Budapest, 1969. (7. évfolyam)

2. szám február - A címlapon: Czeizing Lajos: Téli Budapest

lekvés jogának, lehetőségének, kötelességének. Megérett lassan az idő arra, hogy szembesítsük mai magunkat a tegnapival. Számonkérve nem hajdani ábrándjainkat, csak a mai szemmel ítélve is igazolható sok és nagy szándékot. S nem a múltakkal, hanem a lehetőségekkel mérve az eredmény hatásfokát. A férfikor, az élet delelőjén az ilyen szembesítés nem üres szertartás, hiszen volna még idő ezt-azt helyre igazítani a zárszámadásig. * Régi — noha már nem éppen ifjúkori — írásaim között turkálva találtam a következő passzust: „Túlságosan hozzászoktunk — hozzászoktattak az apák, a történelemtanárok és a századforduló állóvizében elmerült nemzedékek —, hogy hátrafelé nézzünk az időben. Előre nézni mostanában kezdünk, és ami ennél is több: előre látni. Kezdjük úgy érezni, hogy velünk, a mi korunkkal nem lezárul valami a történelemben, hanem kezdődik. A mi nemzedékünknek nem az a szerepe, hogy írásjel legyen a mondat végén, hanem talán egy új mondat elején lesz a nagy betű. — Megérkezett a XX. század, a munkásosztály évszázada. Jöttek, sorra jöttek az egymást váltó nemzedékek, a nyugtalanság, az elégedetlenség, a lázadás nemzedékei. Ez a nyugtalanság, ez az elégedetlenség évtizedekig izzott, és izzik ma is, napjainkban; nem voltunk és nem vagyunk megelégedve szülő korunkkal. Egyikünk a nagyapák életét irigyli, másikunk a jövendő unokákét, s ebben az a nagyon nagy dolog, hogy évtizedről évtizedre fogyatkozik a nagyapák pártja, s minden új nemzedékkel erősebb az unokáké. Valami történt, amit aligha tudnának számba venni a statisztikusok: valahol csak álmot láttak a virrasztók, valahol egy álomból kibomlott a lehetőség, valahol már a lehetőség is kézzelfogható valósággá testesült. — Az ember visszanyerte hitét a jövőben . .." Nem tagadom meg. Csak épp nem így fogalmaznám, ha ma fogalmaznám. Szokás mondani: bonyolódott a világ azóta. Pedig csak agytekervényeinkben sűrűsödtek a barázdák, és a szapora barázdákban több bonyodalom talál magának fészkelő helyet. Mert igen valószínű, hogy a világ mindig is bonyolult volt, és ráadásul mindig másképpen bonyolult. Még a legnehezebb is: lemondani az egyetlen életről, vállalni a halált azzal a tudattal vagy csak reménnyel, hogy a tovább élők megérjék a békét, a szabadságot, jobbra forduljon a sorsuk — olyan tiszta, áttekinthető képlet volt valamikor. Illegális harcok, kockázatok, mártíromságok nincsenek okozati összefüggésben a későbbi tragédiákkal, ezek árnyékát ma sem érzem bele a képletbe. De beleérzek sok egyebet. Sztereotip szónoki fordulattal élve: „az áldozat nem volt hiábavaló", de hiszen éppen ezért válik törvényszerűen és elkerülhetetlenül a vérhullás idővel sztereotip szónoki fordulattá. A kínhalál keddről péntekre feladható történelmi leckévé — vizsgakérdéssé, olykor nyűgös tananyaggá — éppen, mert nem volt hiábavaló. „Nem volt hiábavaló" a szovjet, a lengyel, a jugoszláv, a francia, az angol, a magyar és a többi áldozat, tehát megbukott a fasizmus, tehát a világ jóval nagyobbik felén béke van, tehát jobbra fordult — általában — az emberek sorsa; ezek viszont mind szigorú okozati összefüggések. Nem volt hiábavaló, tehát még a kis Magyarországon is milliók engedhetik meg maguknak emiatt, hogy csak és kizárólag magukkal törődjenek, tehát ma már százezrek gyakorolják a cinikus vállrándítást, minden életveszedelemtől messzire kerülve: „kit érdekel!" Tehát az okkal-céllal elhullott vér felidézésére is szerkesztők és olvasók, rendezők és nézők egybehangzóan süthetik rá egy szerencsésebb kor értetlen ítéletét: geil. Tömény. Természetes folyamat ez, hiszen béke van, másfajta küszködésekkel épül a szocializmus, másfajta gondok szorongatnak ma, nem a lét vagy nemlét, élet vagy halál gondjai. Bizonyítéka, lám, annak, hogy „nem volt hiábavaló az áldozat": semmi sem szorít ma arra, hogy el ne felejtsük. Más kérdés: szabad-e elfelejtenünk. így bonyolódnak a régi, tiszta képletek, s körültekintőbb a fogalmazás is. „Az ember visszanyerte hitét a jövőben" — igaz, igaz, de nem általános érvényű igazság. És tudok olyanról, aki bár valóban viszszanyerte egy időre, csak-csak elveszítette megint. „Nagyapák pártja"? „Unokák pártja"? Néha az a benyomásom, hogy a lehiggadt és