Budapest, 1969. (7. évfolyam)

11. szám november - Osgyáni Csaba: Otthontalanul — Vidéki munkások Pesten

Máitdt Eva A kék láng A gázszolgáltatás fejlődése A Lóvásár téri Gázgyár 1856-ban és a Kőbányai Gázgyár legújabb részlege (Berek János felvételei) Világítógáz 1856. december 24-én az utcán tolongott Pest város egész lakossága. Sőt, vidékről is sokan érkeztek, hogy tanúi legyenek a nagy eseménynek: ezen a napon gyúltak ki először a gázlámpák a főváros utcáin. 838 gázlámpa világította meg pompás, addig sosem látott fénynyel a Belvárost, a Belvárosból a Rókus kórházig vezető Kerepesi utat, s a Rókus kórházat a Keleti indóházzal összekötő Gödöllői országutat. A világítógázt az aznap felavatott, fellobogózott, kivilágított Lóvásár téri (ma Köztársaság tér) gázgyár szolgáltatta. (Főépülete épségben megmaradt; itt van jelenleg is a Gázművek vezérigazgatóságának irodája.) Az ünneplő pestiek úgy érezték ezen az estén, városuk most lépett be a világvárosok sorába. Azt azonban senki sem sejthette, hogy a lámpákban sziszegő világítógáz olyan értékes energiaforrás lesz, amellyel az eljövendő nemzedékek főzni, hűteni, fűteni fognak. Csak épp világítani nem fognak vele. A Légszesz Társulattól a Fővárosi Gázművekig A pesti Városi Tanács egy évvel korábban, 1855-ben kötött szerződést az Osztrák Légszesz Társulattal gázgyár felépítésére és a világítás bevezetésére. A Városi Tanács vezetői ekkor még — úgy látszik — nem nagyon bíztak az új találmányban, mert a szerződésben kikötötték: „... ha a gázvilágítás felmondja a szolgálatot, az utcák, utak, terek világításáról a Légszesz Társulat köteles gondoskodni, a saját költségén." A világítógáz azonban beváltotta a hozzáfűzött reményeket. A Lóvásár téri gázgyár, amelyben kőszén 1100 fokos, száraz lepárlásával nyerték a gázt, üzemzavar, fennakadás nélkül működött; a lámpák ragyogtak. Az újfajta világítás rövidesen elterjedt a lakásokban is. Üzletet nyitottak, ahol gáz csillárokat, kandelábereket árusítottak a lakosság részére. 1862-ben a Lánchídon lefektetett csöveken Budára is átvezették a gázt. 1866-ban az Országbíró úton (ma Mártírok útja) létesült gázgyártó telep, az óbudai városrész ellátására. 1872-ben Újpesten, tíz év múlva pedig a Ferencvárosban, a Soroksári úton építettek új gázgyárat. S bár a századforduló idején már nyilvánvaló volt, hogy az elektromos áram előbb-utóbb kiszorítja a lakásokból a világítógázt — a kezdetleges lámpákban a gyengén tisztított gáznak égés közben erős, jellegzetes szaga volt, nyáron pedig a lámpák szinte elviselhetetlen hőséget árasztottak —, a gáz mégis a háziaszszonyok nélkülözhetetlen segítőtársa lett. Tíz és tízezer háztartásban cserélték fel a szén és a fa fűtésű tűzhelyet a kényelmes, könynyen kezelhető, egy mozdulattal üzembe helyezhető gáztűzhelyre. Megjelentek az első vízmelegítő készülékek is. A fogyasztás olyan mértékben növekedett, hogy szükségessé vált egy új, nagy kapacitású gázgyár felépítése. Ez azonban már nem a Légszesz Társulat, hanem a Fővárosi Gázművek gondja volt. A főváros vezetői, felismerve a gázszolgáltatás jelentőségét s az ebben rejlő kedvező lehetőségeket (gáztermelésnél igen sok, drága pénzen értékesíthető melléktermék is keletkezik, koksz, kátrány, ammóniák), éltek a szerződésben biztosított jogukkal, s annak lejárta után saját kezelésükbe vették a gázgyárakat, gázvezetékeket. A Társulat birtokában levő vagyonkomplexumért huszonkét millió aranykoronát fizettek ki, ami azt mutatja, hogy a gázszolgáltatás bevezetése üzletnek sem volt megvetendő. A tárgyalásokkal, alkudozásokkal, vagyonbecsléssel párhuzamosan már folyt az új gázgyár építése. Helyét Óbudán, a Duna közelében jelölték ki, mert a szén vízi úton történő szállítása jelentősen csökkentette az önköltséget. A hatalmas, napi 250000 köbméter kapacitású, korszerű segéd- és tisztítóberendezésekkel rendelkező üzem méltó módon reprezentálta a Fővárosi Gázművek megalakulásával kezdődő új korszakot. Az Óbudai Gázgyárat az első világháború előestéjén, 1913 decemberében avatták fel. Mivel a lakóházak közé ékelt, nem bővíthető kis gázgyárakat sorra lebontották, nyugodtan elmondhatjuk: egy fél évszázadon keresztül ez az üzem látta el gázzal a főváros lakosságát és az ipart. Egyre több gáz kell A gázfogyasztás 1945-ig — a két világháború és a gazdasági válság okozta visszaeséstől eltekintve — egyenletesen, a felszabadulás után azonban ugrásszerűen növekedett. A gyors tempóban fejlesztett ipar gázenergia szükséglete állandóan nőtt. Egyre több háztartásban igényelték a gáz bevezetését, s egy-egy háztartásban is egyre több gázt fogyasztottak. Ahol régebben csak gáztűzhelyt használtak, már a gázvasalót, a fürdőszobai gázboylert, fűtőkályhát is beszerezték. Sajnos, az orvfogyasztók száma is megnőtt a háború után. Sok mérőberendezés tönkrement, az „átalánygázzal" pedig sokan viszszaéltek, fűtöttek vele, pocsékolták. A gázfogyasztás a felszabadulás előtt, 1943-ban érte el a csúcsot: a 140 millió köbmétert. A termelőkapacitás nem tudott lépést tartani a növekedő igényekkel. A háborúban tönkrement berendezések újjáépítésével, új gázfogyasztók bekapcsolásával, a csőhálózat kijavításával, bővítésével a Gázművek igen nagy munkát végzett, azonban többre ebben az évtizedben nem volt anyagi ereje, lehetősége. Időnként sor került — különösen télen — a gázfogyasztás korlátozására; új fogyasztókat csak külön engedéllyel kapcsoltak be a hálózatba. 15