Budapest, 1969. (7. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Budai közlekedés az „előidőkben”

A XVI. századi magyar hintó-szekér, a „kócsi" legrégibb ábrázolása. A rajz alján a fogatolás módja (Schemel augsburgi festő rajza, 1569) is beszélnek. Priszkosz Rétor, aki az V. század derekán, mint bizánci követ — valahol az Alföldön — Attilát keresi fel, az írja a hunokról: „apróka, kicsiny emberek, ravaszak, gyorsak, a legjobb lovasok". Claudianus Sidonius úgy mondja: „valóságos kentaurok ... a hun gyerkőc még csak akkorka, hogy anyja nélkül járni sem tud, de már lóra rakják . .. Más népek ülnek a lovon. A hunok — laknak." Amit is ekként told meg: „szekereiken tanyáznak; itt varrják az aszszonyok a férfiak ruháit. Harcosaik gyalogos harcra alkalmatlanok, de lovaikra mintha csak rá szegezték volna őket. Ezeken a kis termetű, csúf, de fáradhatatlan lovakon töltik életüket. Lóháton tartják gyűléseiket is. Lovon kereskednek, itt intézik el szükséges dolgaikat. Azokon esznek-isznak. Lovaik nyakára dőlve alszanak." Jordanész Így szól felőlük : „szélsebes lovasok, kik, mint a villám csapnak le, mint madár, úgy illannak el. Ijazó művészetük csodálatot kelt." Ezek a hunokra vonatkozó leírások teljesen megegyeznek azokkal a jól ismert adatokkal, amelyeket négyszáz évvel később a magyarokról mondanak. Nekik éppen úgy megvoltak két és négykerekű szekereik, mint a hunoknak. Megemlítik felőlük, hogy jobbára csődörön ülő lovasaikat úgy követi a kancák, a vezetéklovak falkája, mint „eb a gazdáját". A tartalék ló a lovasnak nemcsak tovább haladását, de húsával, vérével, tejével annak táplálkozását is biztosította. A szekér éppoly becses jószáguk volt, mint a ló. Ezeket még — kalandozásnak nevezett — zsákmányszerző portyáikra is elhurcolták. Azokon szállították el prédájukat. E szekereket megemlíti a legendás sankt-galleni kaland leírása is (926-ból). 1046-ban Gellért püspök is szekéren haladt Fehérvárról Buda felé. A XI. századi leírású legenda szerint szekérről rángatták őt le pogány eleink, majd taligára rakva taszították le a mélybe — úgy véli az utókor — a Gellérthegyről. Utazások az Árpád-házi királyok korában. A vándorló udvartartás Korai századainkban a közlekedés gondja nemcsak vándor kereskedők, terményt szállító parasztemberek, hadba induló katonák, vándor diákok, diplomaták vállára nehezedett. Államigazgatási kérdés is volt ez. Hiszen a XII. század végéig az állam-apparátus szíve, a királyi udvar is állandó vándorlásban volt. A király szüntelenül járta az országot. Bíráskodott, „közigazgatott" s egyik ispánságból a másikba utazva hajtotta be a megyék terményadóját. Korai monostoralapítási okleveleink — sok egyéb között — azt is megmutatják, milyen hatalmas ló- és szekérállománnyal rendelkeztek az Árpád-házi uralkodók. Szent István 150 lovat adott a pécsváradi apátságnak. I. Endre 1055-ben a tihanyi bencéseknek évente 50 csikót rendel, saját méneseiből, és 34 lovaslegényt. A csatári apát 200 lóból álló ménest kap a királytól. 1138-ban Álmos herceg és Vak Béla király jóvoltából 70 kancája és 20 csikója van a dömösi monostornak. 1231-ben a Csák nemzetségbeli Ugrin érsek öccse 300 lováról végrendelkezik. Buda közelében Csepel-sziget a legnagyobb királyi ménesek egyikének színhelye. A XII. századi Névtelen jegyző úgy tudja, hogy ez a sziget nevét is Árpád fejedelem lovászmesteréről, egy Csepel nevű kun embertől kapta. (A csepeli Lórév község napjainkig megőrizte e hajdani csepeli ménes emlékét.) Csepel különben egészen a török korig lótenyésztésünknek egyik főhelye volt. Mátyás s a Jagellók idején Csepel volt a lófuttatások színhelye is. Amikor 1433-ban hazánkban jár Bertrandon de la Brocquiére burgundi főlovászmester, feljegyzi: Szeged és Pest város vásárán akár több ezer lovat is lehetne venni. Ugyanő írja, hogy Magyarországon gyakran találkozott szekerekkel, „amelyeken hathét, sőt nyolc ember is ült. Ezeket csak egy ló húzta. Némelyik szekér — írja — az ország szokása szerint fedett. Ezek a szép szekerek olyan könnyűek, hogy kerekével együtt akár a vállán is elvihetné az ember. A hátulsó kerekek sokkal magasabbak, mint az első. Jól lehet bennük aludni... " Adata — mint majd látjuk — a magyar „kócsi szekér" felfedezése szempontjából jelentős! Lóállományunk Mohács korára annyira tetemes, hogy — akkori írások szerint — az 1525. évi rákosi országgyűlésen már 15—20000 nemes jelenik meg, lóháton — és kocsin. A kocsizás ekkorra annyira elterjed, hogy törvény rendeli el: a hadra kelő nemesség ne kocsin vonuljon be, hanem lóháton! Vagy, ha lova nincs, gyalog. Menetteljesítmények; nők és gyermekek a nyeregben Közlekedéstörténetünknek értékes emlékei a régi uralkodók itineráriumai, vagyis oklevélkibocsátási, tartózkodási helyeinek naplói. Így például Nagy Lajos 1366. július 9-én még Csanádon keltez, 13-án már Gyulafehérváron. Vagyis: lovas kíséretével együtt négy nap alatt teszi meg a légvonalban is 300 kilométert kitevő távolságot! Ugyancsak négy napjába telik az út Visegrádtól Zágrábig. 1380-ban pedig — az ekkor már ötvenöt éves királynak — a Diósgyőrtől a horvátországi Verőcéig terjedő — 500 kilométeres út csak öt napjába kerül. (S itt még azt is figyelembe kell vennünk, hogy a király, akin korábban egy zólyomi medve huszonhárom sebet ejtett, majd meg Aversa alatt súlyos nyílsebébe majdnem belepusztult, egyre elhatalmasodóbb, lepraszerű betegséggel küzdő, törődött ember.) De az asszonyok sem maradtak el a férfiak mögött a lovaglás tudomá-39 Utazó kocsi a XV. században. A kocsis nyeregből hajt (Magyarországi Szent Erzsébet Németországba utazását ábrázoló táblakép, Lübeckben) az „eloidökben"