Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Szőllősy Klára: Vallomás Moszkváról

"mm, i -Gink Károly felvétele Szőllősy Klára Vallomás Moszkváról Kevés várossal hadakoztam annyit, mint Moszkvával. Ezerkilencszázhatvankettőtől napjainkig talán nyolcszor vagy tízszer érkeztem meg ebbe a megyényi városba, hol egyenesen Magyarországról, hol a Szovjetunió más tájairól, s a megérkezésnek ez az utóbbi változata mindig a „hazaérkezés" bensőséges érzésével párosul. így hát nehéz ma már viszszaemlékeznem első benyomásaimra. Dehát lehet-e egyáltalán első benyomásról beszélnünk Moszkvával kapcsolatban? Még a moszkvai bennszülöttet is érhetik meglepetések — mint engem is szülővárosomban, Budapesten —, hát még a járatlan idegent. Hadakoztam ezzel a városrengeteggel, mondom. Első látogatásom után ez a szó szaladt ki a számon: „Szépségmentes város." Azazhogy: a múlt néhány csodálatos épületkomplexusát kivéve nem fedeztem föl semmit, ami úgy maradt volna meg bennem, minden esetben szívfájdítóan és csalhatatlanul nosztalgiát-felidézően, mint Tbiliszi látképe a Mtacminda-hegyről, az alkonyodó Rosztov a Nero-tóról egy ladikból nézve, vagy az Onyega-tó ólomezüstjére kikönyöklő kondopogai fatemplom — hogy csak szovjetföldi emlékeket idézzek. És aztán akcióba lépett az idő. Egyrészt a várost munkálta meg, másrészt pedig engem. Hányszor nem tapasztaltuk már a csodálatos változást, amelyen egy emberi arc keresztülmegy, ha jobban megismerjük: az első, futó pillantásra semmitmondó, vagy éppenséggel csúnyának hitt vonások megtelnek szívvel, értelemmel, jelentőséggel, s akiről sose mondtuk volna, hogy szép — most igenis, teljes meggyőződéssel állítjuk, hogy az. Pedig nem ő változott meg, hanem mi magunk. Az idő tényezőjének ezt a fontos hatását a modern turizmus tömegmozgalma teljességgel kihagyja számításaiból. Pedig mindennél fontosabb. A kísérlet megvalósíthatatlan, de állítom, ha volna három „egyforma szép"-nek mondható város, hegyi panoráma vagy tengeri fürdőhely, mindenki azt tartaná a legszebbnek, arra esküdne, amelyben hosszabb időt töltött, s nemcsak futólag látoga: a meg. Nos, így jártam Moszkvával — vagy így járt Moszkva velem. Megismertem külsejét, egyre több utcáját jártam be gyalogosan meg mindenféle közlekedési eszközzel, néztem hajóról a rakpartot, rakpartról a folyót, féltem embertömegei sodrásától, és lelkesedtem embertömegei fegyelmezettségéért, megláttam múlt századbeli kis zugait és jövőnek feszülő sugárútjait, lassan a /»elismerés öröméhez a /e/ismerés öröme is társult; és megismertem a lelkét is, hangulatait a nap- és évszakok változásaiban. Ennyit az idő szubjektív vetületéről. A másikat, az objektívet, nehezebb elmondanom, de megpróbálom.Vannak városok, amelyeknek vonzóerejét az határozza meg, hogy mindenestül egy korszak hozta őket létre. Siena a középkor szemléltető taneszköze, Firenze a reneszánszé, Leningrád a későbarokké meg a klasszicizmusé. Múzeumvárosok, ha pezseg is bennük a mai élet. De vannak bonyolultabb városok, amelyeken minden évszázad rajthagyta a keze nyomát; stüusok és ízlések keverednek, korszakok, történelmi sorsfordulók, néha egyének munkálkodnak rajta, és ami épül, néha pofon a közízlésnek, de van, s léte puszta tényével formál, alakít, a következő fordulatok és korszakok már csak a meglevővel számolva tudnak érvényesülni, hacsak valami egészen rendkívüli nem történik. (És még akkor is néha megbánják . ..) Nos, Moszkva is így épült, egymásra következő nemzedékek rakták, emelték, előbb — mint világszerte mindenütt — meglehetősen tervszerűtlenül, később tervszerűen, de a gyakorta változó tervek és elgondolások ismét csak egy magasabb szintű tervszerűtlenség látható lecsapódását hozták létre, amíg kialakult az a tarkabarka egyveleg, amely a mai város egységét alkotja. Nomármost, ha valami tarka, az legyen nagyon tarka! Ha egy 18