Budapest, 1969. (7. évfolyam)

9. szám szeptember - dr. Honti József: Richard Bright látogatása Pest-Budán

Mozaik a főváros múltjából Ki volt Korvin János anyja? A régebbi történetírás romatikus találgatásokkal vette körül azt a nőt, aki Hunyadi Mátyás királyt egyetlen fiúgyermekkel — a házasságon kívül született — Korvin János herceggel ajándékozta meg. Ismeretlen alakja köré Fr. August Wenkel (1773 — 1823) osztrák drámaíró regényes színművet alakított s részben e mű nyomán vélték azt, hogy Korvin János anyja Krebil Mária volt, a boroszlói (wroclawi) polgármester leánya. Dr Ludwig Vincc és Maschek Ferenc ausztriai kutatók az ottani klosterneuburgi kolostor irattárában akadtak olyan — nemrégiben szélesebb körben ismertetett — adatokra, amelyek hitelesen eldöntik Korvin János származása kérdését. Eszerint Mátyás kedvesét, az alkalmasint alsóausztriai Stein városából származó Edelpeck Borbálát, aki Budán 1473. április 2-án szülte meg Korvin Jánost, Mátyás király az alsóausztriai Enzersdorf n. kéttornyos vizivárral s egy besztercebányai palotával ajándékozta meg. Edelpeck Borbála 1476-tól — amikoris az elözvegyült Mátyás Beatrixot feleségül vette — Budáról ausztriai váruradalmába vonult vissza. Itt férjhez ment Franz von Enzensdorf lovaghoz (1478), akitől két gyermeke is származott. Túlélte Mátyás királyt, majd Frigyes császár alsóausztriai hódítóháborúját Valószínűleg e háború hatása alatt írta meg 1491. szept. 13-án végrendeletét. Ebben besztercebányai házát, amelyet „urától — Mátyástól adománylevéllel és pecséttel kapott, kedves fiára, Hanns herceg úrra" (vagyis Korvin Jánosra) hagyta, enzensdorfi várkastélyát, annak házikápoinájával és malmával egyetemben pedig ierje s férjétől származó két gyermeke örökölte. Borbála asszony — alighanem Frigyes császár zaklatásai miatt — 1491-ben a bécsi Szent Jeromos zárdába vonult vissza s itt fejezte be, 1495-ben mozgalmas életét. Az itteni Szent Ágnes kápolnában temették el. Fia, Korvin János herceg, trónigényei meghiúsultán 1504-ben halt meg. Himfi Margit s egy — velencei kalmár Hires embere volt Nagy Lajos korának Himfi Benedek, több megye főispánja, bolgár bán, az olaszországi hadjáratok egyik vezére. Az 1380-as években történhetett, hogy e nagyúr féltett leánykáját, Himfi Aíargitot, török martalócok elrabolták. Rabsága kezdetéről nem tudunk, ám tény, hogy a törökök a Kandiában (vagyis Kréta szigetén) élő Ser Giorgio Darvasin, velencei kai nárnak, mint rabnőt adták el. Az is tény, hogy Himfi Margitnak, akit rabszolgasorából e Giorgio úr nem szabadított fel, a velencei kalmártól két lánya született. Az 1400-as évek elején Himfi Margitról főrangú rokonai végre hírt kaptak s a Himfi család megbízásából Marczali Márton volt erdélyi vajda 1405 júniusában Krétára hajózott, hogy kiváltsa s hazahozza őt. Ura, Ser Giorgio — mondja Marczali vajda levele — „nagylelkűen ingyen visszaadta a magyar nemes hölgy szabadságát", s ahhoz is hozzájárult, hogy Himfi Margit hazahozza két leányukat. Hazatérésüket anyagilag is segítette, csak azt kérte: biztosítsák a Himfiek, hogy ő bármikor meglátogathassa — leányait. Mivel azonban Ser Giorgio, elutazásuk után felőlük egészen 1408-ig semmi hírt nem kapott, a velencei köztársasághoz fordult. Nagylelkűségéért — írta — rút hálátlansággal fizettek! Ám a velencei kalmár nem érte be ezzel a diplomáciai tapogatózással. Ő és barátja, Ser Piero Negro de Candya, velencei kereskedő levéllel fordultak a Budán