Budapest, 1969. (7. évfolyam)

2. szám február - Nagy Lajos: Gubacstól a XX. kerületig

Dánossy István Szemtelen verebek A SZERVITA TÉR. A Teleki-palota összeomolva. Félig maga alá temetett egy Tigris-páncélost, amelynek ormánya még mindig messze előre mered, fenyeget mint egy megkövült, anakronisztikus ősállat, egy brontosaurus. Majdnem megöltek ezek az ősállatok! De lelkünkkel nem bírtak! Igen, ezért tudok most ilyen pihekönnyen kilépni a szabad levegőre. Ilyen boldogan szívni magamba a tiszta levegőt. A levegő ugyan még fizikailag nem tiszta. Még mindig itt lebeg mint valami fátyol a romok bomba-őrölte mészpora. Itt-ott még mindig érezni savanyú, furcsa szagot. Itt kísért még mindenütt a halál. Minduntalan a sok arcra kell gondolnunk, akiket már nem látunk viszont. A tér. A templom féloldala ledőlt. A toronynak is csak a fele mered föl valószínűtlenül elvékonyodva, mint valami fenyegető mutatóujj. Ellenben a Mária-oszlop teljesen ép. A gyermekes anyafiatalabb mint valaha. Igen, a gyermekes anyák a mi biztatóink. Mit álltak ők ki?! Mit jelentett egy csecsemőt életben tartani! Az óvóhelyen ott szült egy anya, de elapadt a teje s a kicsi nem maradt meg-Mária a téren nincs egyedül — most valóságos nyájat pásztorol: akiket ott temettek el. Mert oda hordtuk ki a hullákat. Megesett, hogy el sem temettük, mert nem volt rá időnk. így is hányszor rebbentünk szét lesunyni a falak mellé, míg kicipeltük őket. Csoda, hogy élve tápászkodhattunk! így hát Mária őrizte a temetetlen hullákat. Vékony hópaplan födte be őket, csak itt-ott gesztikulált egy-egy furcsán fölmeredő kéz. A BELVÁROSI TEMPLOM. Annak is leütve az egyik tornya, szentélye beszakadva. És az a Nöébárkája-óriás tetőzete hogy szétkaszabolva! Budapest valamennyi épülete közül ezt szeretem a legjobban. Mert ezt nem cicomázták föl, mint a Mátyás-templomot, hamis cukrászattal olyanná, amilyen sohasem volt. Ez mindig szerényen meghúzódott a gödörben és maradt olyan, amilyen lehetett: öszvér. Minden kor stílusa megtalálható rajta. Mert mindig lerombolódott. Nem egészen, csak félig. Aztán leomlott felét kiépítették a következő kor módija szerint. A kriptában még halszálkái római falak, a toronyban román ívsoros párkány. Ennyi maradt meg a Jáki-templom formájú büszke épületből, amelyben Szent Erzsébet tartotta esküvőjét. A tatárok ugyanis lemészárolták a város egész lakosságát és nem restellték a fáradságot, hogy a kőtemplomot is lerombolják. Zsigmond, Mátyás pompájából is csak a szentély maradt hírmondónak, meg néhány kaputöredék, melyet utólag hántottak ki a vakolatból. A két reneszánsz pasztofórium bűvöletes bájos arcú angyalaival, Krisztusával, bodroshajú, szárnyas puttóival hírmondóként hirdeti: Nézzétek, Mátyás palotájában ezrével himnuszolták az élet vidám szeretetét nálunk is szebb nővéreink: törékenyen mosolygó angyalok, gráciák, nemtők, tündérek, a Hajnal gyermekei mind. (Hogy milyen káprázatosan szépek ez arcok, a helyszínen kevésbé érezni, mert többnyire túl magasan vannak. Én Horváth Henrik: Budai fejek című könyvéből ismerem őket.) És a Kálvária-csoport! A néma döbbenet, a szavakba nem foglalható fájdalom páratlan bensőséges látomása! Az ország legszebb barokk szoborcsoportja. Igen, ezt a roppant Kotlóstyúk-épületet nem cicomázta föl a hazug álromantika, amely a nyugati városok pompáját akarta utólag idevarázsolni, mert Zsigmond és Mátyás városa akkor hajdanában valóban vetekedett azokkal. Mily szerencse, hogy megmaradt pontosan olyannak, amilyenné Pest város polgárságának siralmas sorsa tákolgatta! Polgárainak, kiket a századok folyamán többször félig vagy egészen kiirtottak. De aztán újra megindult az élet és fölépítették a templomot. Anyagiak híján szegényesen: öszvérnek. Mert mindig megindult az élet. Most is. Hogy sürögnek az emberek! Kotorják félre a törmelékeket, huzigálják ki a fölnasználható vagy eltüzelhető fatörmelékeket. Batyuznak, cuccolnak, csencselnek. Betapasztják zsirpapírral az ablakokat. Milyen barátságosan füstölnek már az ablakokon át kibökkenő