Budapest, 1969. (7. évfolyam)

7. szám július - Vincze Oszkár: Lakáspolitikai elvek — lakáspolitikai gyakorlat

rozza a lakástulajdon eddigi szerkezetének átalakítását, olyan módszert kell választania, amelynek alkalmazása minden eshetőségre kellőképpen meg van alapozva és sikerét semmi sem veszélyeztetheti. Súlyos hiba volna azonban, ha a szociálpolitikai szempontok fája az élet sűrű, bonyolult erdőségét is eltakarná szemünk előtt. A kormány tervezett lakáspolitikai elképzelésének vizsgálata során mindenképpen prioritást kell kapnia a szociálpolitikai mérlegelésnek. Minden eszközzel segítenünk kell a gyengéket, a kispénzű, nagycsaládú embereket, akiket a lakás személyi-tulajdon többletrezsije sok esetben exisztenciájában rázkódtathatna meg. A mi ár-bérviszonyaink egészen sajátosak és a megoldást is hazai fejjel, a sajátos magyar viszonyok ismeretében kell megoldanunk. Két-három évtized múltán okkal számolhatunk azzal, hogy a lakás Magyarországon túlnyomórészt személyi tulajdonná válik. Ebből pedig már jóelőre le kell vonnunk bizonyos jogi, morális-politikai következtetéseket. Személyi tulajdonával az egyén a szocialista társadalomban is korlátozás nélkül szabadon rendelkezik. Ez nemcsak az ingatlan elidegenítésére, de kölcsönnel való megterhelésére is szükségszerűen vonatkozik. Ezért az OTP üzleti szabályzatában helyet kellene teremteni egy olyan lehetőségnek, amely szerint az ingatlantulajdonos anyagi és erkölcsi bonitása szerint jelzálog kölcsönt is felvehet. A jelzálogkölcsön előnye, hogy világszerte lényegesen olcsóbb, mint a kereskedelem által a részletfizetés után felszámított kamattétel. A kölcsön útján kapott pénzzel az egyén nincs szezonhoz kötve, azt és akkor vásárolja meg, amit akar, ezen felül a bankkölcsön lényegesen diszkrétebb jellegű hitel, mint a részletüzleté. A jelzáloghitel azonban nemcsak jog, hanem kötelezettség is. A jószándékú adós e tételt tőkés viszonyok között is betéve tudja és az esetek zömében az ügyletek simán, pozitív előjellel zajlanak le. A szocialista államnak sem lehet célja, hogy a bankkölcsönt bárki is csákisz^lmájaként kezelje és ezért a könnyelmű, rossz szándékú adóssal úgy kellene eljárni, mint a jelzálog klasszikus korszakában. A banknak végső esetben az ingatlan elárverezésére is jogot kell adni. Érdemes volna végre elvileg is fontolóra venni, hogy az öröklakás, a lakás személyi tulajdona ma merőben más megítélést követel, mint a kapitalizmusban. Ma a lakás túlnyomórészt bérért dolgozó emberek kezében van, akik ezzel a lakhatás jogán kívül — amit ténylegesen élveznek — elsősorban az állam terhein könnyítenek. Az öröklakás viszont, mint személyi tulajdon, a felszabadulás óta a mai napig nem anyagi előnyt, hanem súlyos költségtöbbletet hárított az áldozatvállalóra. Miközben a nemzeti ajándékot élvező bérlakó megfizette az alacsony lakbért, (amely a karbantartási költségek töredékét sem fedezte) az öröklakó, a társasház vagy családiház tulajdonos ennek sokszorosát fizette adóban, karbantartási költségekben. Lakásügyi jogszabályaink, adórendszerünk tehát kvázi büntette azt, aki általában erején felül kötelezettséget vállalva hozzájárult az állam terheinek jelentős csökkentéséhez. A rendezés sikerét előmozdítandó, utalnunk kell itt a személyi tulajdonban lévő lakások után térítendő örökösödési illeték kérdésére is. Önmagát alaposan túlélt rendelkezésként maradt fenn például, hogy a túlélő házastársnak a betétkönyv, az autó, a bútor és egyéb műkincs után nem kell örökösödési illetéket fizetnie. A közös szerzeményű ingatlan vagy ingatlanrész után azonban igen. Teljesen érthetetlen, miért e súlyos diszkrimináció épp az egyik legelemibb személyi tulajdontípus terhére? Ugyancsak e retrográd hatású megkülönböztetések közé kell sorolnunk: a régi tőkés, aki ma is államosított egykori öröklakásában él, előnyösebb helyzet haszonélvezője, mint a mai dolgozó, aki az állam által kisajátított lakást öröklakásként megvásárolta. A tőkés élvezi a szubvencionált, ajándékszámba menő lakbért, és a rendezés során netalán a 20 évvel ezelőtt államosított öröklakását is olcsón visszavásárolja; a