élő Francesco Bernardihoz, aki jóidéig Zsigmond pénzverő kamarájának ispánja s budai háztulajdonos volt. Francesco Bernardinak 1408. nov. 10. Budán kelt válaszlevele az utolsó okiratos emlék erről az ügyről. Bemardi ezeket írja: bár sose ment volna Marczali vajda Kandiába! Rosszul tette, hogy haza hozta őket, hiszen tudhatta: a hasonló körülmények közt elhurcolt leányokról családaik többé tudni sem akarnak! Bernardi a Budán élő Himfi Margitról azt írja: igen tisztességes asszony, leányaival együtt megadással viseli kitaszítottságát. Marczali — amióta itthon vannak — • „jó magyar szokás szerint" feléjük sem néz. Űgy írja: az egyetlen család, amely befogadta őket, az övé, Bernardié. Ő és családja szeretettel veszik körül e sorsüldözötteket, s anyagilag is segítik őket. . . Noha a Himfiekről még sok birtoklevél, okirat szól, Himfi Margitnak s leányainak sorsáról nem szólnak többet a krónikák. Szomorú históriáját akár Kisfaludy is megírhatta volna, hiszen e költőnk a régi Himfieknek leányági ivadéka volt. Az első magyar textilgyár Több mint ötszázötven évvel ezelőtt, 1441-ben kapott Kassa királyi városa engedélyt arra, hogy megszervezze első, monopolhelyzetű barhet-készítő nagyüzemét. Hamarosan Kassára telepítik át a budai barhetszövö mestereket is. Ezt követően Zsigmond megtiltja az idegen barhet behozatalát s az annak készítéséhez alkalmas fonalak kivitelét. De megtiltja azt is, hogy Budán, Székesfehérvárott, Pozsonyban, Nagyszebenben az ottani mesterek barhetet szöjjenek. Bártfának viszont megengedi, hogy ott nyolc szövőmester működjék, három-három szövőgéppel. (Amikor Eperjes ugyanezt kéri, Zsigmond nem csak elutasítja az eperjesiek kérelmét, de még addigi vászonfestö-iparukat is megszünteti. Mindezzel az a célja, hogy középkori takácsiparunkat a régi Felvidékre koncentrálja s termeivényüket Oroszország, Litvánia piacaira exportálja.) A kassai barhetszövők háromféle mestert foglalkoztattak a barhetszövöket, a mángorló-mestereket s a festőket. Volt egy — Fürschauer-nek nevezett — felügyelőjük is. A takácsok céhszabályzata, amelyet 1461-ben újra leírtak, szigorúan előírta, hogy csak tanult, a tanultságukat oklevéllel, mesterlevéllel igazoló emberek lehetnek a céh tagjai. A szabályzat szerint minden mester háron szövőgépet lát el, a barhetet végszámra, bécsi barhet méretére gyártják. Szabályozzák a segédek s az inasok munkáját és jogállását. Elöirják a segédeknek a mángolró taposómalommal való meghajtását is. Az alkalmatlan mestert, segédet eltávolíthatják a céhből, de — s ez is mutatja egészen kivételes megbecsülésüket — csak a király hozzájárulásával. A kassai barhetszövőknek ezeket a monopolisztikus kiváltságait Mátyás koráig követhetjük nyomon. Iparuk a XVI. század elejére lehanyatlott s annak ez a szervezett, kollektív formája megszűnt. Középkori amazonok Cosmas prágai krónikás, a csehek Anonymusza jegyzi fel azt, hogy az első cseh uralkodóház ősanyja, Libussza, Prága városának megalapítója, mérhetetlenül nagy erejű asszony volt. Erejéhez utóbb csak Pomerániai Erzsébet hercegnőnek, Zsigmond magyar és cseh király anyjának erejét hasonlították. A katonák vasdárdáit, a szakácsok vasnyársait úgy tördelte, — írják — mint a répát. Karddal képes volt kettéhasítani a páncélt is. „Libussza óta — mondja Veitmili Benesius ó-cseh krónikája — nem akadt olyan erős némber cseh földön, mint Erzsébet császárné!" Hasonló — magyar vonatkozású — legendát jegyeztek fel Nagy Károly