Budapest, 1969. (7. évfolyam)

2. szám február - Granasztói Pál: Téli városképeink

sail úgy megtépázták, hogy alig maradt belőle valami. S ez főként nyáron fájdalmas, elkedvetlenítő, sőt mondhatni sivár. Télen viszont a liget varázslatos színt, atmoszférát kap — kihaltsága, zúzmarás fái, a bezárt, néma pavilonok, a fák fölé emelkedő havas tornyok, tetőzetek, a csend. A megcsúnyult nyári Városliget télre szinte megszépül. S a környéke is — a fasoros sétautak, összehajló fáikkal, ködbevesző végükkel, a kihalt villanegyedek, kertek, bebugyolált szobrok, rózsatövek — a megdermedt élet. Ilyen a Margitsziget is, persze az nyáron is szép. De nem tudni, nem még szebb-e télen. S így sorra mind a budai vülavidékek, majd az erdők — a Városmajor, a Zugliget, a Normafa tája, a Petneházi rétek, a Hárs-hegy, a Hármashatár-hegy. Barangolás, bolyongás lehetőségei. S a minduntalan felbukkanó, ködbevesző, gyakran hólepte város, fehérsipkás tornyaival, tetőivel, kupoláival. MERT A LÁTKÉP IS MÁS, s ha nem is szebb, de különlegesebb. Főként párás napokon, sötétlő ég alatt, amikor nem a nagy távlatok a jellemzőek, mint nyáron, hanem éppen a sejtelmesség, egy-egy kupola, épület, részlet felmeredezése, másokénak elmosódása. A kihalt Duna, éppenséggel ha zajlik, vagy áll a jég rajta. A kihalt partok, hófödte házsorok, hidak. A nyári kép ellentéte: akkor a város, mint éltető eleméhez, a vízhez fordul, élete oda törekszik, most meg ellenkezőleg, elfordul tőle, bezárkózik. ÚGY HISZEM, éppen ezért, télen a Belváros esti élete, képei sűrítettebbek, elevenebbek. A körutaké, a Rákóczi úté is. Hiszen az este itt már négy óra tájt kezdődik, a fények kigyúlnak, amire a lakosság — hivatalban dolgozó része különösen — az utcára tódul. Az üzletsorok nem csak világlanak, hanem az emberek előttük tolonganak, nézelődnek. Az autók pirosló hátsó lámpáikkal mind sűrűbb sorokba tömörülnek. Az estének ezek az órái — addig, míg a belváros fokozatosan ki nem hal — fényben, forgatagban a legkoncentráltabbak. Még különösebbek a belvárosban a téli hajnalok: a pirkadat, a még sötétlő házak, a feketéllő, olykor szinte összeérő párkányok, de már derengő utcák és égbolt. A korai járókelők, a fázósan munkába sietők, az élet fokozódó megjelenése. Hidegben, dermedtségben. Kívülebb pedig, a pályaudvarokon vonatok érkeznek, mozdonyok gőzölögnek, a kapukon érkező utasok tódulnak ki a félhomályos, havas körutakra, terekre, az ébredő városba. MERT MÁS A PÁLYAUDVAROK VILÁGA IS TÉLEN. Akár a Dunáé. A Dunáé kihal, s a téli kikötőkbe szorul — az itt jégbedermedt hajók látványa sem közönséges —, a pályaudvaroké helyben marad, de megmásul. Sokszor nem is látni egy-két száz méternél távolabb; köd és gőz gomolyog, a vagonokat hátulra kapcsolt gőzölgő fűtőkocsikból fűtik. S egyébként is megmásul — megnehezül — a közlekedés élete. Hókotrók járják az utakat, furcsa, olykor rémítő arcú, csak ilyenkor előbukkanó kotró villamosok a síneket. Az autóbuszok elakadnak, torlódnak. Az emberek a járműveken lógnak. Az utcák szélén hóval födött gépkocsik parkolnak. S vannak szinte járhatatlan utak, a külsőbb, a félreesőbb városrészekben — az életet a havon olykor csak kocsi- és lábnyomok jelzik. MÍG UGYANIS A BELVÁROS, a belső fő utak élete télen talán még élénkebb, addig a külsőbb városrészek — egy-két központi részük kivételével — még kihaltabbak. Ez már beljebb kezdődik: a külső Teréz-, József-, Ferencvárosban. Üres, elhagyatott terekre ér az ember: a Rózsák terére, a Mátyás térre, a Ferenc térre, ahol egy lélek sincs, a fák zúzmarásak, a házak bezárkózottak, a környék elvarázsoltnak látszik. A térről ugyanilyen utcák nyílnak. Még elhagyatottabbak az új lakótelepek, — egyegy bevásárolni menő alak, egyegy kitekintő fej valamelyik ablakban jelképezi néha a megbújó életet. A gyerekek iskolában, a kicsik óvodában, a felnőttek jó része távolabb munkában. S mintha ilyenkor ez a kihaltság valami más építészeti értelmet is adna nekik; akár olykor az üres, kongó nagy csarnokok, kupolás terek látása is:' a formák élesebbekké válnak, a megszerkesztett térbeli keret határozottabbá. Bevallom: jobban szeretem az új lakótelepeket télen —, mintha ez a kép inkább kifejezné valóságos, s egyben problematikus voltukat. Olykor lenyűgözően. A Rákospatak ívét követő hatalmas Thälmann utcai házsort pl. télen látni — ilyen hangulatban, megvilágításban, elnémultságban — mélyen megragadó látvány. EZEK CSAK ÍZELÍTŐK, felvillantások egy város, s éppen a mi városunk téli képeiből. Árról, hogy milyen mások, s a maguk nemében szépek is lehetnek. Emígy, öncélúan leírni őket nehéz, — a táj, a külső keret többnyire cselekménnyel egybekötve, élettel telítve jelenik, jeleníthető meg. Fényképezni sem könnyű, a kép sikere alig megragadható, kileshető időjárási, megvilágítási árnyalatokon múlhat. Nem is szántam ezt az írást másnak csak javaslatnak: lássuk így is, szeressük így is a varost, ne csupán szenvedjünk benne a téltől, kényelmetlenségeitől, olykor nyomasztó hangulataitól. Mert ez is valóság, és a valóságban csaknem mindig van, akadhat a szépnek is valamilyen aspektusa. Rippl Rónai a magyar festészet egyik legszebb képét festette meg téli kuglizókról, Szőnyi István a zebegényi téli temetésről — ki látott addig szépet ilyesmiben? Mégis azt hiszem mindez leginkább film témája lehetne, egy filmé, akár a „cinema verité" műfajával: — a város télen. Körbejárni a kamerával, kilesni Budapest téli titkait, életét, megörökíteni képét. Ahogyan bennünk is voltaképpen sok-sok látott képből vált, válik — ha válik — egésszé. A Műjégen. Kornis Péter felvétele Czeizing La,os felvétele 8