Budapest, 1969. (7. évfolyam)

7. szám július - Vincze Oszkár: Lakáspolitikai elvek — lakáspolitikai gyakorlat

Vincze Oszkár Lakáspolitikai elvek -lakáspolitikai gyakorlat Kereken két évvel ezelőtt, főként a Franciaországból érkezett hírek nyomán tudomásul kellett venni, hogy a két háború között (sőt rövid ideig még a felszabadulást követően is) Citadur néven a hazai cementipar is forgalomba hozott bauxit cementet. Tudomásul kellett venni, hogy a Citadurral készített beton bizonyos idő múltán — a leggondosabb technológia alkalmazása ellenére is — egyre többet veszít szilárdságából. Az ÉVM elrendelte a veszélyeztetett építmények felkutatását és nyilvántartásba vételét. A bauxitcementtel készült — és nyilvántartásba vett — betonszerkezetű építmények száma ez ideig 1363. Ebből 1158 lakóépület, ipari létesítmény 107, úgynevezett egyéb 58, amely szám — ha nem is viharosan, de — a közeli évek során még változhat. Korszerű műszerekkel és módszerekkel ez ideig 1034 épületet (a bejelentett építmények 78,2%-át) vizsgálták meg. Az ellenőrzött épületek 10,2 százalékában egyáltalán nem találtak bauxitbetont. Azonnali beavatkozásra láttak indokot az építmények 17,5 százalékában, részletes vizsgálatnak kell alávetni a kedvezőtlen állapot miatt az építmények 25,7 százalékát, az építmények 46 százaléka pedig előreláthatóan még 5—10 évig sem kíván műszaki beavatkozást. A helyzet tehát e számok tanúsága szerint jóval kedvezőbb, mint az első pánikhangulatban szakember, közvélemény egyaránt hitte. És minthogy az illetékes hatóságok a sürgős beavatkozást követelő esetekre anyagban, munkaerőben minden egyéb munkát megelőző elsőbbséget adtak, a helyzet e pillanatban lényegében megnyugtatónak ítélhető. A konkrét veszéllyel szembeni beavatkozást minden indokolt esetben megtették, a többi kevéssé veszélyeztetett építmények helyreállításának tervdokumentációja pedig kellő időre elkészíthető lesz. A műszaki megoldás kérdésében tehát az eddigi intézkedések megnyugvással fogadhatók. Merőben más kérdés azonban, hogy a vizsgálat eddigi adatai szerint 149 lakóépületben a beavatkozás 1731 lakást érint, s ezek közül 25 épület kizárólag vagy túlnyomórészt magánkézben van. (Hogy e 25 lakóépületben hány lakás van, arra nincs adatunk. Tapasztalat szerint 80c—1000 kitűnő minőségű budapesti magántulajdonban levő modern öröklakásról lehet szó. Ez pedig azt jelenti, hogy kínos vismajor folytán 80c—1000 ember teljesen vétlenül került olyan helyzetbe, hogy (a tanács által becsült) mintegy 8—10 millió forint összegű helyreállítási költséget kell előbb-utóbb viselnie. Ezeknek az öröklakás tulajdonosoknak zöme olyan kisebb-nagyobb keresetű dolgozókból tevődik össze, akik nem tőkebefektetés végett vásároltak lakást. Nagyobb hányaduk kemény takarékossággal, fogához vert garasokból ily módon juthatott emberi lakáshoz. Tőkés körülmények között — jóllehet az állam az objektumot 15—20 év múltán megadóztatta, — az öröklakó még mindig kedvezőbb feltételeket élvezett az akkori bérlakóhoz képest, mert az adóteher ellenére is olcsóbban lakott, mint a főbérlő. Egyre növekszik azoknak a száma, akik kényszerűségből OTP lakást vásároltak, s újabban is mind többen kénytelenek a társasházépítés kemény fájába vágni a fejszéjüket. Ma még csak elképzelés, de előbbutóbb olyan megoldásra is sor kerülhet, hogy a HKI gondozásában levő, ma még bérlakásokat is eladják a lakóknak és ezzel a mai bérlakók öröklakókká, szövetkezeti lakástulajdonossá válnak. Ám bármilyen méltányos vételáron bocsátja e házakat a HKI a lakók rendelkezésére, a tegnapi bérlő rezsije óhatatlanul emelkedik. Feltéve, hogy a vételár havi törlesztési összege nem haladja is meg majd a mai lakbér összegét, a közös költség az épület elöregedésével egyenes arányban szükségszerűen megnöveli az öröklakóvá „előlépő" korábbi bérlakó havi rezsijét. Ez a költségtöbblet a „fő javításokat" (tehát radiátorkazáncsere, sortatarozás vagy a távfűtésbe való bekapcsolódás stb.) nem számítva, adóval együtt (mert a régi lakások már általában nem adómentesek) a lakás minőségétől, földrajzi helyétől, alapterületétől, a szobaszámtól függően havi 300—600, sőt 800 forint költség-többletet háríthat az új tulajdonos vállára. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy az érdekeltek között viszonylag nagy a kiskeresetű családok, valamint a nyugdíjasok aránya, tehát a változás emberek ezreit, tízezreit érinti. Ez az új helyzet számos család életében olyan nehézségeket vethet fel, amelyek elhárítása már jóelőre is kormányintézkedést követel. (A bérlakások szövetkezetesítésének kérdését ebből az aspektusból jóelőre meg kell vizsgálni). A tulajdonosváltozás azonban egyéb nehézségeket is felvet. Kis családiházat általában olyan helyen építenek, ahol a városkép szempontjából nem szúr szemet, ha a homlokzat elöregszik. Egyébként is igen olcsó megoldásnak kívánkozik az ilyen városrészekben a repkény, a vadszőlő, amely az elöregedő kis ingatlanok homlokzatának legolcsóbb kozmetikai szere. A belső városrészekben azonban más a helyzet. A nagy bérházak állapota a városkép szempontjából közügy. Érthető, hogy a főváros megfelelő menetrend szerint igyekszik a sortatarozásra lehetőséget, kapacitást teremteni. Méltányos azonban annak mérlegelése, hogy vajon szabad-e t költségnemet válogatás nélkül, gyakran egészen kis keresetű dolgozókra hárítani? Amíg e feladat a HKI gondja volt, a lakók szempontjából legfeljebb az otthon nyugalmának zavarását okozta. A régi lakóházak szövetkezetesítésével és az újonnan épülő öröklakások számának növekedésével a sortatarozás anyagi gondjai is az új tulajdonosok vállaira hárul. A sortatarozási költség volumenénél fogva általában igen nagy megterhelés. Ide kell sorolnunk nagyságrendben a kazán- és radiátorcserét vagy a távfűtésbe való bekapcsolás szükségességét. A régi lakóházak radiátor- és kazáncseréje évről évre nagyobb arányokban jelentkezik. Ennek terhét a jövőben egyre nagyobb hányadban mar nem az állam, hanem az öröklakó viseli. íme néhány példa a költség nagyságrendjére: nyolc évvel ezelőtt egy XIII. kerületbeli öröklakó a két szoba, személyzeti szoba radiátorcseréjéért 16—17 ezer forintot fizetett. 5000 forintot készpénzben, a többit jövedelméhez viszonyított havi részletekben. Ugyanebben a társasházban, most, amikor a kisebb keresetű lakók még a radiátorcsere OTP kölcsönét törlesztik, a kazán is a végét járja. A kazán éves javítási költsége is tetemes és főként működése nem üzembiztos. A távfűtésbe való belépés lehetőségét a tanács 1970—1971-re ígéri. A kazán viszont most is olyan állapotban van, hogy a lakóközösség egy-két év múltán már csak súlyban értékesítheti. A távfűtő rendszerbe való belépés költsége a vezeték és a berendezés nagyságától függően szintén 10—20 ezer forint költséggel jár öröklakásonként. Ehhez jöhet a sortatarozás, amely már a közeli időszakban esedékes, és végül, minthogy a ház tartószerkezeteiben bizonyos arányban bauxitbetont is találtak, néhány éven belül ennek helyreállítási költségeivel is okvetlenül számolni kell. E tetemes költségeket a lakók nagy hányada keresete, jövedelme alapján nem igen vállalhatja; szükséges tehát e kérdés minden elágazásával foglalkoznunk, mert számos olyan eset is adódhat majd, hogy anyagi eszközök híján a tulajdonos inkább lemond a tulajdonjogról, minthogy e költségeket vállalja. Ez a veszély kétségtelenül itt van a kapu előtt és az egész kormányakció sikerét erősen zavarhatja. Ha ugyanis az állam elhatá