pléh kályhacsövek! Milyen furcsa, hogy élünk! Milyen furcsa találkozni most egy-egy ismerőssel! Mint sírból kikelt Lázárok, mustrálgatjuk egymást: ez tényleg te vagy? Most kivel találkozom majd? Biztos lesz valami jelentősége, olyan furcsán érzem magamat. Valóban mint Lázár abban a pillanatban, mikor alig tudott lépni a lábára tekert pólyától. De már tudott isteni mélyet lélegzeni, már érezte, hogy tüdeje jól szelel. — Szevasz Pof ! — hallom mintha a túlvilágról. — De elgondolkoztál ! Vagy már meg sem ismersz? Pislogok mint napfényben a bagoly. Hisz ez Manci! Már nem emlékszem az ostrom előtt hogy s mint vetődött föl legénylakásunkra, ahol akkor öcsémmel együtt laktam. Emlékszem, akkor épp szólt a gramofon: Cesar Frank Psyché-jét játszotta. Manci (akkor még nem lehetett 15 éves sem) se szó se beszéd, odarohant a gramofonhoz, leguggolt mellé és ott kucorgott, egészen ráhajolt, mintha bele akarna bújni, szakasztott úgy mint a His Master's Vo/ce-lemezek cégére: az a fehér kutya a tölcsérbe. Valószínűtlenül hosszú és kamaszosan görcsös kezekkel csápolt a levegőbe és a hegedűszólóval együtt nyávogta a dallamot üdvözült mosollyal, pont úgy tátva el a száját, mint ahogy a kutyák vonítanak az éjszakába. Fölkunkorodó végű kis szája szirupos mosolyba olvadt, csak úgy csillogott keresztbenálló két fölső lapátfoga. Arca Grünewald Colmar-i oltárának Madonnájára emlékeztetett, aki épp a kis újszülöttet becézgette. Akkor csak az tűnt föl nekem, mennyire állatszerű ez a lány: ferdevágású, áttetsző kékeszöld szeme vadmacskáé, és ahogyan furcsán, szimatolva mozgatta pisze orrát, ez nyilván egérszerű. Csápolása cincéreké, és ez az egész állatkollekció valami furcsa szögletességet, vadóc hebehurgyaságot adott ki, ami igen mulatságos volt, ugyanakkor bájos és eredeti is. Most, most is szórta a karjait és ez most még murisabb volt, mert kabátja, amely vastag katonaszíjjal volt szorosra húzva, furcsán kurta volt: ujja alig ért túl a könyökénél. Szoknyája is mulatságosan rövid volt, térdén fölül ért csak, nyilván Manci azóta is sokat nőtt, és ezt még jobban kihangsúlyozták törzséhez arányítva nevetségesen hosszú, görcstérdű lábai. Gólyalábakon járt. Végleg nem tudott mit kezdeni hirtelen nyúlt végtagjaival, ezért folyton rázta, lóbázta őket. Majd kipukkadt belőle, valamit úgy akart mesélni. — Persze, hogy megismerlek. Még mindig úgy szereted a zenét? Frankot? Néhány konvencionális mondat után indítványozta, szaladjak föl hozzá. Miért ne? A Ferenc józsef-híd roncsára épült hajóhídon talpaltunk át Budára. A régi vasszerkezetnél ezerszer jobban megcsodáltam most ezt a hatalmas fagubancot. Micsoda pokolian szellemes tákolmány! — négy uszályból mint négy papucsból fölnyúló karcsú lábra támaszkodik a hídszerkezet. A merevítő átlósgerendák kápráztató szövedéke. Ezt mennyivel nehezebb volt összeállítani mint a vashidat, melynek minden elemét daru emeli be. Most ezt a szükséghidat valahogy olyan szépnek találtam, minta nagy katedrálisokat Reimsben, Chartres-ben, Milánóban. Hiszen ezeket is elborítja a pálcikás támpillér-támív-szerkezet, és ez olyan lebegővé, valószínűtlenné teszi árnyképüket. A hídon óriás tömeg pöffeteg-batyúkkal. Mi nevetve trappolunk és közben köpködjük a szotyolát. Idegen utcába kanyarodunk be. — Hogyan? Te nem itt laktál! — Nem. Elköltöztem. — Miért? — Nem bírtam a régi lakásban lakni anyám halála után. Egyszerűen nem bírtam. — Meghalt... — Eszerint a lány most már teljesen árva. Egyszál magában téblábol a nagyvilágban. — Tudod, apám meghalt nyolc éves koromban. Anyámmal meg mindig hadiállapotban voltam. Láttad, hogy nézett rád, amikor fölvittelek hozzánk. Már egész apró kislány koromban azt kívánta, hogy mint a gép, csináljam amit ő akar. Én meg azért sem. Ekkor fölpofozott. Nos, tettettem, hogy nem fájt. Akkor istentelenül megruházott. Erre meg a szemébe nevettem. Pedig állatian fájt. így aztán mindig én győztem, mert nem tudott úgy megverni, hogy sírjak. — Aztán elkezdtem fiúkkal járni, elég korán, 13 éves koromban. Anyám