Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Irodalmi városképek - Arany János Budapestje IV.

Arany, akit egyszer már gabonaspekulánsnak is megtett az igazságosztó utókor, ellen-Aifiusnak, kamatocskák elherdálójának rajzolja magát margitszigeti német bökversében: Auf der Margarethen-Insel Raucht Tabak der alte Pinsel, Spielt Gitarre, mit Gewinsel, Und vergeudet seine Zinsel. Magyar műfordítója még nem akadt ennek a versnek, németül kell gyönyörködnünk képeiben: a pipázó vén pemzliben, aki nyöszörgésformán dudorászik, gitárján tapogatva hozzá az akkordokat. S költi a pénzét a szállóban, étteremben. Megvannak a számlák, a 2—3 forintos cechek egy-egy családi ebédről. S a számlák gondosan összemadzagolt csomóján a félrecsavart Goethe-mottó: Wie man Geld und Zeit verthan Zeigt das Büchlein lustig an. Magyarul pedig így: Pénzt, időt hogy vertem el, Arra e kis könyv felel. Nem is tehette, hogy mindig csak rajongva szóljon a természetről, arról a szűkreszabott kis természetről, amely a Margitszigeten, vagy a Városligetben befogadta. Hiszen ő maga volt az, aki az esőáztatta gyep illatát pipafüsttel űzte el, s lelke nyugalmát hírlapolvasással háborította. Nem Pest zöld oázisairól, hanem Karlsbadról írta, 1870-ben: „Míg köröttem az egész világ háborog: én nyugton ülök itt, Csehország szélső völgykatlanában, vagyis nyugtalanul csak annyiban, mert ötkor kelnem, harmadfél órát, pipa nélkül, sétálnom kell, és csak azután jutok reggelihez, hol egy csibuk és a lapok olvasása minden fáradságért kárpótol." A természet: távgyaloglás éhgyomorra, orvosi parancs szerint. A civilizáció: pipa és hírlap. S a hírlap éppen azért kedves, mert a védett völgykatlanba hozza el a háborgó messzi világnak, a francia-porosz háborúnak újdonságait. Szakasztott olyan szituáció ez, mint Berzsenyié: „Mit főz magában Gallia Sándora ... nem gondom." Nem gondja, nem úgy gondja, mintha ott volna a sűrejében. Újsághírré szűrve érkezik el hozzá a világ háborgása. Ami az igazi résztvevőknek kockázat, halál, az itt veszélytelen izgatószer a reggeli kávé mellé.. A karlsbadi levél völgykatlana pár év múlva egy margitszigeti versben kerül elő újra. Most már nem szelid öngúnnyal, hanem igazi, versbeillő könyörtelenséggel: Reményem — elzárt völgy-fenék, Nincs onnan út, kivezető; Emlékezet üdítne még — De az meg egy nagy temető. Rozgonyi Piroska klastroma A Nyúlak szigete apáca-kolostorának topográfiáját a Margit legendának egy kedves epizódja őrizte meg. Az apácák kihívják a püspököt a vész-hírrel, hogy árvíz fenyegeti őket. Átjön a püspök, de semmi nyoma a veszedelemnek. Margit imádkozik, ne maradjanak hazugságban a szórorok. Erre csakugyan jön az ár, s űzi a püspököt végig a kerengőn, a folyosókon, a kerten, fel az építésre váró gerenda-halomra. 1838-ig, a nagy pesti árvízig csak a kódexből ismerték ezt a klastromot, pontos helyét nem tudták. Mikor aztán egy dombot eltalicskáztak, hogy az eliszaposodott részeket feltöltsék, előbukkantak a középkori falak, a Mohács után el nem menekített, vagy el nem rabolt maradék kincsekkel. Arany így már ismerte a helyszínt, odaképzelhette Rozgonyi Piroska sírját. Kimérhette azt is, hol kell Toldinak a rácsos zárdaablakon leselkedni, a kert felől kerülni, árkot ugrani, hogy megtalálja Piroska helyett a névtelen sírt. ... Kiosont estenden a Duna partjára, S karját evezőnek négyszer-ötször vetve, Atrugja magát az apáca-szigetre. Ott a kolostornál kémleli, hogy' lásson Fel is az ablakra, be is a szűk rácson, Ha elébe a sors — ne Piroskát hozná, Csak egy olyan szüzet, ki hasonló hozzá. Mind hiába! — hátra kerül a kert megé, Fala nem volt, csak mély, öles árok szegé. Odabenn a fák közt Toldi megpillantott Valami keresztet s domborodó hantot. . . A Toldi Szerelme utolsó énekeinek margitszigeti epizódjai nemcsak arra szolgálnak, hogy Piroska