Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: Buda és a régi magyar ötvösművészet

szen a könyv kiadásának évében született. Deák Antal is ismeretlen. S itt a mai kutatók felelősségére kell gondolnunk, hiszen olyan neveket, akiket a nagyon jól tájékozott és művelt Széchenyi méltónak tartott, hogy a Nemzeti Panteonba kerüljenek, ma is ismernünk kellene! Monumentális tervek Széchenyi István terve és javaslata a szabadságharc leverése után sem merült feledésbe. De a tervezet szerénységét, egyszerűségét, eszmei mondanivalóját mintha elfelejtették volna. Szó sem esett már egyszerű márványkövekről, szolid vaskerítésekről. A kormányzat és a művészek egy része is a közelgő millennium görögtüzétől megvakítva a hivalkodót, az uralkodó, a felsőbbrendű nemzet géniuszát kifejező nagyszabású építmény megvalósításában látta az egyetlen lehetséges megoldást. A Nemzeti Panteon első tervét a múlt század közepén Feszi Frigyes — a Vigadó tervezője — készítette. A központos elrendezésű, monumentális hatású terv is a Gellérthegyet vette színhelyül. De a terv csak elgondolás maradt. A Magyar Mérnök- és Építész Egyesület a kiegyezés után nagyszabású pályázatot hirdetett a gellérthegyi Magyar Nemzeti Panteon terveire. Ezt a pályázatot Czigler Győző, a Műegyetem műépítész tanára nyerte meg. A terv klasszikus építészeti elemek felhasználásával hangsúlyozta a monumentalitást. Hatalmas, toronyszerű emlékművet ábrázol a Palóczi-féle terv is, amely az emlékmű köré oszlopsort szánt szoborfülkékkel. Később a Citadella építése és átadása idejében az annak alapfalain felépítendő Nemzeti Panteonra újabb pályázatot hirdettek. Pár év múlva a Gellérthegynek az Erzsébet-híd felé eső részét tűzték ki a megoldás céljául. Aranyérmet a Vágó-féle terv nyert. Hasonlóan a Francsek-féle elgondolás is. Legnagyobb kiterjedésű és az egész hegyre vonatkozó volt az a Kolbenheyer-féle tervezet, amely az ezeréves kiállítást helyezte a hegyre. A parttól felvezető, kanyargó utak mentén épültek volna a kiállítás pavilonjai, fel egészen a hegy tetejére tervezett ünnepélyek csarnokáig, melyet később panteonná alakítottak volna át; a Duna felőli meredek lejtőn a panteon szélességében óriási vízesés zuhogott volna alá. A tervek ismét csak tervek maradtak. A Millenniumi Kiállítás a jelenlegi Városliget helyén épült fel. A Városi Szemle című folyóirat 1908. július-augusztusi 7—8. számában közölte Medgyaszay István, a Lechner Ödön által kezdeményezett magyaros irányú építészet egyik fő képviselője tervének leírását a gellérthegyi nemzeti panteonról. Medgyaszay István megírja, hogy 8 év munkájával készült el a terv. ,,Az egész tervezet alapeleme tehát a hegy tetején emelendő nemzeti panteon — írja — nagyszerű térhatású termekkel, melyben a nagyok szobrai, emlékei és sírjai volnának méltó elrendezésben. Ezek fölé tágas galériák tervezendők, ahonnan az egész áttekinthető és még magasztosabb hatású lenne. Itt tartanok meg legnagyobb és legszentebb ünnepeinket, itt gyászolná a nemzet és itt róná le háláját nagy fiai és azok emléke iránt." Ám az Osztrák-Magyar Monarchia vezetőit akkor már más érdekelte. A balkáni háborúk előrevetették egy közelgő nagy, világháború képét. És Medgyaszay István terve sem lett több, mint egy kultúrhistóriai érdekesség, egy a sok megvalósulatlan panteon-terv közül. Természetes környezetben Húsz évnek kellett eltelnie, amíg újra feltámadt a Magyar Nemzeti Panteon gondolata. De ekkor már nem a Gellérthegyre álmodták tervezői, hanem a realitások figyelembevételével oda, ahol természetes környezetben találhatók nemzeti nagyjaink emlékei: a Kerepesi temetőbe. S hol volt már a monumentalitásra való törekvés? Sem pénz, s talán igény sem volt akkor a régi nagyszabású tervekre. 