Budapest, 1969. (7. évfolyam)

2. szám február - Granasztói Pál: Téli városképeink

általában más magyar városokban is. A napfényben eltűnnek a téli élet kényelmetlenségei, sőt kevésbé érzékeljük a házak gyakori kopottságát, a város ugyancsak gyakori piszkát. S az élet egészében elevenebb, a sétálóhelyek, a kerti vendéglők, a kávéházi teraszok, bár sajnálatosan megfogyatkoztak, nagyobb vonzóerejűek. Ezért lett az idegenforgalom fő időszaka a nyár, s a mind többször Budapesten rendezett nemzetközi konferenciáké, más összejöveteleké az év középső fele, májustól októberig. A Nemzetközi Vásár is persze tavasszal van. Budapestet voltaképpen akkor látják, szeretik, ismerik leginkább. EZ MÉGSEM A TELJES VALÓSÁG; a város életéé, képeié semmiképpen sem, de még esztétikai értelmében sem. A városkép univerzális valami: mindig nagyobb teljességet tükröz, mint a pillanatnyi látványt. A képzelet, a tudat hozzálátja a környezetet, a hátteret, a napszakok és a borús vagy derűs napok váltakozó megvilágítását, ezek lehetőségét. A szobrászat, a festészet, az építészet műalkotásait általában csak egyféleképpen lehet fotográfián jól bemutatni, s ez rendszerint nem is művészi munka, — a városképet sokféleképpen, s ehhez a néző, a fényképező szeme, képzelete is kell: a városkép teljességét valóban viszszaadó, sőt szuggeráló fénykép többnyire már művészi alkotás. Nehéz is jót, szépet csinálni. Ezért vélem ritkán helyesnek a színes városképeket, még ha hűek is a színek, — mert a borús, a ködös, általában a különféle megvilágítás lehetősége hiányzik belőle. Pedig a városkép akkor is városkép s ilyen eshetősége mindig benne van. Ezekből a megszokott nyári, színes képekből hiányzik persze a téli kép, a város téli élete, hangulata is. MERT ILYEN VAN, csak háttérbe szorult a nyári, az ismertebb és egészében bizonyára vonzóbb mellett. Festők már észrevették, s — főként pasztellel — nem egyszer csináltak megkapó ábrázolást róla. Valóban talán leginkább pasztellre kívánkozik, fényképezni alighanem nehéz — a hol ködös, párás, sejtelmes, hol szikrázóan kemény, éles fehérlő látványt. Mert a tél képzete hazánkban még mindig a hóval párosul, bár ez nem egyértelmű; hiszen egyre gyakoribbak a hó nélküli időszakok. De mint egyik fő jellemző elem megmarad, — olyan helyzetbe sohasem juthatunk, mint valaha egy római ismerősöm, aki télen helyiérdekűvel vitte ki gyerekeit a környékre, hogy egyszer már lássanak havat, — akkor ugyanis pár napig valahol kívülebb éppen volt. De nem csak a hó jelenti a telet itthon, hanem sok másféle időszak, kép is — a vizes, csillogó asztfalté, a ködöké, a borús, komorló égé. A kihaltságé sokszor, a fázó, rázkódó, zsebredugott kezű embereké. S mindnek van képi, hangulati varázsa is, csak észre kell venni. írók inkább vették észre eddig mindezt városokban, mint Krúdy is — gondolok pl. Hemingway késői regényére: „A folyón át áfák közé" címűre, amiben oly megkapó képet ad a télies, kihalt, komor Velencéről. Vagy Hevesi András „Párizsi eső"-jére, ahol az örömök városa oly fájdalmasan mutatkozik be, még a címben is, az őszi esőben és a gyötrelmes történetben. S — ennek ellenpárjaként — Vas István önéletrajzi munkája, a „Nehéz szerelem" első kötetére, ahol viszont Bécs belseje, a Ring tárul fel egy tavaszi viharban, záporesőben, majd a kiragyogó napfényben megkapóan és az ifjúság boldogító emlékét hagyja képestől, történetestől az olvasóban. MILYEN FŐVÁROSUNK TÉLEN, milyen a téli képe — erről volna hát szó. Sokféle, — ezzel kell alighanem kezdeni. Hóval, hó nélkül, olvadáskor, száraz kemény hidegben, esős, lucskos időben, napfényben, szikrázóan s ködösen, látomásszerűen, komor sötét felhőkkel vagy ellenkezőleg: derült, halványkék, kemény égbolttal, a nappali mellett esti fényekben, megvilágításban is, a nedves úttesten visszaverődő lámpákkal. Havat lapátolókkal, a városligeti jégpálya nappali s esti forgatagával, szánkázó, jégen csúszkáló gyerekekkel, a hegyekben síelőkkel, a járdákon gesztenyesütőkkel. Az átmenet furcsa fényeivel, hangulatával, téli alkonyatkor a belvárosban a még fénylő, olykor szinte északi fényben tündöklő égbolttal s a már kivilágított kirakatokkal. A külsőbb részeknek pedig ilyenkor ijesztő elnémúltságával, kihaltságával. S még mennyi mindennel! A téli város egészével. PERSZE, EZ AZ EGÉSZ RÉSZEKBŐL TEVŐDIK EGÉSSZÉ, s sokszor éppen a részek a jellegzetesek, egyben mások — illetve a városnak más részei válnak jellegzetessé, telente. így a Városliget. Valamikori városi erdő voltát, elhagyatott, pihentető park jellegét fokozato-Czeiiing Lajos felvétele 7