümölcsöztette az oktatásban. A színvonal később meredeken zuhant (a két háború közötti pályakezdőknél), s az utóbbi években a túlterhelés ellenére emelkedőben van. De a régi nagyok, az oktatásbankutatásban egyként kiválóak eltűntek, mint ahogy az írók, költők is csak kivételképpen fordulnak már elő a katedrán, s az iskolai munka növekedésével egyenes arányban fogynak a férfiak is. Itt és most nincs tér annak fejtegetésére, hogy miért kellene koedukált iskolába „koedukált tantestület" — de ezer ok szól mellette. Csak a túlterhelés szempontjából vizsgálva a kérdést, világossá válik, hogy itt a munka oroszlánrésze a magánéletben is túlterhelt nőkre szakadt. Az általános iskolában működő pedagógusok 82,3% -a nő, némelyik tantestületben egyedül az igazgató képviseli az „erősebb" nemet. (A középiskolákban 54,8% a nők aránya.) A családi élet mai struktúrája mellett a háztartás és nevelés oroszlánrésze is a feleségre hárul, különösen ha az pedagógus, és „ráér, hiszen csak 24 órát dolgozik hetenként". Nemcsak az értetlen külvilág, a saját családja is így vélekedik gyakorta, fölösleges szorgalmi feladatnak gondolva mindent, amit a tanítási órán kívül cselekszik. Halaszthatatlanul itt az ideje, hogy a mennyiségi eredmények után a minőség javítására is sor kerüljön, s ennek első lépcsője a túlterhelés csökkentése. A Pedagógus Szakszervezet már kidolgozta javaslatát, s ennek megvalósítása már csak azért is igazságos volna, mert közben más szakmáknál is csökken a munkaidő. A pedagógusoknál mindez nem pusztán méltányosság kérdése, hanem közérdek. ISZLAIZOLTÁN Az utazás vége A holmik az útrakészülés villámló nvugalma a nem-ülnénk-le-még-egy-pillanatra a csomagolás tántorító dagálya az ezt-azt elintézés szalmaszála A házak a megszokotlság hangos szakadása az ismeretlen szárnycsattogtutása as utóiérés reménytelensége a minden-másként elterpeszkedése Az ember kővé szorul az utazásban ottmarad elhajított magányban zárakat nyit várakozó arccal felesel az idegen falakkal Az ember születésétől fogva visszatérne A házak szűkölve futnának eléje A holmik puhán és selymesen kurrognának Otthoni értelmet adva panaszának 30