Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Irodalmi városképek - Arany János Budapestje IV.

Gyurkovics Tibor elbeszélése Angyal utca 7 A presszó ajtaját nyitva hagyták, hogy kimenjen a meleg. Dőlt kifelé. Ánizsos és vajas szag keringett a teremben, a sütemények vastag szaga. A pultnál álló fekete, nagyarcú lány bőre fénylett. Fehér papírdísz meredt a hajában, Petti az ujjait nézte messziről. Dundi, tömött ujjak, kapkodó körmök, benyúl a hűtőpult mélyébe, kiemel egy sárga tésztát, időnként a szájához kap. Valakinek csomagol. Zörög a papír. Átköti. Nem, csak behajtja. Végigszaladt a mozgás a lány ujjain. Hátrasimította a haját, a kezével a pultnak dőlt, ujjait magasba tartva, csak a csuklóján támaszkodott. Megnyalja a szájaszélét, kicsit fúj. Kidudorodik a szája. Petti egy órája ült a presszóban, nem tudta, mit csináljon. Hazamenni, dolgozni — de eszébe jutott a nagy szoba, könyveivel, az írógép enyhe nyomdaszaga - nem. Nézni tökéletes dolog. Rájött, hogy az egyszerű emberek azért boldogok, mert néznek. Nem pedig leselkednek, figyelnek. Bejött egy lány, hanyag kabátban, a haja nagy szőke lobonc. Egészen elfödi az arcát. Lóbálta a táskáját. Nevetős, tiszta arca, mint egy labda vágódott maga előtt. A kis fekete asztalok közül kiválasztotta a Pettié mellettit, leült. Ujjaival az asztalka sárga-piros absztrakt mintáit húzogatta. A kiszolgálónő jött. Becsapta a hűtőpult ajtaját, a sütemények megbiccentek kicsit. A nagyhajú lány nyomában besurrant egy kutya. Foxi, piszkosszürke szőrrel, kedves baltafejecskével. Odaült a lány összekulcsolt lábfejéhez. Az nem szólt hozzá, lenézett rá, figyelmesen. „Mit akarsz?" — valami ilyesmit mondott később. Gyerekhangon, kedvesen. A kiszolgálólánytól virslit rendelt mustárral, meg szódát. Az visszament a pult mögé és a hátsó kisablakon behajolt. A hűtőpultban három kistányéron feküdtek virslik keresztben, abból vett ki és nyújtotta be a kisablakon. Petti azt gondolta, hazamegy. Előkészül a holnapi órákra, alaposan. Kapott egy új francia folyóiratot, azt megnézi, a modern színjáték görög hagyományairól van benne egy cikk. Holnapra. A kutya engedelmesen ült a lány lábfejénél, az is a fal mellé húzódott. A meleg betöltötte a termet, még fűtöttek. Kinn, az üvegablakon túl, nagy párák úsztak, estiesen, de könnyen. Úszott a kis terem is, mint egy kopott, fényes hajó. Gőzölögtek a virslik, mint dundi kis ujjak feküdtek a tányéron, önálló életét élve. A lány megtörte az egyiket. Ó, felkiáltott, nevetett. Aztán lenyújtotta a kutyának. Az éhesen ette. így tördelte el a virsliket, és odaadta a foxínak. Boldog volt a kutya. Nyalta a száját, nézte a lányt. — Magáé? — kérdezte Petti. — Á. Jön utánam. Édes, nem? — Nagyon. Volt már kutyája? — Nem, soha. Pedig szeretem az állatokat. - Lobonc haját hátradobta, ránézett Pettire. De mintha nem látná, csak nézte, simán. — Már Zuglótól velem jön. Gyalog jöttem, és nem marad el tőlem. — Megtartja? — Tudja csuda. Szép, nem? — Az. Ritka, hogy ilyen kutya csavarogjon, meg mászkáljon. — Ugye ? Én is szobakutyának nézem. — Most lehajolt hozzá és megsimogatta