1928-ban hatvan lejárt parcella helyén, az úgynevezett 34/1-es nagyparcellán a Főváros vezetősége létrehozta a Panteon-sírtáblát. Szerény mag, de mégis ez volt az első reális tett a Magyar Nemzeti Panteon „regénye" során. Ide helyezték Táncsics Mihályt, Vas Gerebent, a Lendvaiakat, az árvízi hajósokat, tudósokat, írókat. Később néhány budai temető megszüntetésével tovább bővült azok száma, akik a Panteon-sírtáblában nyugszanak. A Fővárosi Tanács illetékes vezetői és építészei a felszabadulás után újra felelevenítették a Nemzeti Panteon gondolatát. 1956 májusára a Fővárosi Tanács megbízásából a BUVÁTI felmérést és árkalkulációt készített a megkezdendő munkákról. A síremlékek és szobrok állagának vizsgálata után az induló összeg akkor kb. 65 millió forintot tett volna ki, amelyet a Főváros nagyrészt saját erőből számított előteremteni. De a Magyar Nemzeti Panteon ,,regényé"-hez tartozik, hogy balszerencse kísérje a terveket. A munkálatok megkezdése előtt kitört az ellenforradalom, amely után ismét az irattárba kerültek a tervek. Közelebb a megvalósuláshoz A Fővárosi Tanács és a Hazafias Népfront Budapesti Bizottsága a közelmúltban közös memorandummal fordult a kormányhoz, amelyben a Magyar Nemzeti Panteon megteremtéséhez kért segítséget. A tervezet szerint mintegy 200 millió forint szükséges ahhoz, hogy megindulhassanak a munkák, amelyhez később társadalmi adakozással, országos akcióval lehetne a később felmerülő költségeket előteremteni. Ha a kormány elfogadja a memorandumot és törvénybe iktatják a Magyar Nemzeti Panteon létesítését, akkor 1980—85-re megvalósulhat Széchenyi István nagy álma. De addig is óhatatlanul az eszme, a gondolat elindítójának, Széchenyi Istvánnak elhanyagolt nagycenki sírjára kell gondolnunk. Mikor kerülnek az ő hamvai vagy síremléke a Magyar Nemzeti Panteonba? Jécsai Andor Gárdonyi a Lipótmezőn Előrebocsátom: a cím kissé megtévesztő. Nem Gárdonyi lelki válságokkal teli, meghasonlott életének olyan időszakáról lesz szó, amelyet az irodalomtörténet elkendőz vagy elhallgat. (Bár például a „Budapest" tavaly januári cikke az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet alapításának közelgő századik évfordulójáról, az intézet jeles vezetői és orvosai mellett senkit sem említ a nevezetes betegek — írók, művészek, tudósok — közül, akik a száz év alatt megfordultak itt, gyógyulást keresve vagy életük utolsó, reménytelen állomására érve, néha pedig sajátos érdeklődésből, mint Jászai Mari és Ady Endre.) Gárdonyi esete más. Ötéves múlt, első elemibe járt, amikor 1868. november elsején szüleivel az akkor még üres, csak egy hónappal később megnyíló hatalmas épületbe költözik. Gyermekkori emlékeim című írásában (1903) mond et néhány érdekes részletet az eszmélő gyermeklélek sajátos fogékonyságával megőrzött benyomásaiból. Édesapja Ziegler Sándor, Kossuth fegyvergyárosa, vagyonát a szabadság ügyéért áldozva, a bujdosás hónapjai után egyik uradalomból a másikba hányódott mint gépész-kovács. A kiegyezéssel enyhül a légkör, s ő 1868 nyarán az iparosodó fővárosba költözik családjával, itt kererve boldogulást. így kerül a lipótmezei Országos Tébolyda főgépészi állásába. Lakást is kapnak: a déli udvarra nyíló két földszinti szobát. Ekkor az óriási új épületben még csak két-három alkalmazott lakik. Asztalosok dolgoznak a berendezésen; mindenfelé fadarabok, szegek, vasak, szerszámok: megannyi kincs a gyermek szemében. Szeretné megkaparintani őket, de a becsület parancsa erősebb, s ő együtt ismeri meg a vágyódás és a lemondás gyötrelmeit. Később is csupa tilalmas és félelmes dolog veszi