Budapest, 1969. (7. évfolyam)

7. szám július - dr. Mueller Othmar: Bontás és városrendezés

Dr. Mueller Othmar Bontás és városrendezés Budapest életében — mint más fejlődő városokéban is — sokszor került és kerül sor épületek bontására. Az egyik házat megrokkant, veszélyes szerkezetei miatt ítélték halálra; más esetekben a költséges felújítás helyett inkább a bontást és új épület létesítését választották; voltak olyan viszonylag jó állapotú épületek, melyek a városfejlesztés, a közlekedésépítés útjában állottak, esetleg kirívó külsejükkel a városképet csúfították. A következőkben néhány érdekesebb bontást ragadunk ki a régmúlt és a közelmúlt bontásaiból, olyanokat, melyek fővárosunk lakóinak figyelmét is felkeltették. A „békeidők" bontásai A Sugár út — a mai Népköztársaság útja — létrehozásához a Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányelvei alapján 1872 és 1875 között 142 kisebbnagyobb épületet bontottak le. A lakóknak annak idején egyszerűen felmondtak, cserelakás biztosítása nélkül. A Közmunkatanács a sűrűn beépített, elavult beépítésen keresztüli vonalvezetéssel 1871-ben elhatározta a Nagykörút létesítését; a bontás és építés — az egyes körúti szakaszokon eltérő ütemben — 1872-től 1906-ig tartott. 1874 és 1877 között vált szükségessé a Nagykörút tervezett vonalába benyúló „délkeleti indóház" lebontása és a mai Nyugati pályaudvar csarnokának megépítése. A maga korában érdekes technikai bravúrnak számított, hogy az új csarnokot a régi indóház fölé építették, s a régi, kinyúló csarnokot utólag bontották le. (1. kép.) Nagy vitát váltottak ki az Erzsébet-híd pesti hídfőjének kialakításával kapcsolatos elképzelések. Ezek realizálása során — bár a híd tengelyének délre való eltolásával elkerülhető lett volna — több értékes műemléképületet, közöttük a szépvonalú, tornyos városházát 1900-ban lebontották. (2. kép.) A mai Belvárosban egy másik nagyszabású bontást viszont — függetlenül a Szabadság tér kialakításának vitatható koncepcióitól — egyértelműen helyeselt a lakosság: 1897-ben végre eltüntették a Habsburg-elnyomás egyik jelképét, a Neugebaudét, az Újépületet, mely pöffeszkedő, bástyás kaszárnyáival gátolta a város fejlődését. Különösen mostani felfogásunk és műemléki szervezetünk tükrében hat sajnálatosnak, hogy az 1880-as évek során megindult városnegyed-átépítés közben — egészen az 1912-ben kimondott beépítési szabályozásig —, műemlékvédelmi koncepció hiánya miatt, több szép, klasszicista és copf épületet bontottak le, helyükbe pedig magas épületeket emeltek. A Budapest-ben már ismertetett tabáni szanálás szintén sok bontással járt. (3. kép.) Sajátos, sokat vitatott és halogatott bontási elképzelés volt a Madách Imre sugárút kiépítése. Már 1900-ban javasolták az útvonal megnyitását; de csak 1937-ben kezdődtek meg a bontások; majd kitört a második világháború s a kérdés végleges rendezése feladataink egyikévé vált. A felszabadulás utáni feladatok A második világháború súlyos pusztításai miatt az újjáépítés során sok rommá vált,már nem megmenthető — az addigi városkép sok szép elemét képező — épületet kellett lebontani. Gondoljunk csak a Duna-part foghíjaira, a Kálvin téri épületek vagy a várnegyed pusztulására. Az újjáépítés befejezése után, az 1950-es évek elején viszonylag kevés bontásra került sor. E tevékenység 1955 körül kezdett ismét megélénkülni, amikor a lakótelepek építése mellett sürgőssé vált a belső területek átépítése. A Marx téri Ilkovics-büfé épületének 1956-ban történt lebontása a közvélemény általános tetszésével találkozott, s részben elindítója volt a talponállók kiszorításának. Az Üllői út mentén 1959-ben megkezdődött a gyűlölt Valéria-telep felszámolása, hogy helyét elfoglalhassa az azóta befejezett József Attila lakótelep. (4. kép.) Eltűnt a fokozatos kiürítés során az Auguszta-telep is. Sajátos „bontási" fo-A szerző felvételei mmi 20