Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Kőszegi Frigyes: A későbronz- és koravaskor lakói

Középsőbronzkori kincslelet Budaörsről (Szelényi K. felvételei) A váli kultúra telepe a XI. ker. Sztregova utcában (Füredi P. felvétele) Koravaskori sírok Budaörsön (Szentpéteri T. felvétele) a fémfeldolgozó ipar, amely komoly technológiai ismereteket követelt meg. A már említett Vízakna úti telepen előkerült egy kétrészes, homokkőbe faragott öntőminta, amely eredetileg bronzbalta öntésére szolgált. E lelet is bizonyítja a korábbi feltevést, hogy fémfeldolgozás nem csupán nagyobb ipari központokban, hanem falvakban, háziiparszerűen is folyt. A későbronzkornak ez a szakasza az i. e. második évezred utolsó évszázadait öleli fel, s úgy tűnik, hogy a középső bronzkor erőteljes népszaporodásával szemben nagyobb területek elnéptelenedéséhez vezetett. Az itt-ott fellelhető halomsíros telepnyomok egyelőre alig hozhatók arányba a megelőző korszak lelőhely-gazdagságával. Az i. e. második évezred végétől a Kárpát-medencében, s így a főváros területén is új történeti fejlődés vette kezdetét, új hódítók vették birtokukba a folyómenti telepeket. Európa fejlett civilizációit éppen úgy, mint Kis-Ázsia városait a katasztrófák egész sora rázkódtatta meg; barbár törzsek pusztították el a pompás palotákat és az egyszerű sárkunyhókat. Kik voltak ezek a jövevények? Az bizonyos, hogy az urnasíros kultúra hordozói is részesei voltak ennek a nagy horderejű vándorlásnak, és előrenyomulásuk során egymás után létesítették telepeiket a Duna mindkét oldalán. A főváros szinte fókusza volt e népesség elterjedésének, amely — elődjéhez hasonlóan — ugyancsak temetkezési szokása után kapta nevét. Az emberi hamvakat tartalmazó urnasírok ilyen tömeges jelentkezésére eddig még nem volt példa. A váli kultúra Az Ausztria és Morvaország területén kibontakozó Baierdorf-Velatice kultúra finoman kidolgozott edényei, gazdag temetkezései révén előkelő helyet foglal el az őskori kultúrák sorában. E kultúra népének rohamos szaporodása erőteljes terjeszkedésükhöz vezetett, ami csakhamar éreztette hatását a Dunántúlon is. A tömegesen beáramló törzsek szinte az elsők között vetették meg a lábukat Budapest térségében. Meglehetősen rövid idő alatt alakították ki sajátos színezetű kultúrájukat, s a második évezred végén, az időszámításunk kezdete előtt már készen állt előttünk az őskorszak talán legnépesebb hazai művelődése, a váli kultúra. A szentendrei szigettől kezdve, Békásmegyeren, a Csepel-szigeten, Zuglón, a Gellérthegyen, a Tabánon stb. keresztül a telepek és temetők egész sora jelzi, hogy a középső bronzkor után néhány évszázadra mélypontra zuhanó népesedés ismét erőteljes növekedésnek indult, s csakhamar felül is múlt minden megelőzőt. A váli kultúra népének életében nem tapasztalunk a korábbiakhoz képest lényeges változást; a paraszti életmód, kissé erőteljesebb állattenyésztéssel, továbbra is jellemzője a főváros környéki településeknek. A termelési módszerek azonban már lényegesen fejlettebbek voltak, mint pl. a korai bronzkorban. Ez szükségszerűen alakult így, miután az egyre növekvő létszámú népességet megfelelő mennyiségű élelemmel kellett ellátni. A kincsleleteikben tömegesen jelentkező bronzsarlók a gabonatermelés ugrásszerű növekedésével állnak összefüggésben. A zuglói Bazsarózsa úton feltárt, nagyméretű agyaghombárokból álló gabonaraktár arra utal, hogy nagyobb mennyiségű gabona tárolására is sor került. A telepeken lelt őrlőkövek arról tájékoztatnak, hogy a gabonát felhasználás előtt lisztté őrölték, amelyből azután lepényt sütöttek vagy kását főztek égetett agyagedényeikben. Későbronzkori társadalmi viszonyok Joggal vetődik fel a kérdés: hogyan éltek ezek az emberek? Milyen törvények szabályozták mindennapi életüket? A válasz igen nehéz. A régészeti jellegű adatok száma igen csekély, és ezek is rendkívül közvetettek. Ezért más tudományágak, így elsősorban a néprajz siet segítségünkre. A közelmúltban, sőt, a még ma is élő ún. természeti népek életmódja sokban azonos vagy hasonlít az őskori népekéhez, így az ezek körében végzett vizsgálatok nélkülözhetetlenek a régészet számára. Az bizonyos, hogy az urnasíros korszak társadalmi alapsejtje a család, s ezekből épült fel a nemzetség és a törzs. Ebből következik, hogy a nemzetség, de a törzs is vérségi, rokoni kötelékeken alapult. Annak ellenére, hogy a korszak embere még ősközösségi társadalmi viszonyok közepette élt, a közösségen belül már megfigyelhető a társadalmi tagozódás. A főnök és a varázsló a legtekintélyesebb személyek voltak; s megkülönböztetett tisztelet övezte pl. a titokzatos fémművesség mestereit is. Különleges helyet foglaltak el a közösségen belül a fegyverforgatók, a harcosok. Csillaghegyen, a Vöröshadsereg útján évek óta folyik a váli kultúra egyik igen érdekes úrnatemetőjének a feltárása. Az itt napvilágra bukkant sírok páratlanul jelentős leletei — feldolgozásuk után — éppen e kultúra társadalmi viszonyaira adhatnak majd részletesebb magyarázatot. A temetőben levő ún. „varázsló" sírok mágikus rendeltetésű agyagtárgyai, a csizma- és madár alakú edények, a bronzszögekkel díszített urnák a korszak vallási életére, az őskor emberének igen bonyolult hitvilágára is fényt derítenek. Jelentős még a főváros szívében, a Tabánban feltárt falu maradványa. Itt kerek alaprajzú szemétgödrök, valamint kemencék kerültek elő. A tabáni falu minden bizonnyal a gellérthegyi magaslati telephelyhez tartozott, 37