Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Bozóky Éva: Mit csinál ön 5-től 10-ig?

Az értelmiségi nők könnyebb helyzete azonban nem csupán a férfiak belátásának következménye, hanem annak • a számottevő ténynek is, hogy háztartásuk gépesítése fejlettebb. Úgy gondolhatnánk, hogy ez nem annyira foglalkozás, mint inkább az életszínvonal függvénye, utóbbi pedig az eltartandó családtagok számán múlik. Az anyagi különbség azonban háttérbe szorul az előítéletek ereje mögött. Különösen szembetűnők ezek az előítéletek a mosás kérdésében. Luxus-e a tisztaság? A Turgonyi —Ferge felmérés adatai szerint a tisztító-vállalatok szolgáltatásait a munkásnőknek nem egészen 5% -a veszi igénybe. Eszerint a PS% maga mos, vasal; holott mosógéppel is csak 63% rendelkezik. A mosás időigényes tevékenység és a magyar előítéletek szerint kifejezetten női munka. (Indiában pl. külön férfifoglalkozás!) A vadonatúj mosógéppel kezdetben még eljátszogatnak a férfiak, később azonban annyira felhagynak vele, hogy a felmérés 0,0 perc mosásról ad számot a férfiak időmérlegében, az értelmiségnél szintúgy, mint a munkásoknál. A munkásnők a tisztíttatásrói szólva úgy vélekedtek, hogy a minőséggel elégedetlenek, és különben sincs idejük végigállni a sort egy-egy Patyolat fiók előtt. (Valóban, igen nagy fejlesztésre szorulna ez a szolgáltatás ahhoz, hogy — mint az kívánatos — általánossá váljék.) A Szabványügyi Hivatal keretében kb. egy esztendeje megalakult a Fogyasztók Tanácsa. Ebben a testületben különböző szakemberek működnek, három bizottságban: a háztartási készülék és bútor; ruházati; valamint az élelmiszer és vegyipari bizottságban. Feladatuk a közvéleménykutatás. A fogyasztók igényeiről és panaszairól szereznek értesüléseket; igénybeveszik a Nőtanács háztartási bizottságainak segítségét is. Ehhez a testülethez a kiterjedt levelezőhálózat útján egymás után érkeznek a kérések: legyen végre a magyar kereskedelemben automata mosógép, mely jobban kíméli a ruhát, s a mosást a vízmelegítéstől kezdve a szárításig elvégzi. Lesz. A kívánság rövidesen teljesül. Jugoszláv gyártmány kerül majd forgalomba. Az ára kereken 8000 Ft. Vajon hány többgyermekes család fogja megvenni?! A tisztaság nem luxus — hirdetjük. Pedig ... Ha igaz — márpedig igaz —, hogy minden dolog értékét a beléfektetett emberi munka adja meg, akkor a tisztaság legnagyobb fényűzéseink közé tartozik. Ahol a pénz sem segít Takarításra napi átlagban egy órát fordítanak a munkásnők, az értelmiségiek 0,8 órát. (Itt ugyanis a gépek inkább csak könnyítenek, de a befektetett időt nem rövidítik számottevően.) Nyomokban valami férfisegítség is felbukkan már: az értelmiségnél napi 0,2, a munkásoknál 0,1 óra. Ez az a terület, ahol a pénz sem segít. Van a fővárosnak takarítóvállalata, ahol néhány szerencsés 12 Ft-os órabérért rendszeres takarítást rendelhet, ám az egész intézmény inkább csak eszmei vállalkozás, mint valóságos. Ugyanis a kétmilliós város számára üzemben tart: 32 takarítónőt. Foglalkoztatna háromezret is: jövedelmező vállalat. Nincs munkaerő. Nincs a hivatalok, nincs a kórházak, nincs a háztartások számára sem. Ha egy igen elfoglalt értelmiségi család nagy keservesen talál egy nyugdíjas nénit — maszek takarítónőt —, fizet neki 14—16 Ft órabért, teljes napi ellátást biztosít, és hálásan megköszöni közreműködését. Szinte érthetetlen, hogy ilyen órabérrel sincs jelentkező, hiszen az