Budapest, 1969. (7. évfolyam)

9. szám szeptember - Sulyok Katalin: Otthon — leányanyáknak

FEDELET ADNI az otthontalan terhesek feje fölé, ennivalót és ruhát — hiszen önmagukat fenntartani, eltartani, testi, de még inkább lelkiállapotuk miatt képtelenek; orvosi ellenőrzést biztosítani nekik, a gyerek érdekében is — hiszen maguktól nem mennének el az orvosi rendelőbe. De mindenekelőtt nyugalmat teremteni számukra, mert leginkább nyugalomra van szükségük a születendő gyermek érdekében: hogy ne szellemi nyomorékként jöjjön a világra; de a saját és a társadalom érdekében is, hogy azért, mert pillanatnyilag kicsúszott lábuk alól a talaj, ne váljanak bűnözőkké, prostituáltakká, gyilkossá — ez az anyaotthonok rendeltetése, célja. AZ ANYAOTTHONBA a felvételt kérheti maga a terhes nő, szülei, hozzátartozói, orvos, szomszédok, bárki, aki tudomást szerez helyzetéről, akinek feltűnik, hogy csavarog, padon, pályaudvaron alszik, ennivalót, kenyeret lop. Védőnői környezettanulmány — mely magában foglalja lakás és életkörülményeit, szüleivel való kapcsolatát — és a legszükségesebb orvosi vizsgálat után két-három nap alatt felveszik az otthonba. (A két anyaotthon 45 férőhelye évek óta elegendőnek bizonyul. A helykihasználás 90—95 százalékos. Csak annyi lenne a bajba jutott lány, vagy csak ennyien szereztek tudomást az otthon létezéséről?) Az otthonba kerülőnek elkeseredésén és születendő gyermekén kívül semmije sincs. Itt kap ágyat, ágyneműt, törülközőt, szappant, hálóinget, egy utcai és egy otthoni ruhát, (a ruhák nem „egyenek", mindenkié más-más színű és mintájú) és kapnak napi háromszori étkezést. Mindezért a térítés tíz forint naponta. De évente mindössze négy-öt nő tudja ezt az öszszeget megfizetni, hiszen amikor ide kerülnek, jövedelmük már nincs. Ezért a kerületi tanácstól kérvényezik és az el is engedi a térítési hozzájárulást. Az otthonba kerülők komorak, elkeseredettek, agresszívek. Az otthon dolgozói figyelemmel kísérik mozdulatukat, magukra hagyni nem merik őket. Csak pár heti itt tartózkodás után — a sorstársak között — engednek fel valamennyire. A megbízhatóbbakat pár hét elteltével már foglalkoztatni is lehet; az otthon közelében a Vöröskereszt-szervezetben, a kerületi tanácson négy órás kisegítőkként dolgoznak társadalmi munkában, vagy az otthonban takarítanak, a konyhán segítenek. LÁTOGATÁS a hét három délutánján van — mint a főváros egészségügyi intézményeiben mindenütt. De az otthon vezetői eltekintenek a hivatalos látogatási időtől, hiszen az a céljuk, hogy a lányoknak hozzátartozóikkal és a külvilággal való kapcsolata mielőbb—lehetőleg a szülés előtt — helyreálljon. Ezért a nappal bármely órájában szívesen látják a szülőket és a gyerek apját. Egy részük megírta szüleinek, hogy itt van. S vannak anyák, apák, akik dühösen vagy megbocsátóan, elkeseredetten vagy beletörődve, de eljönnek. És van, akihez születendő gyermekének az apja is. Van, amikor heppienddel — a szülés után házassággal — végződik az ügy, s legalábbis egyenlőre, rendeződik az életük. De gyakori az, amikor a gyerek apja nem vesz tudomást a történtekről (esetleg nős) — ilyenkor perre kerül a sor. Az is megtörtént már, hogy az anya maga se tudta, ki lehet gyermeke apja, mert több férfivel volt kapcsolata; vagy, mint egy tizenöt éves, szülés előtt álló lány mondta társainak, csak annyit tud róla, hogy helyes fiú és Tibinek hívják. A foglalkoztatás munkaterápia is egyben — hiszen lelkileg sérültek. A munka lefoglalja idejüket egy részét, ugyanakkor közösségbe kerülnek, és ez a közösség nem szidja, nem szégyeníti meg őket, nem bánik velük ellenségesen. Ez valamennyire elviselhetővé teszi sorsukat. A legmegbízhatóbbak naponta egy-két órára sétálni is elmehetnek, vagy kiülhetnek a közeli parkba. (Az otthon emeleten van, kert, udvar nem tartozik hozzá, így mozgásra, sétára, levegőzésre a kapun belül nincs mód.) Az otthonban rádió, televízió, társasjáték áll rendelkezésükre, s amíg tévé nem volt, a kerületi tanács havonta színház és mozijegyet juttatott nekik, s csoportosan mehettek szórakozni. De sem a munka, sem az otthon-adta biztonság nem tudja teljesen feloldani őket. Közönyösek a jelen, de még inkább a jövő iránt. ELSŐSORBAN —különösen a kiskorúaknál — a szülőket és a nevelőket terheli a felelősség azért, hogy ide kerültek. Az ifjúság nemi felvüágosítása még mindig a kényes kérdések közé tartozik nálunk. Áz eredmény, sajnos kézzelfogható; a család nélkül felnövő, állami gondozott gyerekek száma évről évre növekszik. S kérdés az is, hogy a 14—15—16 éves lány ki tudja-e heverni ezt a „ballépését", hogyan és merre vezet ezután útja. A GYEREK megszületése után — ha addigra nem ér révbe: nem enyhültek meg szülei, nem veszi feleségül a gyerek apja — anyás-csecsemőotthonba kerül a a lányanya. A csecsemőotthonban addig kell maradnia, amíg gyerekét szoptatja. Amikor a gyereknek már nincs szüksége anyatejre, elmehet. Gyereke marad, állami gondozott lesz. Ekkor vag}' lemond róla, s azt örökbe adják, vagy abban bízik — ez a gyakoribb —, hogy sorsa egyszer jóra fordul és magához veheti, ezért nem mond le róla. Ilyenkor örökbe nem adható, s gyereke családba nem kerül, ő pedig a későbbiekben, ahogy az idő telik, úgy feledkezik meg róla. AZ ANYAOTTHON vezetője akkor találkozik velük utoljára, amikor a kórház szülészetéről 14