Budapest, 1969. (7. évfolyam)

12. szám december - Gábor István: A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola

Gábor István Egy régi épület új arca A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola i. Száz esztendős tulajdonképpen csak 1975-ben lesz a budapesti Zeneművészeti Főiskola, de a felsőfokú magyar zeneoktatás története mégis most száz esztendeje kezdődött meg, egy javaslattal, amely 1869-ben hangzott el a Belügyminisztérium által egybehívott színházi értekezleten. Itt javasolta Csengery Antal, hogy „létesítessék egy, a kor és a művészet igényeinek színvonalán álló országos zene- és énekakadémia". Az indítványtól a megvalósításig hat év telt el. Már csak azért is ennyi, mert két év múlva az országgyűlésen teljes közönybe fulladt a terv, és csak 1873-ban járult hozzá a T. Ház zeneakadémia alapításához, azzal a félig kimondott szándékkal, hogy „hírhedett zenészét a világnak": Liszt Ferencet itthon tarthassák. Olyannyira sikerült ez a titkos terv is, hogy az 1875-ben megnyílt zeneakadémia Liszt Ferenc belvárosi, Hal téri lakásában, illetve a fölötte levő emelet három szobájában kapott elhelyezést. Innen költözött át az intézmény a Sugár úti palotába, a mai Népköztársaság út 67. számú épületbe. Mai szemmel azt gondolhatná az ember, hogy ezzel megoldódott a Zeneakadémia ügye. Pedig létét már az első években veszély fenyegette. Hol pénz nem akadt a költségvetésben a legmagasabb szintű zeneoktatás számára, hol a zeneakadémia első elnökét, Liszt Ferencet érte méltatlan támadás. Még a megalakulás évében a képviselőház pénzügyi bizottsága a zeneakadémiának szánt amúgy is csekély összegből több mint nyolcezer forintot törölt. És amikor fellebbezésre került a sor, a parlamentben egy képviselő minősíthetetlen támadást intézett Liszt Ferenc ellen, mondván, hogy alkalmazása felesleges, hiszen idejének nagyobb részét úgy is külföldön tölti. (Ami akkoriban nem is volt igaz.) Ekkor nevezte el a Nemzeti Hírlap a zeneakadémia ellen támadó képviselőket „európai tatároknak" ... Az európai tatárok azonban a higgadtabb európai áramlatokkal szemben már keveset tehettek, s így vetődött fel egy idő után a zeneakadémia új épületének terve is. Az 1900-as költségvetésben már 554 400 korona szerepelt erre a célra, s az akkori Király, Gyár és Kemnitzer utcák által határolt téren, pontosan 771,65 m2-es területen, 1904 késő őszén megindult az építkezés. 1907 májusára allt az épület, amely hangversenyre alkalmas nagytermet kapott, benne 1200 üléssel, óriási, négy manuálos, 70 változatú orgonával. Létesült egy kis terem is, főképp gyakorlási célból, négyszáz személy befogadására alkalmas nézőtérrel. Az épület szobrait Stróbl Alajos, Teles Ede és Maróti Géza, festményeit pedig Kőrösfői-Kriesch Aladár, Gróh István és Zichy István készítették. És mire elkészült a zeneakadé-Tahin Gyula felvételei miának Liszt Ferenc téri épülete, költségei pontosan 2 millió 380 468 korona 43 fillért tettek ki. A romantikába hajló századvégi stílusnak ez a márványba és aranylemezbe burkolt, a szecessziónak inkább az értékeit őrző palotája egyszerre műemlék és a magyar zene XX. századi története is. Nincs ugyanis a magyar muzsikának olyan apró területe, része és kottafeje, amely ne kötődnék nagyon közvetlenül ehhez az épülethez. Nem riport, hanem önálló tanulmány témája lehetne külön-külön a zeneakadémia növendékeinek, tanárainak, a Zeneművészeti Főiskola nagytermében rendezett hangversenyeknek a története. Elegendő, ha ideírjuk a zeneakadémia igazgatóinak neveit az alapítástól kezdve, s már ez a névsor is jelzi, milyen fénylő csülag volt mindig a magyar kultúrában ez az iskola, ez a zenei intézmény, íme: az 1875-ös alapításkor az akadémia elnöke Liszt Ferenc, igazgatója Erkel Ferenc volt, majd x 886-tól, Liszt halálától, illetve Erkelnek 1887-ben bekövetkezett elhunytától Mihalovich Ödön lett az igazgató, egészen a Tanácsköztársaságig. Ekkor Reinitz Béla, a minisztérium zenei ügyosztályának vezetője Dohnányi Ernőt nevezte ki a Zeneművészeti Főiskola élére — ezt a címet is 1919-ben kapta meg az intézmény —, Kodályt pedig aligazgatóvá. Az ellenforradalom győzelme után Hubay Jenő lett az igazgató, és maradt 1934-ig, amikoris az 1919-ben „renitens" Dohnányinak megbocsátottak; ő volt a Zeneművészeti Főiskola igazgatója 1943-ig. Örökébe Zathureczky Ede lépett, egészen 1958-ig. Ekkor a világhírű hegedűművész Amerikába távozott, és Szabó Ferenc, az ismert zeneszerző vette át az intézmény vezetését. A Hubay—Zathureezky-hagyományt 1967-ben Zathureczkytanítvány, Kovács Dénes folytatta. Azt a nemes hagyományt ugyanis, hogy hazánk európai színvonalú hegedűs-képzését az igazgató személye is kifejezze. Közvetlen láncolat tehát ez: Hubaytól Zathureczky kapta képzését, Zathureczkytől pedig napjaink legkitűnőbb hazai hegedűművésze, Kovács Dénes. 2. Járom az épületet, és egyáltalán nem túlzás, ha úgy érzem, hogy itt minden kőkockához és faldarabhoz zenetörténet tapad. És ez az érzés már csak azért sem megalapozatlan, mert vannak szobák és termek, amelyekről a legfiatalabb növendéknek is illik tudnia, kik tanítottak egykor bennük. A XXVII. terem a kor nagy hegedűseinek adott zenei otthont; a művészek olyan nagy vonulata tanított benne, mint Hubay, Zathureczky, és most hosszabb ideje Kovács Dénes. És akik egykor a mesterek óráit hallgatták? A falakon fényképek: Geyer Stefi, azután a gyermek Szigeti József, Vecsey Ferencnek Jenő bácsihoz, azaz Hubayhoz címzett arcképe. És noha Menuhin nem volt ennek az intézménynek a hallgatója, Bartókhoz fűződő személyes kapcsolatai révén akadémiánk közeli barátjának is tekinthetjük; bizonyára ezért sem véletlen, hogy a csodagyerekként indult Yehudi Menuhin ifjúkori arca is ránk nevet a falról. Bartók tanár úr tanított a XIV. teremben. A falon függő névsor tanúbizonysága szerint az 1905/6-0S tanévtől 1939-ig, önkéntes nyugdíjaztatásáig körülbelül nyolcvan tanítványa volt. Néhány név közülük: Reiner 17