üzemekben a legmagasabb női órabér 8,15 Ft, az átlagos pedig 6 — 7 Ft. És mégsem akarja senki a más otthonát takarítani. Ez a jelenség talán az öntudat és az életszínvonal emelkedésével magyarázható csak. Művészet — vagy robot? A legfontosabb, legtöbb gondot és fáradságot igénylő női foglalatosság a főzés. Időnként élvezetes kikapcsolódás volna elpepecselni vele. Kísérletezni új ételekkel, zamatos, eredeti ízekkel. Egyes kultúrhisztorikusok szerint a nagy kurtizánok mindig is a konyha művészei voltak. Szellem és fantázia nélkül nincs gasztronómia. Jó: ha élvezetes kikapcsolódás, ám legyen. Családi ünnepekkor, amikor a készülődés öröme ingerlő ízeket ad magának a munkának is. No de naponta? Munka után? Nagy mennyiségben? Keserves robottá válik így a művészet, az egyedi darab futószalaggyártmánnyá, az élvezet gyötrelemmé. A női egyenjogúság az olcsó vendéglátóiparnál kezdődnék. A nagy család számára is megfizethető vacsoránál, vasárnapi ebédnél, ami minőségében vasárnapi, árában jutányos. Ez pedig nem létezik. Marad a félkész étel és a konzerv. Csakhogy ez utóbbi is fényűzés. Egyegy kétszemélyes doboz ára 12 — 18 Ft között mozog. Két személy azonban nem egyenlő két serdülő gyerekkel... Utóbbi jó, ha egy ilyen dobozzal beéri. Ha pedig fejenként számítunk ilyen összeget, akkor akár vendéglőben is ehetünk, s akkor még mosogatni sem kell. A konzervgyárak ízesítés szempontjából készségesen tudakolják a dolgozó nők véleményét. A nagykőrösi gyár pl. meghívta a Nőtanács 70 tagját, hogy megbíráltassa készítményeit. Aki az őszi ipari vásár konzervkóstolóját végigette, bizonyíthatja, milyen kiváló minőségű gyártmányok kaphatók — legalább is a vásáron —, ám az árakon egyelőre nem lehet változtatni. A burkoló drágítja meg: anyagát az USÁ-ból importáljuk. Ki kellene találni helyette valamit. Statisztikai forrásunk szerint a munkásnő hétköznap átlag 1,1 órát fordít főzésre, az értelmiségi 0,7 órát. (Itt már meglátszik a félkész ételek és szolgáltatások szerepe.) A férfiak mind valahányan — foglalkozásra, képzettségre való tekintet nélkül — 0,1 órát fordítanak a család gyomrára. Az a gyanúm, hogy ez alatt a hat perc alatt bizonyára ők terítik meg az asztalt. Ha most gyors összeadást végzünk, és a mosás, főzés, takarítás, vásárlás egy napra eső időmérlegét elkészítjük, akkor megkapjuk a már említett 5 — 5,5 órát, értelmiségieknél a 3 — 3,5 órát. Arra tehát, hogy mit művel a kereső városi nő 5 — 10-ig, elhangzott a válasz. Ám a kép még nem teljes. Mert mindezt nem 5 és 10 óra között cselekszi, hanem más csoportosításban. (Már t.i. ha gyereke is van.) A takarítást kora reggel végzi, a mosást éjszakára hagyja. Hiszen egy-két óra kell a gyermekek számára is. A Turgonyi—Ferge felmérés e téren némiképpen ellentmondó. Gyermekellátásra interjúalanyai napi fél órát fordítanak, ám feltehető, hogy ezen csak a fizikai gondozást értik. A legtöbb anya ugyanis, míg gyermeke értelmi-érzelmi nevelését munkálja — akár beszélgetés, akár tanulmányi ellenőrzés formájában — valami mást is tesz közben. Varr, köt, burgonyát hámoz stb. Ezt azonban a házi munkához sorolja. A feltevést erősíti, hogy egy másik kérdésre (mennyi időt fordít hetenként, otthon töltött óráiból gyermekére?) már azt felelik a kérdezettek, hogy az idő 34—35 %át. A napi fél órából ez a százalékarány nem nőne ki. Az apák mint nevelők A nők egységes 34 —35%-ával szemben igen nagy szóródást mutat — foglalkozás szerint — a férfiak közreműködése a gyermeknevelésben. Az értelmiségi férfiak idejük 26, az alkalmazottak 22, a szakmunkások 20, a segédmunkások pedig csak 17 %-át fordítják gyermekeikre. A nevelést tehát még mindig túlnyomórészt női tevékenységnek fogja fel a közvélemény. De minél műveltebb az apa, annál nagyobb szellemi gyönyörűségét leli a gyermeki értelem pallérozásában. És ha szemlélődésünket megfordítjuk, úgy, hogy a gyermek szempontjából vizsgáljuk a kérdést, itt tűnik ki az értelmiségi gyermekek egyik óriási előnye a fizikai dolgozók fiaival és lányaival szemben. Az anya azonban, akár végzett magasabb iskolát, akár nem, töri magát, igyekszik, erejét, idejét áldozza, csakhogy behozza ezt a hátrányt. Pedig csak akkor tudná behozni, ha volna valamelyes szabadideje a művelődésre, és ha nem holtfáradtan — tehát hajszoltan és idegesen — nevelne. De van-e szabadideje?! Ha nem is az ő, de legalább a gyermek érdekében kellene küzdeni ezért a szabadidőért. Küzdeni — de kivel ? És kinek? Maga az érdekelt nem lázadozik. A nők többsége természetes hivatásának, sorsának érzi, hogy a házimunka az ő monopóliuma. Simone de Beau voir mondja A második nem című könyvében: „nem volt még elnyomott, ki láncaihoz jobban ragaszkodott volna, mint a nő." önmagát nem kíméli, évezredes beidegződöttséggel. Fontosabb számára, hogy a ruha árnyalattal fehérebb legyen, mint az élet tünékeny perceinek öröme. Hányszor látunk vasárnap délelőtt apákat gyermekeikkel, amint a Várban, parkokban sétálnak, múzeumban, színházban nyújtanak szemléletes és felejthetetlen élményt utódaiknak. De hol van ilyenkor az anya ? Otthon a konyhában égeti el a családi táplálkozás oltárán a szabadidő drága perceit. A gyermekben pedig két téveszme tudatosul egyszerre: 1. hogy ez így van rendjén, asszonynak konyhán a helye; és 2. hogy az anyu buta az ilyen dolgokhoz, amikben apunak és neki része van. Néha — szerencsésebb esetben — a tapasztalat másként szűrődik le. Kovács Judit említi könyvében, hogy óvodásokkal beszélgetve az egyik kisfiú így nyilatkozott: — „Én két helyen dolgozom. Az oviban hetes vagyok és otthon én törlöm a port. Az anyu is két helyen dolgozik, de az apu csak egy helyen." Ha az éles szemű kisgyermek meg is látja ezt a visszásságot, a nagyobb már a szülői modellt követi nemzedékek során át. Ezért kell oly hosszú idő ahhoz, hogy a női egyenjogúság ne jelentsen kettős terhelést. Mindenképpen a család a vesztes. Az anya nem önmagáért szabadulna föl a házi munka terhétől, hanem őérettük. Könnyebben alakulna ki a közös hobby, szenvedély, amely -mint valami hatalmas harmadik — annyira egymáshoz tudja kötni a családtagokat. A turistáskodó, zenekedvelő stb. családok egysége rendszerint megbonthatatlan, s alig hiszem, hogy az ifjúsági bűnözők között akadna olyan, aki vasárnaponként együtt járja a hegyeket szüleivel. Talán messzekanyarodtunk a lényegtől? Aligha. Azon, hogy „ön mit csinál 5 —10-ig?", sokkal több múlik, mintsem gondolnánk! JAN UÁRI SZÁM U N K TARTALMÁBÓL Az Országgyűlés elnökének látogatása a Budapest szerkesztőségében Szüts László: Élet az új lakótelepen Siklós László: Kéményseprők köznapjai Osgyáni Csaba: Posta-gondok Bajor Nagy Ernő: A főváros antikváriumai Veszprémi Miklós: „Hol lehet itt kezet mosni?" Város az időben VII. Dr. Wellner István: A római kors Zolnay László: Középkori szakácsok Budán Czagány István: A gótikus Buda 31