sokat tapasztalt nagyapák körében erősödik az „unokák pártja", a keveset megélt unokák körében viszont szívósan tartja magát a „nagyapáké". Természetesen. Ha mi magunk is felejtgetünk már, mi jogon kérhetjük számon gyerekeinktől s unokáinktól a pontosabb emlékezést? Tény: a háború pokoljárásából szabadulva érezhettük a béke eredeti, legjobb hangulatait. Majd azután hónapról hónapra, évről évre devalválódott a nagy érzés; kilúgozták belőle a sűrű, küzdelmes köznapok a jó ízeket, és megszoktuk a béke állapotát, mint az ingyen levegőt. Kinek jut manapság eszébe, hogy most éljük azokat a — valamikor oly sokat emlegetett — „boldog békeidőket"? Tény: a szabadult rab érzi legerősebben a szabadság felemelő érzését, mert sokáig vágyott utána, és a szabadult szolga is csak akkor érzi, ha vágyott utána. Igen: az egészséget a felépült beteg értékeli igazán, s kínzó, gyötrelmes, hosszantartó fogfájás után néhány percig az is a legteljesebb boldogságot adhatja, hogy: nem fáj a fogam. Nyomorra jólét, kudarcra siker, rossz társbérlet után szép, új lakás — fölösleges az analógiát szaporítanom. „Sóder", mondhatná már ennyire is az, aki — nehezen írom le: szerencséjére — olyan keveset érzett mindezekből eredetiben. Tudatát, ismereteit nem okolhatjuk a cinikus vállrándítás miatt. Minden tizennégy éven felüli állampolgár tudja, milyenek voltak a háborúk, milyen az elnyomás, a nyomor, milyen a fasizmus — és lám, a bőkezűen mért ismeretanyag csak igen sivár, igen hiányos, olykor eléggé torz képét örökíti át gyerekeink tudatába az átélt valóságosnak. Bizony, mennyire más, mennyivel több a természet a valóságban, mint a földrajzkönyvben, a háború a valóságban, mint a történelemkönyvben, a szerelem a valóságban, mint a biológiakönyvben! Ha nem csupán tudatunkkal fogjuk fel, hanem érzelmeinkkel is! Jó volna pedig iskoláinkban megtanítani, milyen érzés a fronton vagy az óvóhelyen folytonos életveszedelemben töltött hónapok után kádban fürödni, pizsamát húzni, ágyban hálni. A pofont, a golyót, a kötelet szeszélyesen osztogató önkényt átélve milyen a szabadság; a lágerélet után az otthon, a család fészekmelege. A hosszú koplalások után milyen utolérhetetlenül jó íze van a zsíroskenyérnek. Jó volna megtanítani a pinceélet, a füstölgő romok, a feltrancsírozott döglött lovak, a kínzókamrák, a dunai úsztatások, a reszkető föld s a mennydörgő egek, a nonstop életveszedelmek Budapestjét az idegenforgalmi látványossággá szépült, világvárossá avatott Budapestnek, a gyönyörű nők, a szikrázó fénytengelyek, a nonstop szórakozások Budapestjének is. De, a jelek szerint nem lehet megtanítani. * Érzéseinkkel is meg kell tanulnunk a történelmet, a világot. Nemcsak objektív ismereteket gyűjtögetve léphet ki az ember önmagából, hághatja át önnön tapasztalati körét, de primitív marad szubjektív — érzelmi — élete is, ha nedvszívó gyökereit nem bocsátja messze túl a magán-élmények kalodáján. Több-kevesebb hibaszázalékkal ahogy mások tapasztalatait megtanulhatja: mások élményeit is átérezheti. Hiszen éppen azzal emelkedik legmagasabbra az állatvilág fölé, hogy időben és térben távoli sorsokba, helyzetekbe is képes beleélni magát; soha nem látott, soha nem próbált viszonylatokba is. Érzéseinkkel tanulni — ez nemcsak az emberi kiteljesedés vitaminja; ez a felejtés antitoxin ja is. Tudatunk őrzi a háborút, de elködlött már az érzéseinkből; számon tarthatják a boldog házasok az első csók napját, de az ízét aligha. Érzelmeinkkel hamarább felejtünk, mint a tudatunkkal, és mindaz, ami nem ismétlődik valóságos — vagy legalább irodalmi-művészi — élményben újra meg újra, menthetetlenül kihull a közérzet napi leltárából. Az igazán jó mű nem utolsó sorban éppen attól jó, hogy a megszokott békének is visszaadja eredeti hangulatát, a megszokott szerelemnek is eredeti ízét, és minden megszokottat „elismételtet" feledékeny érzéseinkkel. Hiszem, hogy az igazán jó mű a lehetetlent is megközelítheti: kóstolót adhat az élőnek a halálból. S a fiatalnak az öregkorból, és minden nagy emberi élményből, melyet apái, ősapái eredetiben éltek át. De ez már: szakma, hivatás dolga. Program is, ha úgy tetszik; kár, hogy rövid a teljesítéséhez egy emberélet. Kötelezettség is: írónak, művésznek. És szerkesztőnek, kultúrpolitikusnak, — minden közéleti embernek. 2