Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Kőszegi Frigyes: A későbronz- és koravaskor lakói

Város az időben V. Kőszegi Frigyes n késöbronz-és koravaskor lakói Fővárosunk területén a bronzkor második felétől fokozódó népsűrűsödés mutatható ki; elsősorban a pesti oldalon koncentrálódik a lakosság, de hasonló jelenségek figyelhetők meg a budai vidéken is. A Duna-Tisza közén és a Dunántúl keleti felében elterjedő vatyai kultúra népe előszeretettel telepedett meg a folyómenti dombhátakon, így a Duna partvidékén több bronzkori falut sikerült rögzítenünk. A vatyai kultúra A vatyai kultúra falvainak lakói elősorban földművelő és állattenyésztő életmódot űztek, amelyet a lehetőségek szerint vadászattal és halászattal egészítettek ki. Ezt igazolja a települések szemétgödreinek hulladékanyaga, amelyben egyaránt fellelhetők házi- és vadállatok csontjai, megszenesedett gabonamagvak és a mindennapok munkája során tönkrement használati tárgyak töredékei. A falvakban igen gyakran több, egymás felett elhelyezkedő települési szintet lehet megkülönböztetni — mint pl. az egyik lágymányosi telep esetében —, s ebből arra következtethetünk, hogy egy-egy ilyen falut huzamosabb ideig, egy-két évszázadig laktak. A háborús események, törzsek közötti villongások, természeti katasztrófák gyakran elpusztították a földbe mélyített, vesrzőfonatos, agyaggal kitapasztott házakat, amelyeket azután lakóik újból és újból felépítettek. A vatyai kultúra népének elterjedési körzetében, a Duna jobb partján szinte egymást követik a települések. Ahol lehetőség nyílt kutatásra, ott egész központokat sikerült rögzíteni, mint pl. a már említett Lágymányoson vagy éppen a Duna-part békásmegyeri szakaszán. A folyó túlsó oldala az őskor folyamán — sőt, jóval később is — vizenyős, mocsaras terület volt, emberi településre alkalmatlan, így a folyótól távolabbi, magaslati helyeket kerestek maguknak az egyre szaporodó népesség törzseiből kirajzó csoportok. A Dunán való átkelés nem jelentett különösebb gondot; a korábbi évszázadok, sőt, évezredek során már kialakultak a legalkalmasabb gázlóhelyek. Ismerték a vízen való közlekedés módját is: tutajt, csónakot építettek és hosszabb vízi utakra is elmerészkedtek. Nem véletlen, hogy az ismert átkelők térségében, mint pl. Békásmegyer és Káposztásmegyer, szinte egymás hegyén-hátán fekszenek a különböző korú falvak. Igen gazdag a vatyai kultúra lelőhelyeiben Újpest, Pesterzsébet és környéke, valamint a Csepel-sziget. A pesti oldalon különösen temetők kerültek elő szép számmal. A Soroksári úton, Pesterzsébeten s másutt feltárt urnasírok egyben fényt vetnek arra, hogyan helyezték halottaikat örök nyugalomra e kultúra emberei. A sokszor szokatlanul nagyméretű urnákba elhelyezett csontmaradványok a gondos halotthamvasztás bizonyítékai. A sírokban talált különböző edények mellett — amelyek jó része eredetileg élelmiszereket tartalmazott a halott túlvilági útjára — bronzékszerek, elvétve fegyverek egészítik ki e temetkezések értékes leltárát. Halomsíros kultúra A bronzkor második felében, az i. e. II. évezred derekától kezdődően a Kárpát-medence, de egész Európa mozgalmas történeti események szinterévé vált. Részese volt ezeknek Budapest térsége is. Az észak-nyugat felöl érkező hódítók, az ún. halomsíros kultúra törzsei sorra elpusztították — felégették — a helyi bronzkori népesség falvait, a lakosságot leigázták vagy elűzték, földjeiket, vagyonukat birtokukba vették. A mai Németország, Csehszlovákia és Ausztria területén őshonos hódítók nevüket sajátos temetkezési szokásuk után nyerték; ti. sírjaik fölé kisebb-nagyobb földhalmot emeltek, amelyek szerencsés esetben a mai napig fentmaradtak. A hosszú karddal, íjjal és nyíllal felfegyverzett hódítók hamar felülkerekedtek a rövid karddal és harci fejszékkel védekező őslakossággal szemben, hiába húzódtak ez utóbbiak földsánccal övezett magaslati erődítményeikbe. (Ilyen földvár maradt fent az utókor számára a főváros peremén levő Solymáron vagy a kissé távolabb fekvő Pákozdváron.) A vatyai kultúra népe részben elmenekült, részben beleolvadt az újonnan érkezők törzseibe, s e két népesség a későbronzkor során sajátos, új kultúrát alakított ki. Ezt az igen széles területeket érintő, nagy horderejű történeti eseményt számos régészeti lelet támasztja alá, s ezek között igen előkelő helyet foglalnak el azok a kincsek, amelyeket az őslakosság rejtett föld alá a hódítók elől. Az általában bronzból, esetenként nemesfémekből gyártott ékszereket, fegyvereket és szerszámokat tartalmazó kincsleletek egy-egy család vagy nagyobb közösség tulajdonát képezték, s nemegyszer fémipari központok kész és félkész termékeiből, beöntésre váró hulladékaiból adódtak. Budapest körzetéből is ismerünk ilyen leleteket, s ezek közül mindenekelőtt a rákospalotai érdemel említést. Még a múlt században lelték a bronzcsákányból és ékszerekből álló, szépen díszített agyagedényben elhelyezett kincset. Ugyancsak edényben, kis korsóban került elő legutóbb egy kisebb bronzlelet Budaörsön, fontos római kori útvonal mentén. A bronzkarpereceket és korongdíszeket tartalmazó kincset mintegy három és fél ezer esztendővel ezelőtt rejtette el — talán útonállók elől — a bronzkorban már használatos út egy vándora. Bronzbalta öntőmintája a Vízakna utcában (Füredi felvétele) Fémfeldolgozó ipar nyomai A későbronzkori halomsíros kultúra fővárosi telepeiről, temetőiről csak igen hiányos ismereteink vannak. A Zugló-Vízakna úti telepmaradvány, egy-két rákoskeresztúri szórványsír és más telepnyomok alapján csupán elképzeléseink lehetnek a népesség mindennapi életéről. Annyit biztosan tudunk, hogy a kezdetben túlnyomóan állattenyésztő nép fokozatosan tért át az új körülményeknek megfelelő, állandó megtelepedést megkívánó földművelésre. A fő foglalkozási ágak mellett a falvakban kiterjedt háziipart űztek. A fazekasság, a szövés-fonás évezredes mesterségek, s ezekhez járult 36