dolgozó fizeti az adót, a közös költséget. Rá kell mutatnunk továbbá: ha két személyi tulajdonban levő lakást el akarnak cserélni, a magasabb értékű lakás után kell a 15% illetéket és a 3% ingatlanközvetítési jutalékot fizetni. (Ez alól csupán a kisszámú szövetkezeti lakás volt eddig kivétel.) Gyakori, hogy idősebb emberek a nagy költségek és terhes karbantarthatóság miatt nagyobb lakásukat kisebbre kívánják átcserélni. Az illeték és a FIK jutalék azonban olyan terhet hárít a felekre, hogy inkább lemondanak e közösségre is hasznos szándékukról. Alig enyhíti e retrográd intézkedés hatását, hogy az OTP kölcsönnel terhelt lakás után a csere során csupán a már letörlesztett hányad után követelnek illetéket. Ez az elv is súlyos ellentmondástól terhes, mert ily módon azt büntetik a gyakorlatban, aki buzgóbban, nagyobb áldozatvállalással, többet törlesztett OTP adósságából. Meggyőződésünk, ha a pénzügyminisztérium illetékesei e diszkriminatív tényezőket egyszer alapos számítás során mérlegelnék, nyomban rájönnének, hogy egyenként és összességükben több folyik el a réven, mint amennyi bejön a vámon. Van ugyanis egy egészséges tendencia, amely szerint az idős, elgyermektelenedett házaspárok vagy özvegyek, egyedül élő emberek korszerű, kisebb lakások irányába tájékozódnak. E tendencia jobb érvényesülése révén sok-sok induló, fiatal család kerülhetne előnyösebb helyzetbe és végső soron közvetlenül az állam lakásgondját is kedvezőbben alakítaná, ha az érdekeltek a lakáscserét egymás között, bürokratikus kötözködés nélkül és költségmentesen bonyolíthatnák le. Ezek a hátrányos intézkedések azonban eleve útját állják ennek az egészséges kiegyenlítődésnek, és a lényegében filléres bevétellel szemben a bürokrácia a kedvező társadalmi tendencia kibontakozását akadályozza. De van e kérdésnek néhány más, fontos elágazása is. A következő évek során nemcsak a személyi tulajdonba adott régi lakások ezreinek, hanem már a felszabadulás után megépült új lakótelepeknek a tatarozása, felújítása is mind nagyobb mértékben válik időszerűvé. így például Budapesten a Gubacsi úti lakótelep első lépcsője már ma 13. születésnapját tölti be és bizony nehezen várja az építőmunkások gyógyító kezét. De nem sokkal ifjabb a Kerepesi úti és Üllői úti lakótelep első lépcsője sem. Közismert, hogy a tatarozó és felújító kapacitás Budapesten már manapság sem elegendő és az évente ezres nagyságrendben felújításra, tatarozásra érő lakótelepek már most körültekintő szervezési intézkedéseket követelnek. Az eddigi jogviszonyban is gyökeres változás áll be. Ez ideig, főként Budapesten, a kerületi házkezelési vállalattal állott jogviszonyban a tanácsi építőipar. A jövőben az öröklakók közös képviselője, képviselete áll majd szemben a tanács építő vállalataival. Ez kétségtelen különbség, ami az ügy sikere szempontjából lehet jó — ha jól szervezik, — de lehet igen hátrányos is. Közismert, hogy a felújító és tatarozó kapacitás ez ideig is nagyon szűkös volt. Ha jó előre nem gondoskodnak kellő munkaerő kapacitásról és építőanyagról, akkor bizony e téren az eddiginél is kedvezőtlenebb állapotokkal számolhatunk. Ha viszont a gazdaságirányítás szempontjainak megfelelően olyan feltételeket teremtenek, amelyek monopólium helyett a kivitelezők versenyét teszik lehetővé, az ingatlanállomány karbantartása szempontjából a mainál kedvezőbb helyzet is kialakulhat. Amilyen ütemben a bérlakások személyi tulajdonná alakulnak, illetve amilyen mértékben növekszik az öröklakás tulajdonosok száma, úgy növekszik e szükséglet és válik egyre hatalmasabb beruházóvá e társasházak közös képviselete. Az érintett kérdések megoldásával együtt ezen a téren is fel kell készülni a változott helyzet minden követelményének zavartalan kielégítésére. KUN MIKLÓS : Éjfél után a csend Éjfél után Olyan a csend Mint egy óriás-üveg-korong Hallom Fenn Hallom Lenn Mindenütt: Dinn-Dann-Donn Megsimogatom A levegőt S mint száznyelvü-ezüstharang Halkan válaszol Suttogja remegőn: Dinn-Dann-Donn Végül Hajnalkor Mint nagy, bátor virág Felébred Szétpattan ablakom S ismét félfüllel hallja az alvó világ: Dinn-Dann-Donn 29