a fejét. Ketten voltak. — Maga nem is eszik ? — Én? Minek? Nem vagyok éhes. A lány akkora volt, mint Petti. Petti pici alakja mellett majdnem nagynak látszott. A kezdődő tavaszi szél fújta a nagyszőke hajat, az verődött a levegőn. A kutya aprózott mellettük. Az utcák elenyésztek és fölbukkantak, mintha csak süllyesztőkben mennének. Mellékutcákon át mentek a Boráros tér felé. A lány beszélt. Holnap délutános. Gyárban dolgozik, csak az apja él, az is vidéken, öreg már, beteges, ő régóta Pesten van, először rokonoknál lakott, de tizenhét éves kora óta egyedül él. Megfogta Petti karját, de a férfi úgy érezte, mintha csak a kabát ujját ragadta volna meg. A gyár maga nem érdekes, de mit csináljon az ember. Nem lehet mindenki Lollobrigida. Barátnője csak egy van, nem szereti a nőket, mert azok mindent elfecsegnek. Régen volt szerelmes, pedig szeret szeretni. Dehát azt hiába akarja az ember. Nem az akaraton múlik. Nevetett, arcán közelről szeplőket lehetett észrevenni, foga nyersfehér volt, nyálas, tiszta. Filmeket néz. De alig van jó film. Nem szereti a krimit — elég krimi az élet. Igaz, ő nem panaszkodhat, vele nem történt semmi rossz. Csak hova menjen? Van a gyárban két fiú, aki kerülgetné, de az egyik olyan gyanúsan úri, meg úgy beszél vele, kérlek, drágám, tudja, majomkodik. A másik, az rendesebb, de buta. Nem mond semmit, mennek és kész. Nem lehet csak menni. Egyszer voltak táncolni, nem tudtak egymással mit kezdeni. A keze mintha odaragadt volna a derekára. Ugye, kedves ez a kutya? Ezt szereti. — Hazaviszi? — Persze. Nincs hol lennie. Másképp nem követett volna. A kutya könnyedén szaporázott mellettük, kis körmei zenéltek a járdán. Egyenletesen jött, mintha mindig összetartoztak volna. Mentek át a városon, mint egy kis menet, Petti a kesztyűjét a zsebébe dugta, belekarolt a lányba. Átvágtak a Gutenberg téren, az árkádok alatt, aztán ki a Baross utca felé. A Körúttól egy utcával beljebb már alig lézengett valaki. A régi házak otromba nagy erkélyei kihaltan csillogtak a lámpák közvetlen fényében, az erkélyeken vaskályha, spanyolfal, öreg cipők meg játékok látszottak, egy mackó bamba, széteső fejére hullott a magasan lengő utcalámpa átlós fénye. Az ablaknégyszögek sötétek és világosak voltak, tetszés szerint. Sötét lépcsőházba értek. A lány halkan beszélt, de nem zavartatta magát. Fölmentek a negyedik emeletre, lassan, mintha az égbe mennének. Az ég vak volt, fekete, csak nagy levegője áradt a bérudvar fölé. — Gyere, gyere — mondta a lány, a kutyát hívta, vagy Pettit, haladtak. A szája olyan meleg volt és könnyű, mint a hab, mintha a csókja is kívülmaradt volna a fogakon, kívül az életen, a valóságban. Talán nem is női csók, csak játék, élvezet. Nekitámaszkodtak a kanyargós lépcsőház falának. Nem látszott semmi. Szőke haja alól csak azt ismételgette: — Velem maradsz? Velem maradsz ? Pici szája habosan lebegett Petti előtt. Petti magához szorította a fejét, a vállára, és a nagy hajtömeg betódult az orrába, a szag, a vékony szálak befödték a szemét. Átölelték egymást, mint a gyerekek. Csak nem sír ez a lány? Lobó, Lobó - simogatta a lány fejét Petti, mintha csak alvósbaba lenne, vagy mackófej. A ház meredt a tiszta sötétben, milyen szamárság. Hol van ez? Petti tartotta kezében, a vállán ezt a rábukó nagy hajfejet, sok egyszerű ragyogást. Azt mondta a lány, nincsenek tervei. Keres annyi pénzt, hogy megéljen, és kész. Nem lehet mindenki nagy ember, vagy nagy nő. Petti kapaszkodott belé, átfogta, az is őt. Moziplakátok villogtak Petti előtt, nagy kibontott hajú lányok, meg francia szöveg. A kis száj tiszta volt, mintha puha kaucsukból lenne. Bementek a lakásba. Óvatosan lépett a lány, át kellett menni a konyhán, látni lehetett a konyhai rendet egy pillanatra. A lány kinyitotta a kisszoba ajtaját, a kutya is ment befelé. Iszonyú nyivákolás, állathangok, sziszegés hallatszott és vagy öt cica esett neki a kutyának. Nekiugrottak, az meg harapott, morgott. A cicák visszahúzódtak, előugrottak, a kutya vakkantott, vicsorgott rájuk. Mintha egy idegen világból léptek volna elő az állatok, az ősi macskák, merevedtek, szőrüket borzolták, a kutya most már támadott. Belemart az egyikbe. Az éktelen hangokat adott. A macskák is karmoltak, nyújtogatták a körmüket. Petti becsukta az ajtót és állt. A lány próbálta csöndesíteni, szétzavarni az állatokat. Ráütött az egyik macskára, a kutyát ellökte a sarokba. — Ülj le, ülj le. Maradj veszteg. Maradj itt. — Az egyik macska körme beleakadt a pulóverébe és behasította. Toppantott a lány, zavarta a macskákat a dívány alá, szekrény alá. Visszahúzódtak, fölhúzták az Ínyüket és a rések alól néztek. A lány mosolygott, a kutyának kivett a szekrényből egy kis puha holmit, talán sálat, arra fektette, simogatta, vigasztalta. Az is buzgón simult hozzá. A lány fölegyenesedett, föltűrte a pulóver ujját, ahol belemart a cica, vérzett a karja. A hold egy sarkát világította meg a szobának, a kis lámpa a másikat. Pettit émelygés fogta el, az ajtóhoz húzódott. Körülnézett, nézte a megágyazott kisdíványt, az elcsöndesedő állatfejeket, a kis szobát. A régies éjjeliszekrényen egy vekkeróra állt, valami színes folyóirat, meg egy hanglemez, nagy lukkal a közepén, a fölragasztott sárga papír szövege elmosódott. — El akarsz menni ? — kérdezte a lány elfúlva, csöndesen. — Ülj le, gyere, a díványra. Au . . . — fájdította a kezét, aztán hirtelen lekapta magáról a pulóvert és meztelen felsőtesttel állt ott, nem volt más rajta. A hold kékre festette, mellei égtek, egyedül állt, egyedül. Elszántan, kicsit kihúzta magát. Szép volt. A karján csurgott egy kis vér. Fölemelte, nézte a lámpánál. Aztán Petti felé fordult. — Elmész ? — kicsit sírós gyerekhangon mondta. Petti odaborult a lábához, átfogta a kicsi combokat, arcát az öléhez szorította. Hajnalodott, mikor Petti fölébredt. A nagy bérház kívülről megvilágosodott. A derengő fény bejött a szobába, és a vice lassú söprését lehetett hallani. Ütemesen húzta a seprűt az udvaron. Mélyen, valahol lent. Petti kibújt óvatosan a lány mellől, felöltözött! A színházi lapra ráírta: „Majd jövök!" Kiment, kikattintotta az ajtókat. Az udvaron nem volt senki. Lement a lépcsőkön, fogta a korlátot. 22