Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Szőllősy Klára: Vallomás Moszkváról

város nem tartozik az egységes múzeumvárosok közé (és nyolcmilliós metropolisznál ez már igazán nem is képzelhető), akkor legyen minél bonyolultabb, minél összetettebb, minél meghökkentő bb a maga kontrasztjaival — nekem le galábbis ez a véleményem. Akkor éppen ebből keveredik ki az az egyéni szín, amely megkap és elbűvöl, mint minden, ami egyéni és megismételheteden. Szemtanúja lehettem, hogy' Moszkva hogyan vált amolyan „szépségmentes", „egység-mentes" városból vonzóan, elragadóan tarkabarka várossá. Hogyan kapta meg' — csodálatos paradoxonképpen a legeslegújabb felhőkarcolói révén — azt 9 történelmi patinát, amely minden pillanatban a múlt és jelen együttélését, együtthatását sugalmazza. Mert- ezt a lépést a történelmi város felé Moszkva a Kalinyin sugárútnak, és a Rosszija szállónak köszönheti. Éppen ez a mégegy réteg hiányzott, hogy a többit: a XIV—XV. századbeli székesegyházakat, a Kreml méltóságteljes középkori falait, az orosz empire néhány fennmaradt emlékét, a múltszázadbeli falusias Moszkva földszintes házikóit, „mezonyinos", azaz félmanzárd, fél-emeletszerű fölépítménnyel ellátott kis magánpalotáit, a századforduló hivalkodó és ízléstelen gazdag kereskedőházait meg üzlet- és áruház-helyiségeit, a húszas évek szerény-szegényes, tárgyilagos és dísztelen bérházsorait, majd a harmincas évek sajátos, hibrid stílusában emelt magasépületeit, amelyek olyanok, mintha egy felhőkarcolót kereszteztek volna a Kreml Szpasszkij-tornyával — hogy mindezt egységbe rendezze, keretbe foglalja, mintegy megadja nekünk azt a nézőpontot, ahonnét szemlélnünk s értékelnünk illik. Különösen a furcsa Szpasszkijfattyakra vonatkozik ez az érzésem. Mindenki egyetért benne, hogy ezek csúnyák, egy sajátos helyi-modern stílus kialakításának szemléltető, kudarcba fúlt kísérletei. (Épp ez a tragikus az építészetben, a többi művészettel szemben: amiről kiderül, hogy rossz, az is már fölépült, megvan, és ottmarad, jó sokáig.) És most mégis megszépültek. Azazhogy nem, ezt talán mégse merném kimondani, mert megköveznek érte; de megkapták a maguk helyét és jelentőségét, olyasformán, mint a pesti Felszabadulás téren levő szecessziós épület, amióta felépült az új Erzsébet-híd, és kitatarozták a Ferencesek régi templomát: megkapta a maga történelmi távlatát, és most már végérvényesen odatartozik. Odatartoznak Moszkva városképébe ezek a magasépületek is, a Külkereskedelmi Minisztérium, az Ukrajna szálló, a Kotyelnyicseszkaja rakparton levő nagy lakóépület, amelyben csodált és szeretett barátom, Konsztantyin Pausztovszkij lakott. Megkapták a maguk történelmi távlatát, azáltal, hogy lett valami, ami újabb, ami valóban mai, sőt — ma még úgy érezzük — holnapi. Ha a bulvárról a Praga étteremnél befordulok a Kalinyin sugárútra — a moszkvaiak nagy része még ma is Új Arbatnak nevezi—, valósággal megtorpanok: ennyire Amerikában még sose voltam Európában. A nyitott könyvre emlékeztető karcsú házak kétoldalt, a széles utca távlatában nem is tűnnek fel olyan magasnak, mint amilyenek a valóságban. És a sugárutat lezáró KGST palota a maga huszonvalahány emeletével olyan harmonikusan illeszkedik a látványba, mint régi városokban a székesegyház. • Sokkal vegyesebb érzésekkel kell szólnom a Rosszija szállóról. Már mielőtt épült, sok támadás érte szakmai körökben; miközben épült, már én is csatlakoztam a szörnyülködők karához. Ha az ember megáll gyönyörködni a Vörös Tér meg a Kreml egyedülálló panorámájában, akár a Történelmi Múzeum felől, tehát a város felől közelítjük meg a teret, akár a Moszkva folyó felől — mindenhonnét ökölcsapás-szerűen vág a szemünkbe ez a tagolatlan, óriási betontömb, arcul üti — vagy a másik oldalról: hátba támadja — a mesebeli Vaszilij Blazsennij székesegyházat, túlharsog mindent, a székesegyház keleties színpompáját, a Kreml téglafalainak patinástompa vörösét, parkok zöldjét, de még az aranykupolák ragyogását is. Ám legutóbb belül kerültem ama bizonyos csúf és tagolatlan betonfalakon. S ekkor egészen aljas és rút jellembeli törés következett be nálam, olyasformán, mint ahogyan megváltozik a szegény, ha meggazdagszik, a kisemmizett, ha hirtelen és meg nem érdemelten hatalomhoz jut: elárultam híveimet és barátaimat, a falakon kívül álló megbotránkozókat. Első este ugyanis beléptem szobámba, és orosz mesekönyvillusztráció tárult elibém. A Vaszilij Blazsennij háta mögül láttam rá a székesegyházra, a Térre, a Kreml vörös-tompa falaira, a mögüle előragyogó kupolákra — egyszóval mindarra, amit az én szállodám arculcsapott és agyonvágott. A Szpasszkij-torony híres