Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Kőszegi Frigyes: A későbronz- és koravaskor lakói

Későbronzkori csontamulett a Vízakna utcából (XIV. ker ) amely feltehetően az itt élő váli népcsoport menedékhelye volt. Az említetteken túl vég nélkül sorolhatnánk még azokat a budapesti vagy környéki helyeket, ahol ez a népesség egykoron megtelepedett: Sashalom, Óbuda, a Csepel-sziget, a Várhegy, Budaörs — egyaránt ismert lelőhelyei e kultúrának; nem beszélve a fővárost szinte koszorúba fogó topográfiai pontok tömegéről. A váli kultúra népe évszázadokig lakta Budapest területét, s csakújabb hódítók érkezése késztette a telephelyek elhagyására. Az i. e. 8. sz. folyamán nyugat és kelet felől szinte harapófogóba szorították az új jövevények a váli törzseket. Nyugatról, Ausztria felől érkezett a korai vaskori halomsíros kultúra népe, amely, őrizve a bronzkori hagyományokat, továbbra is halom alá temette halottait. Néhány, a fővárosból és környékéről származó lelet arra utal, hogy a hódítók egyes csoportjai meg is telepedtek e területen. A budaörsi vasútállomás közelében, ahol jelenleg a Hungarofruct új hűtőháza emelkedik, előbukkant e népesség néhány sírja. A hamvasztásos temetkezéseket többméteres átmérőjű kőkerítés övezte; az eredetileg felettük levő földhalom a/ évezredek során lepusztult. „Preszkíták", szkíták E kultúra budapesti szerepléséről, sajnos, alig van egy-két számottevőbb leletünk. Tulajdonképpen ugyanez vonatkozik a kelet felől, közvetlenül az Alföldről érkező ún. „preszkíta" hódítókra, akik erőteljesen közreműködtek a váli népesség elűzésében. A csepeli Szabadkikötőnél előkerült leletek, valószínűleg sírok tartozékai, a harcias preszkíta-eredetű nép hagyatékai, és nem lehetetlen, hogy a továbbiakban még több ilyen jellegű .lelet is felbukkan a főváros térségében. A menekülő őslakosság, miként korábban is, föld alá rejtette értékeit. Valószínűleg törzsfőnöki hagyaték volt az angyalföldi tébolydánál előkerült aranykincs, amely szép kivitelű aranyedényeivel vidékünk egyik legkiemelkedőbb őskori lelete. Az aranylemezből trébelt csészék ceremoniális ivóedények voltak, s ezeket a közösség feje különleges alkalmakkor használta. Az időszámítás előtti utolsó évszázadok, a római hódítást közvetlenül megelőző korszak talán leghomályösabb szakasza fővárosunk őstörténetének. A rendelkezésünkre álló igen csekély leletanyag arról vall, hogy a vaskorszakot képviselő szkíták és Koravaskori urna a csepeli Szabadkikötőből kelták sem kerülték el e területet. A szkítaság az i. e. ötödik század folyamán jutott el vidékünkre, s a rákospalotai temető sírjai a Kárpát-medencében kibontakozó sajátos kultúrájuk emlékeit őrzik. E kultúráról hozzávetőleges képet nyerünk a közvetlen környék temetőinek mellékletanyagából. Tápiószentmárton és Vámosmikola egyaránt a legérdekesebb szkíta temetők sorát gazdagítják. Az utóbbi temető különféle rítusú sírjai a szkíták kevert népességét dokumentálják. Ma már tudjuk, hogy a sokáig lovasnomádnak vélt népesség jelentős része letelepült, földművelő volt. Erre vonatkozóan azonban a főváros területéről alig van bizonyítékunk. Az angyalföldi koravaskori aranylelet (Szelényi K. felvételei)