császár (élt 742 -814) anyjáról is. A koraközépkorban leírt monda szerint a császár anyja, a magyar százmazású Berta volt. Hatalmas termetéről Nagylábú Bertának (Berte au grand pied), vagy Lúdláb királynénak (Reine pédauque) nevezték. Feljegyezték, hogy egyízben, amikor szívszerelme egy téli, havas éjszakán beosont hozzá, a zavarbajött lovagot vállára kapva vitte ki a várkapuig, nehogy annak lábnyomai e légyott felől tanúságot tehessenek a hóban. Gondolhatjuk, mekkora lábnyomai lehettek e tenyeres-talpas menyecskének! De hazai emlékeink is vannak magyar amazonokról! A IX. században élt Saroltról, Kán nembeli Gyula leányáról Thietmár merzeburgi püspök krónikája jegyezte fel, hogy szerfelett kedvelte az italt, férfi módra lovagolt, s mérgében egyszer egyonütött egy férfiembert. „Szilaj természet volt — irja róla Pauler Gyula, régi történetírónk •—, mint férje, ki, ha dühbe jött, nem nézett senkit, hanem ütött vágott, sok embert megölt; ő is ivott, lovagolt, verekedett; egyszer hirtelen haragjában egy embert agyonütött, de parancsolni is tudott, mintha férfi volna." E virtuózus ősmagyar asszonykának, kardos menyecskéink elődének férje Géza volt, a magyarok fejedelme. Fiuk pedig I. István királyunk. Ösz-öreg emberek a hajdankorban A tinézsereknek, a mutáló hangú sportvilágbajnokoknak aranykora, de még a gerontológia tudományának, az emberi átlag életkornak megnövekedése is csupán századunk második félidejének ajándéka. Régi írások, sírleletek antropológiai elemzése egyaránt azt mutatja, hogy a középkorban a mainál sokkal nagyobb volt a gyermekhalandóság s a járványokkal tizedelt városlakóknak átlagos életkora alig érte el a 30. évet. Az Árpádok mintegy ismert 60 tagja közül alig egy kettő érte el az so—60 évet. Az 1276-ban Budán — Margit hercegnő szentté avatása ügyében — tartott inkvizíció 108 meglialgatott tanúja között 10 százalék az 50 évnél idősebb. Legidősebb köztük magát száz évesnek valló Miklós pesti szerzetes, aki — egy beteg rokona miatt — korát meghazudtoló fürgeséggel kereste fel, szekérrel, csónakkal utazva, a szentcletű apáca szigeti sírját. Akadtak azonban öreg, nagy kort megérő emberek a későbbi századokban is. Ők azonban — majdnem kivétel nélkül — erdős-hegyes vidéken, falun élők voltak! így Brandolius Lippus jegyzi fel Mátyás egyik mondását: Jó magam láttam — ekként a király —, a dákok (vagyis a románok) között, sóbányáink vidékén, Mármarosban nem egy százéves ősz-öreg embert olyan erőben, hogy vadászatkor, jobbjukon sólyommal könnyedén pattantak lóra! 1580-ban egy Liptómegyei tanúvallatás során szólaltatták meg Turáni Benedek 109 éves aggot. Ő I. Mátyás korától II. Mátyás koráig élt. A régi öregek életkorának pálmáját az 1615-ben említett Somogyi Mátyás Fejérmegyei, jenei jobbágy viszi el. Somogyi 1615-ben 125 esztendős volt tehát 1490-ben született. Tanúvallomásában meggyőző hitelességgel mondta el, hogy 1539-ben, már mint idősebb ember ott volt Szapolyai János király és Jagelló Izabella királyné székesfehérvári esküvőjén. „Az urak 'nem adtak semmit — mondja —, hanem minden háztól egy egy zsák kakukfüvet vittenek Fejérvárra." De ömaga: „az konyhára hátamon fát eleget hordoztam az prépost házánál. . ." Más adatokból tudjuk János király ezúttal, nejestül valóban a fehérvári prépost szállóvendége volt. így közel s távolban e néhai Somogyi Mátyás — ki talán még 1615. évi tanúvallomása után is eléldegélt egy ideig — hazai históriánk matuzsáleme. z. I. 41