Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Irodalmi városképek - Arany János Budapestje IV.

Vargha Balázs Irodalmi városképek Arany János Budapestje IV. Az elveszett névjegy A Margitszigetet, utolsó éveinek menedékét, már akkor felfedezte, mikor Pestre költöztek. Juliska 1862-ben írt levele ad hírt először a margitszigeti sétákról. A levél címzettje Pepike, Juliska nagykőrösi barátnője: „... a napokban szívesen emlékeztünk Rólad, midőn egy egész délutánt a Margitszigeten töltöttünk, kellemes kis társasággal. Nem tudom, hogy jut-e eszedbe, tavaly Apám följegyezte nevét egy darab kőre s Te azt eltetted, azon meghagyással számomra, hogy következő kintlétemkor nézzem meg, hogy ugyan ott van-e még. Én tehát most megnéztem, de bizony az az egész kis helyecske most már romokban áll. Végtelenül fáj nekem, hogy pusztul napról napra e kis paradicsom, és nincs senki, ki némileg igyekeznék megóvni az idő romlásától. Pedig nincs Pestnek egyetlen helye sem, mi oly bűbájos szép volna! Különben ezt most tapasztaltam, midőn az egész szigetet összejártuk, s még szebb helyekre találtunk, mint mikor Veled voltunk, kedvesem." Gyaníthatjuk, hogy Juliska az apjának és a kellemes társaságnak a véleményét is visszhangozza ennek a kis paradicsomnak szépségéről és gondozadanságáról. De ha érintetlenül találták volna azt a helyet, ahova a kőre írt névjegyet lerakták, a ceruzaírás akkor is nehezen élte volna túl az esőt, havat, fagyot, akárcsak egy télen át is. Elmerenghetünk azért rajta: mi lenne, ha előbukkanna most, több mint száz év múlva egy kődarab az ismerős, szép vonásokkal: A későbbi években már jobban gondját viselték a szigetnek, s ha egyrészét elöntötte a víz, gyorsan rendbehozták. Arany leveléből tudjuk ezt, mellyel 1880-ban Ercsey Sándorékat invitálta koraőszi üdülésre: „A sziget szép, az árvíznek, mely korántsem volt oly nagy, mint a lapok kürtölték, s a szigetnek csak felső, aránylag kis részét borította el, többé semmi nyoma; mocsárlég stb. mind szamár beszéd, az egész árvízhistória nyolcadnapnál nem tartott tovább, beleértve az utak, gyepek föltisztítását, megmosását, újra kavicsozását stb. Tehát csak gyertek bátran. Igaz, hogy mi egyéb szórakozást, mint mit a sziget nyújt, nem ígérhetünk; de hisz ott van szemben a nagy Babylon, s a szigeten lakók igen mérsékelt díjért szabad hajójegyet kapnak, mellyel akár tízszer napjában átkelhetnek a pesti vagy budai oldalra; írj igenlő választ, és hogy mikor jöttök, én itt nektek szobát váltok egy hétre (mert hétszámra adják...)" Adalékok a budapesti közlekedés és üdülés történetéhez! A kertész úr, a hírlap-áruló és az öreg pincér Nem szívesen találok hibát Arany János írásaiban. De ez az egy talán mégis az. A Semmi természet első versszaka, amelyben a kertész urat megszólító köznapi Arany János hangja váratlanul átbicsaklik a fentebb lírába. Ahogy a sziget sétányán még költővel sem szokott társalkodni a költő: No, kertész úr, ma szép esőnk volt. Éled fű és virág, Büszkébben tolja égnek a fa Megifjult sudarát; A levegő tisztán borul ránk Mint egy opál-paizs; Egy-két nap ittasan hever majd Az útak pora is. De talán mégsem olyan elfuserált strófa ez. Ha sétány-prózában folytatná az első sor után, szegényebb lenne költészetünk három ilyen képpel. Sudarát égnek tolja a fa (lehet, hogy belejátszott ebbe Vergilius Georgikonjának emléke, az égnek nyargaló szőlőhajtás), az opál paizs (szintén antikos), s végül a záportól berúgott porszemek, ezek a gulliveri lények. És mostmár — bocsánatot kérve a megbántott szellemtől — azt is belátom, hogy így kellett, csakis így lehetett megoldania, írásjel nem mutatja ugyan: „eddig mondtam a kertésznek, a többit csak hozzáéreztem", mégis valahogy így vált át a strófa. Mintha az első, hangosan is kimondott sorhoz csak kommentár lenne a többi. Az egyenként is gyönyörű három képnek együttesen az a feladata, hogy jelezze a No, kertész úr megszólítás érzelmi többletét. Hogy kiemelje, előkészítse, kipoénozza a kertész válaszát, ezt a jámbusba szedett, megrímelt, mégis az élőbeszéd szerint kottázott prózát: „Hja! lássa kérem, — az esőnek Örvendjen a paraszt, Nem öntöz, — vár búzát az égből És kap helyette gazt; Én bízom a kannába, csőbe, Attól zöldül gyepem; Eső! ... Mit ért az én szakomhoz ?. .. Azt nem szívelhetem." A kertész elmélete nemcsak Aranyt magát sérti, hanem ővele együtt a parasztokat is, és velük a legfőbb szentséget, a természetet. Arany is, mint akkor már jó egy évszázad óta a szellem minden embere, rousseaui áhítattal tiszteli a természetet és a természetest. Ezért ironizál a vers végén, a négysoros morálban a művészet ellen: Lám hova jutna a művészet Csak egy pár századig, De közbe ront a vad természet S belé kontárkodik. A kertművész, a kolléga nem vette be a szívét. A hírlap-áruló művészete előtt azonban meg kellett hódolnia. Hogyne bámulta volna ő, a beszélgetésben félszeg, szereplésben görcsösen lámpalázas, azt az embert, aki mindenkit meg mer szólítani és találó mondatokkal rájuk is köti a hírlapot. Akinek kulcsa van a lelkekhez. Aki azt is tudja, kinek érdemes a régi márciust előhozni: Elkérkedik negyvennyolccal, S nem hiszi, hogy hihetlen, Hogy ő akkor több hírlapot Árult el a „szigetben". „Igaz, még csak suhanc valék, De a torkom hatalmos: „Friss MÁRCIUS-ból" száz forint Egy estve, itt, uram! No's? . . ." Legközelebbi barátja, testvére, sorstársa a harmadik szigeti figura: az öreg pincér. Csupa érzékeny megfigyelés, ahogy Arany „versbe kanyarítja" a törött galléros, kopott alak totyakos buzgólkodását, idegenes beszédét. De a legszebb, amit titokban lesett ki: az öreg pincér üres percei: Ha senki se hívja, elámolyg A folyosón, vagy fel- s alá bolyg. — Hadd futkosson a többi „kölyök"! — 5 megböki minden tálca, könyök. Műnek, kompozíciónak igénytelen Az öreg pincér. Nincs csattanója, tanulsága, jelképes meglódulása a versnek. „Adsz, ha Ígértél, becsületes húst" — ezzel végződik. De éppen ettől válik a portré még barátibbá, emberibbé. Két korszerűtlen öregember a „fashionable" sziget szögletében. Margitszigeti irónia Furcsa volna, ha Arany minden irónia nélkül ismételgetné: vágyódik az anyatermészet után. Hiszen már Horatius Beatus illéjc, a bukolikus nosztalgia kétezer éves alapverse is ezzel a grimasszal végződik: Alfius, az uzsorás mondja mindezt, akinek eszébe sincs visszavonulni ősei örökébe. 20