gyászos sorsát beteljesítsék, hanem arra is, hogy tiszteletet adjanak a csodatevő, irodalmi csodát tevő Margitszigetnek. Mert amit Karlsbadról írt a kilencedik énekben: ,,. . . ha valaha célhoz bír jutni ez ének : Köszöni e forrás csuda hévvízének" — az a Szigetre is érvényes. Ha nem a hévvízére — a tölgyfáira, rétjeire, s „Dichterbank"-jára, a szigeti nyugalomra, „melyben a dal megfoganhat". Itt írhatta le a tizenkettedik ének utolsó versében, többévtizedes tartozását boldogan letudva: Egyéb dolgairól hü Toldi Miklósnak Nem érzem magamat énekkel adósnak .. . Csak ez egy munkámmal igazán tartoztam. S alá a dátumot: Vége 1879. május 15-én. Űj folyam a Kapcsos könyvben A Nagyszálló Pestre néző oldalán, a második emeleten laktak nyaranta 1877-től. A Duna tükrözését, csillogását felfogták a nagy lombos fák, de a szálló igazgatósága zöld vászonfüggönyt is szereltetett a költő ablakaira. Reggelenként hóna alá fogta a Kapcsos könyvet — mint Arany László írja —, s „elindult vele a sziget néptelenebb útain s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce . .." Ebbe a kulcsra járó, bőrkötéses könyvbe már 1856 óta beírta verseit. Néma évek végtelen szünetei ékelődtek a dátumok közé a kötet első felében. De 1877-től, a Margitszigeten eltöltött első nyártól kezdve egymásra tolulnak a versek a Kapcsos könyvben. Új folyam volt a címe előbb a sorozatnak, csak később került mellé a végleges, az igazi cím: Őszikék. Július 3, július 6, július 7, július 9, július 9, július 12, július 12, július 14, július 15, július 21 — az első tíz őszike dátumai ezek. És micsoda versek ebben az első, néhány napos alkotási hullámban! Epilógus, Vásárban, Tamburás öreg úr, Honnan és hová, Tengerihántás, Az ünneprontók. Köztük régen elkezdett, régen abbahagyott versek megalkotása. Hogy az őszikék közül melyik született csakugyan a szigeten, s azok közül is melyek a szabadban, a költő-padon ülve, azt a kéziratokból úgy-ahogy ki lehet hámozni. De bennünket most nem a leírás színhelye érdekel, hanem az ihleté. Arról pedig maguk a versek vallanak. A tölgyek alatt Verset gabalyíték; Ment, — homlokomat Sern verte veríték . . . Ez az a felszabadulás, a versírás szabadsága, amelyet az Akadémiától kapott és a Margitszigettől. Hogy elengedték a terhes hivatalból és hogy ide jöhetett. Szalontai passzusíró kora óta erre vágyott (.. . Hogy ne légyek senki bábja; Kötelesség vámpyrvádja Ne háljon mindig velem). Ha kajánul hangzik is: hogy tudott volna kétnaponként egy verset befejezni, ha szószerint teljesül az álma, ha birtokos lehet szülővárosában? Nemcsak független nyugalmat kapott a Szigeten, hanem verstémákat is: a szentendrei ladiktól az új híd rémlátomásáig. És megkapta Szalontát, a gyermekkort is a tölgyek alatt. A látvány egybeolvadt a látomással. .Utolsó művem" Arany László írja a Hátrahagyott versek bevezetésében: „Nagyon óvakodnia kellett a széltől, mert baját minden csekély meghűlés tetemesen súlyosbíthatta. Azonban ablaka (az Akadémia palotájában) az épület külső oszlopai s díszítményei között oly mélyen esett, hogy ott a szélnek se erejét, se irányait megítélni nem lehetett. Készített tehát magának egy szélmérő alkotmányt: picike fehér lobogót varrt egy félrőfnyi hosszú drótnyélre, s ezt külső ablakán függő hévmérőjéhez erősítette, hogy a lobogó az ablak mélyedéséből kinyúljék a szabadba, ahol az ékítmények a szeleket meg nem törik. E készüléket e szavakkal mutatta be nekem: „Nézd, itt van az én utolsó művem". Azért lett a szélmérő az utolsó műve, mert mégsem óvakodott eléggé a széltől. 1882. október 10-én délben sétálni ment a Duna-partra. Mikor a budai reáliskola udvarán a kis ágyú lövése a tizenkét órát jelezte, Arany kigombolta felső kabátját, elővette a zsebóráját. A meghűlés, amit ekkor szerzett, néhány nap alatt végzetes tüdőgyulladássá fajult. 21