körül. Amikor benépesül az épület, nem szabad fölmennie az emeletre, mert ott vannak az „őrültek". Iskolába adják, ez fél kilométernyire van tőlük. (Az országúton akkor még csak egyetlen épület áll: a Fekete kutya villa.) A kisfiút megragadja a betűk varázsa és a belőlük kitárulkozó világ. Elámul János vitéz csodás meséjén. Apjától hallja először a költő nevet és a magyarázatot: „A költő olyan ember, hogy annak a király is köszön." Ez a kép oltja a becsvágyat már a gyermekbe: költővé lenni! Magyarságtudata is az iskolában ébredezik. A tanítás ugyan már magyarul folyt, de németül imádkoztak. A kisfiú értetlenül hallgatja az előimádkozó leányt, aki áhítatosan, égnek fordított szemmel mondja a Vaterunsert. Otthon megkérdezi apját: magyar az isten vagy német? Magyar — feleli az édesapa. Ettől fogva azt képzeli, hogy az iskola padlásán egy külön német isten lakik. De az iskolánál is nagyobb nevelője a természet, amely akkor még szinte ősi állapotában ölelte körül a tébolydát. Itt éli át az évszakok váltakozását, a táj színe változásait. Sokat sétálnak az erdőben, megismeri a növényeket és az álla.40 tokát. Pajtásaival homokvárakat építenek, csigákkal játszanak, békákat gyötörnek, lepkét hajszolnak; a szokásos gyermekjátékokat űzik. Egy májusi sétán csodálkozik rá először a természet szépségére: ,,A Zugliget felé, egy elhagyott úton mentünk, s bámulva láttam a virágzó vad növényzetet. Nekem a fű meg a virág a mellemig ért volna. Álmodozva és hallgatva, gyönyörűségtől áthatott szívvel mentem az apám mellett; tekintetem folyton a virágzó növényzeten. — Szeretnék közéje menni! — mondottam egyszer apámnak. Szétterjesztettem a karomat, és szinte úsztam a fűben, virágban. Boldog voltam. De egyszerre égető csípést éreztem a kezemen. Kínos megrettenéssel néztem a kezemet. Nem tudtam, mi történt velem. Apám aztán odavezetett a csalánbokorhoz, s megmagyarázta, hogy az csípett meg." És milyen jellemző már a felnőtt Gárdonyi egyéniségére is gyermeki kalandja, első ellenségével, egy mérges kis kutyával, amely rémítgette útjain: ,.Apámnak panaszkodtam, hogy félek a kutyától. Erre ő egy rövidke, de erős botot adott. — Ha bánt a kutya, üsd meg. S én hordoztam a botot engedelmesen, de mikor a villához értem, eldugtam a botot a kabátom alá —, hogy a kutya meg ne lássa." Igen érdekes az is, amit a lélek első, tudatosodó „alapélményei"-ről mond: a hógolyógyúrásban megdermedt, tapasztalatlan kis kéz fájdalmáról; a nevetésről, amelyet a tréfából összevarrt nadrágszárba bebújni akaró fűtő komikus erőlködése fakaszt belőle. A halál rejtelme és szomorúsága is itt borzongatja meg először: iskolatársát, egy szőke leánykát véletlenül agyonlőtte puskával játszó fivére. A koporsóban nyugvó kislány mintha egy holt angyalka lett volna. Addig csak üres szó volt a gyermek számára a halál. Mikor nagyanyja meglátogatja őket, gyöngyös erszénye nagyon megtetszett unokájának. — Ha meghalok, a tied lesz — ígérte öreganyja. — Igen ám, de mikor hal meg? — kérdezte a kisfiú csalódottan és kedvetlenül. És itt érinti meg először a szerelemnek még névtelen érzése, valami rajongó és boldogító vonzódás egy eszményképhez. Krisztinának hívják, 13—14 éves lányka, komoly, de nyájas; a szeme sugárzó, az arca kissé halvány, finom bőrű. Zieglerné is nagyon szerette. A leányka sóskát meg gombát szedett a kertek ala{t. A kisfiú lelkesen segített neki, s boldog volt, amikor Krisztina megdicsérte és megcsókolta. 1870 tavaszán Gárdonyi édesapja állást változtat: az óbudai hajógyárban vállal munkát; de továbbra is kínt laknak a Lipótmezőn, a Fekete kutya villában. Innen költöztek később a Borsod megyei Sályba. Kovalovszky Miklós r