Budapest, 1969. (7. évfolyam)
2. szám február - Bozóky Éva: A pedagógusok munkaideje
Bozóky Éva A pedagógusok munkaideje Oktatásügyi eredményeinkre méltán vagyunk büszkék. Az analfabétizmust felszámoltuk] a diákok 8o%-a tovább tanul az általános iskola elvégzése után, fele középiskolás fokon; a tanulmányi versenyeken mérkőzők tudása minden nemzetközi összehasonlítást kibír, s a különböző „ki mit tud" nyilvános kvízjátékok elkápráztatják a hallgatókat, az általános iskolások 44%-a könyvtári olvasó (a fővárosiak közül ugyancsak 30%), gyermekkórusaink világszerte fellépnek — és még sokáig sorolhatnánk a kultúrforradalom eredményeit. Ám önmagunk becsapása volna, ha nem látnánk meg az árnyoldalakat, a mennyiségi változások mögött a minőségi lemaradást igen sok esetben. A fővárosi gyermekek 10%-a túlkoros, vagyis nem képes időben elvégezni az általános iskolát. De az osztályt nem ismétlő diákok egy része is úgy lép ki az iskolapadból, hogy nem tud helyesen írni, s a műveltség szele alig érintette meg: fejletlen esztétikai érzékkel, a további önművelésre képtelenül, anélkül, hogy az élete során biztosan növekvő szabad időre fölkészítették volna, s anélkül, hogy szép, értelmes, teljes emberi életre berendezkedni képes lenne. Gyakran tapasztaljuk, hogy fiatalok nyolcévi nyelvtanulás után egy épkézláb mondatot nem tudnak hibátlanul elmondani a tanult nyelven, az iskolák jó részének gyöngeségét hirdeti a fizikai dolgozók gyermekeinek szinte behozhatatlan hátránya. Akadnak fővárosi iskolák, melyeknek tanulói tanévszám nem mennek együtt színházba, és még az irodalomtanítás keretében megismert, klasszikus műveket sem nézik meg; tudunk iskolákról, ahol a múzeumlátogatás szóba sem került. Mindenütt óriási különbségek találhatók iskola és iskola, tanár és tanár közön. S bár a gyerekekért a felelősséget elsősorban mindig a család viseli, tagadhatatlan a tanár mulasztása is, ki esetleg éveken át nem tudott eléggé hatni tanítványára. Pedig talán ugyanezek a pedagógusok voltak azok, akik fiatalon minden erejükkel munkálkodtak az általános iskola létrehozásán, s mint megannyi Kőműves Kelemenné, úgy épültek bele az új oktatási szerkezet hatalmas épületébe, aztán egyszer csak kiégtek, rutinos mesteremberekké váltak. Túlterhelés — mondják, mondjuk a magyarázatot. Vagyis hogy kevés az idő az elmélyült, színvonalas, minden gyerekre külön-külön kiterjedő nevelőmunkára. De hát mi okozza ezt a túlterhelést ? Mérni a mérhetetlent Amikor erre a kérdésre választ kerestem, statisztikusokaf, szociológusokat faggattam, készült-e fölmérés a pedagógusok életkörülményeiről,időbeosztásáról, hiszen mindez annyi foglalkozási ág kutatás-témáját képezte már. Valamennyien csodálkozva viszonozták a kérdést: — Hogy lehetne mérni a mérhetetlent! Általános érvénnyel kiszámítani, hogy a pedagógusok mennyit dolgoznak, mikor ez egyénenként olyannyira eltérő ? Egyetlen biztos támpont van, ez pedig az óraszám, mely vitathatatlanul túl magas. A fejlett iparú országok között nálunk a legmagasabb. (A gimnáziumi tanárok óraszáma több európai országban 12 — 14 óra, nálunk 22 — 24. De még az óvónőké is magasabb nálunk, mint a környező államokban.) A kötelező óraszám pedagógusrétegenkénti megoszlását és az utóbbi évtizedek során történt változását a következő táblázat mutatja: Az óraszám felső határa felszabadulás előtt 1947-ben 1949 óta Óvónők 30 óra 3° 36 30 óra 24 28 Polgári iskolai, később felső tagozati szaktanárok 20 óra 20 25 Középiskolai tanárok 18 óra 18 24 1949-ber a magasabb óraszám bevezetését a hirtelen kiszélesített közoktatás következtében fellépett, nagymérvű pedagógushiány indokolta. Az akkor átmenetinek szánt intézkedés — egyes szaktárgyak terén történt kisebb korrekciókkal — mindmáig érvényben van. (A pedagógushiány azóta országosan megszűnt, s ha előfordul kis településeken, annak nem az objektív hiány az oka, hanem a kedvezőtlen létfeltételek.) Járulékos feladatok A kötelező óraszám a pedagógus munkájának csak kisebb felét tölti ki. Egyéb tennivalóival együtt munkaidejét — becslésszerűen — annak idején heti 48 órára méretezték, azonban a munkaidő mérhetetlensége épp az úgynevezett járulékos feladatoknál kezdődik. Ezek pedig — részben a módszerek modernizálódása miatt, részben egyéb okokból — szüntelenül szaporodnak. Kezdjük a fölkészüléssel. Jóllehet, a kezdő pedagógus több időt tölt óravázlatok készítésével, mint gyakorlottabb kollégája, de az utóbbi igyekszik lépést tartani a fejlődéssel, naprakészen ismerni szaktárgya újabb tudományos eredményeit, ezekhez formálni módszerét. Mivel a kezdőknél régebben és jobban ismeri a gyerekeket, tudja, hogy óráit mindig az adott osztályhoz kell szabnia; tudja, hogy míg egyik osztállyal szárnyalni lehet, a másikból az érdeklődés szikráit is csak keserves erőfeszítéssel képes kicsiholni; s amint nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma összetételű közösség sem, lehetetlen tehát ugyanazt az anyagrészt kétszer ugyanúgy tanítani. Legalább is jól tanítani. Közben szinte napról napra bővülnek a szemléltetési lehetőségek, szaporodnak az érdeklődő diákoknak ajánlható, népszerű ismeretterjesztő művek, érdekessé-újszerűvé lehet tenni a kísérleteket új, házilag is előállítható eszközökkel, — ez mind fölkészülést kíván, amit nem pótol a rutin. Minél kiválóbb egy pedagógus, annál kevésbé éri be régi előadásainak ismételgetésével, annál szivesebben hallgatják és annál jobban becsülik. A világ halad, s neki lépést kell tartania vele. Ha van rá ideje. Ha nincs, a lehetetlent nem tudván lebírni, előbb vagy utóbb elfásul, megadja magát. Mert a fölkészüléssel és az órával még csak kezdetét vette az oktatás folyamata. Utóbb következik a dolgozatjavítás, a tanulószobai ügyelet, korrepetálás, szakköri foglalkozás, szertár-rendezés, jelentések írása, tanulók minősítése, családlátogatás, szülői konferencia és fogadónap, tantestületi értekezlet és kőtelező tovább-29