egész nap az iskolában volt, úgysem tudta ellenőrizni, mit csinálok. Gyanakodott és ez végleg kiélezte a harci helyzetet. Én meg, hogy cukkoljam, néha még föl is hoztam a fiúmat. Sokszor gondoltam, hogy ez marhaság, jó volna békét kötni vele, hiszen ő tart el, és végső soron nagyon bírjuk egymást, csak hát marhára ugyanaz a természetünk, és ez a baj. Ő erőszakos, én meg makacs. Hányszor a torkomon volt már: „Mama, ássuk el a csatabárdot!" — de csak elszorult a torkom. Aztán már itt is volt az ostrom. Már a pincében laktunk. Egy bombaszünetben fölmentünk a lakásba. Detonáció. Eltűnt velem minden, csak lassan tértem öntudatra. Szürke füstkavargást látok és rémlik, mintha hangját hallanám; és súlyos nagy teste beletántorul a karjaimba. Aztán az óvóhelyen várom, hogy magához tér, de nem, csak a szája mozog hevesen, igen gyorsan liheg és közben kis vér buggyan ki az ajkán és buborékba fúvódik. Ezt a buborékot bámultam, csak arra emlékszem. Rohanok orvosért a szomszéd házba. Nem hajlandó átjönni, mert az utcát aknatűz alatt tartják. Mire viszszatérek, csöndesen fekszik nyitott szájjal, — még ekkor sem bírtam elhinni, hogy nem él, és én egyszál egyedül maradtam. El kell vinni a kötözőhelyre. Rohanunk a hordággyal, közben az úton aknák söpörnek, ilyenkor a földre vágjuk magunkat. „Feküdj! Föl!" — állatian komikus balett: a fából faragott királyfi tánca. Órákig vártam, végre az orvos megvizsgálta: a hasfalát érte szilánk, már ki is hűlt. Ellenben meg kell várnom, míg eltemetik, hogy később agnoszkáltathassam. Ott töltöttem vele az éjszakát. Sehogy sem akar múlni az idő. Most döbbenek csak rá, most már nem mondhatom neki: béküljünk ki. Pokoli! Ezt nem élem túl! Világgá akartam rohanni, lőjjenek le! Muszosok voltak ott, a hullákat cipelték, azok fogtak le, tartottak vissza, tartották bennem a lelket. Másnap a temetés. Mérhetetlenül vontatottan, mert annyi volt a halott és közben minduntalan fedezékbe rohantunk: feküdj! Meg is haltak, közvetlen mellettem is egy asszony. Imádkoztam, hogy telibe találjon, ne kelljen szenvedni, s alaktalan nyomorékként leélni egy életet. Utána az óvóhelyen csak elvoltam valahogy. Hanem amikor fölmentünk a lakásba! Én egyedül. Nem bírtam ki az üres szobában, pokoli félelemroham jött rám, körmömmel kapartam a falat. Ahogy megindultak a vonatok, föl a vagontetőre, bumliztam messze a hegyekbe, ahol gyermekkoromban nyaraltunk. — Miért oda? Talán ösztönösen szerettem volna olyan kicsivé fiatalodni, mint mikor anyám élt és ő is szép volt, sugárzóan szép, fiatal. Szerettem volna visszakapni anyámat. Mit éltem át ott? Mindent, csak nem belső, titokzatos álmomat. Hülye kalandokba keveredtem, amikből nem is emlékszem, hogyan vackolódtam ki. Ilyenkor kihagy a tudatom és a puszta ösztön kormányoz, mégpedig, úgy látszik, jól. — Hogy kerültem haza? Megint a vagon tetején. Egy kisfiúval barátkoztam össze. Pásztorfiú volt, óriás sajtokat hozott Pestre eladni. Felajánlotta a csergepokróca felét. Én meg állatian fáztam. Összebújtunk a vagon tetején. Tejszagú frissességében olyan volt, mint egy kis állat. Mókus, ölelt, ha fáztam, reszkettem, cirógatott, ha álmomban rángatóztam. Közben folyton a száját éreztem, és ez megnyugtatott. Azt éreztem, mintha újra csecsemő volnék az anyám mellén és buta vagyok, nincs semmire gondom. Másképp ezt az időt nem bírtam volna ki. — Hazaérve az üres szobába, már nyugodt voltam, csak nagyon fáradt és szomorú. Hát igen. Nincs többé anyám, nincs senkim, elhagyott a kamaszkori álmom is, amit jobban szerettem mindennél. Maradt egy tejszagú húsdarab, amely valakihez bújik, ha fázik és éhes. Az élet rettenetes, de szép. És tulajdonképpen most kezdődik. — Tudod, hogy most kezdődött el a művészet is? — mondtam. — Most? Hogyan? — Úgy, hogy fütyülve minden konvencióra, csak azt Írjuk le, amit a bensőnk diktál. A benső hang, vagyis az álmok, az önkéntelen ötletek, amelyek csak úgy eszünkbe jutnak és sietünk elhessenteni őket, mint a szemtelen verebeket. — Mi is szemtelen verebek vagyunk. — Eléggé. 23