Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - dr. Reischl Antal: Lakás és család

A Szépművészeti D/l úzeunt ban Gink Károly fotói — Szilágyi János Gi/örgy írása Az etruszk művészei Női fei alakú etruszk bronzedény, i. e. 3—2. sz. A múlt század húszas éveiben Tarquinia és Vulci sírjainak nagy ásatásai és leletei egyszerre az érdeklődés középpontjába állították azt a népet és kultúrát, melynek ezek a leletek a termékei voltak. Az elmúlt másfél évszázad során az érdeklődők elsősorban titokzatosságot vártak attól, aki az etruszkokról írt vagy beszélt: a hozzáférhetetlenség borzongató izgalmát egy ismeretlen származású nép, egy megfejtetlen nyelv, egy rejtélyes túlvilághitet takaró sírvilág előtt — miközben az ásatások és kutatások egyre újabb és újabb anyagot szolgáltattak Itália e korai nagyhatalmának megismeréséhez. Az eredet kérdését máig sem sikerült teljesen megoldani, mert az etruszk nyelv, amelynek ma már több mint tízezer feliratos emlékét ismerjük, mindeddig megfejtetlen maradt. Annyit azonban biztosan tudunk, hogy az ókorból ránk maradt két elmélet: keletről való beköltözésük illetve őslakos voltuk feltevése nem áll feltétlenül ellentétben egymással, sőt a megoldás valószínűleg éppen a két elmélet egyesítése. Egy keletről, Kisázsiából az i. e. 2. évezred végén beköltözött népcsoport telepedhetett a Közép-Itáliában élő „őslakosságra", s a kettő együtteséből született meg, nem korábban az i. e. 8. század végénél, az a kultúra, amelyet először nevezhetünk etruszk kultúrának. Ez a kultúra az Itáliát az i. e. 8. század közepétől egé-. szen a Nápolyi öbölig benépesítő görög gyarmatvárosokkal szoros kapcsolatban fejlődött. Az etruszkok uralmukat még a 7. század elején dél felé Campaniáig, Paestum környékéig terjesztették ki, s a meghódított területen ők alapították többek között Rómát, amelynek egészen a 6. század végéig urai voltak. A 6. század közepétől mint a Földközi-tenger nyugati medencéjének nagyhatalma, a másik nagyhatalom, Karthágó szövetségében elkeseredett harcokat vívtak az Itáliában, Szicíliában, Dél-Franciaországban letelepült görögökkel. Már az 530 körüli időben Észak felé fordultak új piacokért, Itáliát legalább a Pó folyóig meghódították, s az Alpokon keresztül áruik számára a mai Németország, Franciaország, Belgium, sőt Anglia területére is biztosították a szabad kereskedést. Az óvatosság indokoltnak bizonyult: 474-ben döntő vereséget szenvedtek a cumaei görögöktől, s ezzel megingott déli hatalmuk, amelyet fél évszázaddal később végleg elvesztettek. Az igazi ellenfélnek azonban nem a görögök bizonyultak, még kevésbé azok az itáliai törzsek, amelyek Campaniából kiűzték őket, hanem Róma, amely a hagyomány szerint i. e. 509-ben rázta le magáról a királyságot s ezzel együtt az etruszk uralmat, majd az 5. század végén megkezdte hódító hadjáratait a nagy etruszk városok ellen. Az egymással csak laza szövetségben álló nagy etruszk központokat sorra leigázta,sazi.e. 3. század közepén egész Etruria Róma uralma alatt állott. Az etruszk történelem ezzel beolvadt a rómaiba. Kultúrájuk azonban továbbra is elevenen élt, és nagyhatalom maradt politikai hatalmuk bukása után is. Irodalmuknak, történeti hagyományaiknak a rómaiak szinte minden nyomát gondosan eltüntették. Művészetük azonban két úton is elevenen fennmaradt: közvetlenül, az ásatásokon feltárt leletekben, amelyeket a Rómába, Firenzébe eljutó utazók bámulva fedeznek fel Etruszk és itáliai kisbronz Herkules- és áldozószobrocskák, i. e. 4—2. sz.