Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Buda és a régi magyar ötvösművészet

Medgyaszay István tervének távlati képe Szombat-vasárnaponként fiatalok kisebb-nagyobb csoportjától ta-kállik a Kerepesi temető. Fekete-fehér festésű jelzőrudak, 3 lábú állványon csillogó teodolitok állnak a sírok között. Készül a temető geodéziai felmérése. A síremlékek, sírkeresztek körül is fiúk, lányok tevékenykednek. Kartonokra kerülnek az adatok, a nevek, a születési, halálozási évszámok, a foglalkozásra, életműre utaló megjegyzések. A Budapesti Műszaki Egyetem építőmérnök hallgatói és az Eötvös József Kollégium történészjelöltjei így segítik elő a Magyar Nemzeti Panteon megvalósítását. Széchenyi „Üdvleldé"-je A Magyar Nemzeti Panteon eszméje — mint annyi más, akkor vagy azóta megvalósult gondolaté — Széchenyi Istvántól származik. Hosszú nyugati útja után 1841-ben jelentette meg a l'det Népe című könyvét, amelynek fő gondolata, amint maga is írja: „Igen, drága Földiek, jövendőnknek alapja nem egyéb mint: Nemzetiségünk biztosítása, nemesb kifejtése." (Kiemelés Széchenyitől.) Könyvében Budapest megóvásáról, „kellemesítéséről" is ír, idézve Pest fullasztó porát, utasmarasztaló sarát. Az utolsó oldalak egyikén találhatjuk a Magyar Nemzeti Panteon gondolatának első megfogalmazását: ,,A budai hegyekben állítsunk temetőt, egy szabad ég alatti Walhallát. Legyen vérünk jobb része, vagy ha buknunk kell, legyen a magyar, kinek ehhez kedve van, halálban legalább egyesülve, ha nem tudott életben egyesülni és nem bírta értelme által az elsüllyedéstől megmenteni magát." A könyvet és a benne foglalt eszméket, így a magyar nemzeti temető gondolatát éles viták követték. Széchenyi két évvel később külön röpiratot adott ki „Üdvlelde" címmel. Röpiratának első oldalán rövid ,,Felvilágosítás"-ban summázza gondolatát: „Ezen értekezés első része egy nemzeti temetőnek megalapítását tárgyazza. Walhalla az eszmét tán érthetőbben kitette volna. Én azonban „Üdvleldét" egy kis megszokással szintolly érthetőnek, és a fölött magyarosabbnak és csinosabbnak is tartom, mint a három a-val bővelkedő Walhallát. Mások e következő kitételeket hiszik jobban megfelelőknek: diadia, nyugda, emiékde, csöndé. — Már akármi jobb s mi tetszik is jobban, most ide Medgyaszay István tervének főépülete A Nemzeti Panteon terve Széchenyi Istvántól napjainkig nem tartozó; elég, hogy Üdvleidét nemzeti temető címéül kívánom használni ez alkalommal." Röpiratában panaszkodik: „Üdvleldém értésére nemcsak egy, a mindennapi örömök szűk körében keringelő uracsoknak ajkai redőztek szánakozó gúnymosolyra, de még a leglelkesebbek is . . . vajmi könnyűszerrel kezelték azt. . ." „Hallották már — írja keserű öngúnnyal — előre tudom, így fog e dologról némi szomszéd, sőt tán némi magyar is ítélni — most panteont is emel magának a magyar! Kár hogy — mint mondják — nem lesz teteje, és ekkép az ott lerakandó nagy emberek rútul meg fognak ázni. Valóban szánakozásra méltó, mi mindenre nem fakad a mai magyar! Hátramaradásai számnélküliek, a tennivalók sora aggasztó, pénze pedig alig van, s most holtakra fordítsa kis tehetségét!" A költségekre — mint annyiszor — ismét saját vagyonából és könyvei jövedelméből ajánl fel, s a panteon helyéül a Gellérthegyet javasolja. A gyakorlati kérdésekre is kitér: „a kitűzött méltánylás kit illethessen ... és ki legyen az, ki ... a szerzett érdemeket elítélje?" Az első kérdésre így válaszol: „méltánylás csak azt illethetné, ki jó sikerrel járult a magyarnak szellemi és anyagi kifejtéséhez . . . vallás semmit sem határozna . . . külön fajúak, vérűek s nyelvűek közt sem kellene, mint gondolnám, különbséget tenni." A továbbiakban a születési előítéletek ellen ír, száműzve ezt is a feltételek közül. A személyek kiválasztását az „országos rendek" vagyis a képviselőház külön bizottságára bízná. Széchenyi röpirata végén leírja, hogy az általa javasolt Nemzeti Panteon milyen legyen: „Nincs drága és költséges érdemoszlopokra szükség. Egyszerű márványkövek, tán éppen oly egyszerű vas kerítményekkel környezve, meg néhány anyai gonddal dajkált ültetvények köréjük helyezve, s itt ott előtűnő ily nevek, mint: Berzsenyi, Kölcsey, Kazinczy, Festetics György, Dömötöri Németh János, Kisfaludi Károly, Virág Benedek, Deák Antal . . ." Érdekes ezen a helyen megemlíteni, hogy a jelenleg folyó kutatások sem tudják ma már megmondani, hogy ki volt Dömötöri Németh János és Deák Antal. Az irodalomtörténet ismer egy Dömötör Jánost (1843—1877), aki költő és kritikus volt, a Kisfaludy Társaság tagja, Arany, Gyulai és Tolnai Lajos barátja, de lehetetlen, hogy róla van szó, hi-Kismarty-Lechner Ödön mauzóleum terve .39