órája éppen valamilyen időtagolást kongatott, és egy finom holdsarló (akkor még emberi lábnyomok nélkül) vándorolt a mélykékbe hajló késő esti égbolton, majd idővel elbújt a Szpasszkij-torony mögött. És Moszkva, a szépségmentes város olyan varázslatosan szép volt, olyan lélegzetelállítóan más, mint egyéb, amit ezen a földön látni, hogy abban a pillanatban behódoltam a Rosszija szállónak. Mégsem utolsó dolog, ha ez a kép rögződik az ide érkező turistákba, így, és éppen ebből a szemszögből látják meg Moszkvát, ez lesz kitörölhetetlen első benyomásuk róla, és nem holmi semmitmondó, kőrengeteg utca. Egyszerre büszke lettem a városra, a magaménak kezdtem érezni; és ez az érzésem nem változott, csak kiterebélyesedett, amikor következő „hazaérkezésemkor", azaz egy héttel utóbb, a szállodának a Moszkva folyóra néző déli korpuszában laktam, és azt a száznyolcvan fokos, változatos panorámát élveztem, amely a Kotyelnyicseszkaja rakparti magasépülettől megint csak a Kreml faláig terjed. És egyszercsak ezernyi mentséget találtam a Rosszija szálló létére, és éppen-ott-létére. Az is eszembejutott, hogy például az Eiffel-torony is milyen csúnya, ha amúgy önmagában, Párizstól és Párizs-asszociációinktól függetlenül, tárgyilagosan nézem, és hogy föl lehettek háborodva a finom ízlésű párizsiak, amikor nyolc évtizeddel ezelőtt odapötytyentették nekik gyönyörű városuk közepébe, a Szajna-partra, és mégis, lám, jelképe, ismertetőjegye lett Párizsnak. Ilyen szélkakas az ember. És ennyire erkölcsromboló a birtokon-belül-lét. Az is nagyon tetszik nekem, hogy éppen a holnapi új Moszkva építése adott új lendületet a még meglevő műemlékek feltámasztásának. A Kalinyin sugárút legelején ott áll egy elragadó kis bizánci templomocska, kiállító helyiségül használják. És a Rosszija szálló körül, mint kotlós körül a csibék, hét vagy nyolc ilyen elragadó kis játéktemplom lapul, s a területén tovább folyik a feltárás, régi kolostormaradványok tatarozása, helyreállítása. (Az egyikben a középkor mindennapi életét szemléltető kis fiók-múzeum van berendezve; azt a házat már ki is sajátítottam magamnak és népes családomnak, annyira belészerettem. Éppen elférünk benne; zeneszobánk is lesz, meg borospincénk is.) Ezek a vidám és megindító kontrasztok éreztetik, hogy ennek a városnak múltja van, nem parvenü — és nem is Amerika. Kiterjedése nemcsak a térben óriási, hanem az időben is mély gyökereket eresztett, olyasformán, mint ahogy a fa látható koronája és láthatatlan gyökérzete körülbelül egyforma terebélyes. Megkritizálni persze könnyű. „Kupecseszkij gorod" — kupecváros — mondják rá a leningrádiak lenézően, mert ők megszokták „Péter álmá"-nakharmonikus, áttekinthető szépségét. Rendetlen, mondják, összevissza, tővel-hegygyel összedobált, no meg persze lármás, és embertelen méretűvé duzzadt, és így tovább. (Ebben az irigységnek is van némi szerepe.) De meghallgattam ugyanezt — fordított előjellel is. „Nézze meg Leningrádot — mondta nekem egy fiatal moszkvai várostervező építész. — Ott minden tervek szerint épült, érezni a rajzasztalt, a vonalzót. Az ember nem is Oroszországban érzi magát, hanem valahol Európában. Nem csoda: olaszok építették, félszemmel Párizsra sandítva. Áz nem a mi városunk. Moszkvában léptennyomon érezni, hogy ez úgy nőtt, ez a város, az ember természetes szükségletei szerint. Látja ezeket az utcákat ? Egyik sem egyenletes, mindegyikben van egy kis enyhe hajlás, ívelés, mint a természetben. Ez a mi kristályosodási formánk, ez felel meg az orosz embernek. Most persze sok problémával állunk szemben, a forgalom meg a lakosság felduzzadt, a lakáskérdés is még messze van a megoldástól, nemcsak építeni kell, hanem bontani is; de nekünk minden törekvésünk, hogy megőrizzük a városnak ezt a természetes, mondhatnám ösztönös jellegét. A patináját." A Kalinyin sugárút szép, a Rosszija szálló csúnya, de funkciójuk — több más épülettel és épületkomplexussal közösen — egy és ugyanaz: a mai Moszkva megteremtésével patinássá tenni a régit. És ez a folyamat, hogy, hogy nem, a szemem láttára játszódott le, éppen ebben az utolsó hét-nyolc esztendőben, amióta Moszkvát látogatom. Úgy tetszik, Budapesttel is éppen mostanság történik valami hasonló, talán ez a párhuzamosság is melengeti szívemet, no meg nem utolsósorban az is, hogy van most már Moszkvában egykét lakás, ahol bármikor kimehetek a konyhába vizet inni, ha megszomjazom: otthon vagyok. Hadakozásom véget ért, letettem a fegyvert és békét kötöttem: eldöntöttem, hogy szeretem ezt a hovatovább egyéniesedő, magamagát egyre jobban megvalósító, lármás és csendes, hivalkodó és szerény, világvárosi és falusias Moszkvát. 19