Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Gábor István: Színházi évad és új gazdaságimechanizmus

ciák olajcsöppjeit töltögeti a peremkerületi színház, ez nem egészen korrekt üzlet. Megtéveszt, mert azt a látszatot kelti, mintha valamilyen haladó nyugati darabot játszanának. Pedig csak arról van szó, hogy az ügyes színpadi szerző halad a korral. És, mutatis mutandis, ez hatványozottan vonatkozik bestseller hazai szerző krimijére is. Magyarán: nem szeretem, ha az üzletet templomnak álcázzák, és szeretem, ha jellegét az üzlet cégtábláján is feltüntetik. És szeretek még valami egyszerűt: ha velem foglalkoznak, ha engem szolgálnak ki, ha viszszaköszönnek a boltban. Vegyük példának a Léni nénit. Ez a világ legtisztességesebb színházi üzlete a Madách Kamarában. Egy pillanatig sem hagy kétséget a színház az iránt, hogy mi ez az áru: körúti kasszadarab, ügyes tákolmány, de ezt a tákolmányt az én kedvemért állították fel a színpadon, nekem csinálják azt, amit csinálnak. Nincs elidegenítés és szemérmes bizonyítványmagyarázás, nincs álszociális tendencia. Van viszont arányosan megkomponált vidám játék, jókedvű komédiázás, a ripacs színek művészi vállalása. Rossz ez ? Ha korszerű művelődéspolitika címén adnák, felháborító lenne. De ez csak a Léni néni, amit nem szabad komolyan venni. Félre a nagyképűséggel! Akik az üzletiesebb szellemtől óvják a színházat, nem a Léni nénitől kell elsősorban tartaniok. Joggal félhetnek azonban — és ebben a félelemben a kultúra minden barátja osztozik — az arányok eltorzulásától, a „pénz beszél! "-elv olyan járványától, amely mindent, ami silány, anyagiakkal igazol. Van-e profil? A mechanizmus térhódítása mellett az idei szezon a viták éve is. Polémia kezdődött Az éjjeli menedékhely előadásáról, élénk vita alakult ki a minisztérium járulékos rendszeréről, a színházi profilról, a kabaré bátorságáról, az epikus mű színpadi adaptációjáról, hogy csupán néhány címszót említsünk. Maradjunk ezúttal a profilnál. Beethoven hegedűversenyét a világ sok nagy művészének előadásában őrzi lemez. A zenei szakember a szólórész első néhány taktusából megállapíthatja: Jasha Heifetz, Nathan Milstein, David Ojsztrah kezében van-e a vonó. Nem így a mi színházainknál. Ha külföldi színházi szakember kezébe adnák egy-egy budapesti színház darablistáját, aligha mondhatná meg csalhatatlanul, hogy milyen tendenciák érvényesülnek egyik-másik ilyen intézményünkben. Nézzük például ezeket a címeket: Thomson kapitány, Neveletlen példakép, Egy igazi úr, Aba Sámuel (szerzőik sorrendben: Berkesi András, Koppányi György, O'Neill, Gabányi Árpád), vagy egy másik színház idén bemutatott darabjait: Spanyolul tudni kell, A vörös postakocsi, Angliai Erzsébet, A kívülálló, (Tabi László, Krúdy Gyula, Bruckner, Sükösd Mihály). Nem a profilt hiányolom itt, ez különben is jámbor óhaj, amikor kevés kivételtől eltekintve — kabaré, egy-egy kamaraszínház például — a közönség amúgyis heterogén, és nem hajlandó profilírozni magát. Az irányzatot azonban már számonkérhetjük a színháztól, és ez az, amit ritkán találunk meg. Talán még mindig a Tháliában leljük meg ezeket a tendenciákat, — a forradalmas korokat idéző két mű, (Babel Máriája és Hemingway regényének dramatizálása) között Euripidész, stúdiójában pedig érdekes magyar egyfelvonásosok, Görgey Gábortól —, és a Nemzetiben. Ott fontos gondolatokat hordozó két magyar mű között (Dobozy Imre: Eljött a tavasz, Száraz György: A vezérkari főnök) egy klasszikus műnek, A tévedések vígjátékának felújítása szerepelt az eddigi műsorban. Furcsa módon a három pesti kamaraszínházban jobban megtalálhatók a sajátos tendenciák, már-már a koncepció jegyei is. A Katona József Színházban és a Madách Kamarában is figyelemre méltó az új magyar művek jelentékeny szerepeltetése. Tersánszky Józsi Jenőnek mint darabszerzőnek felfedezése nemcsak igazságszolgáltatás egy jelentékeny írónak, hanem jó szórakozás is: üzlet, ha úgy tetszik. És hasonlóképpen felfedezés Illés Endre ifjúkori darabjának, a Törtetőknek újbóli előadása a Madách Kamarában; időszerűsége például minden erőszakolás nélkül is kézenfekvő. És az utóbbi színházról szólva ne feledkezzünk meg egy Szakonyi-bemutatóról, három új magyar egyfelvonásos előadásáról. A Pesti Színház ennél már valamivel kisebb kockázatot vállalt. A szezon elején bemutatta Eörsi István groteszkjét, A hordókat, aztán jött a Haláltánc, majd az Arzén és levendula. Az irányzatosságon belül az új magyar művek bemutatása jórészt a kamaraszínházak privilégiuma lett. Lazább szálakkal ugyan, de ez is a mechanizmushoz kötődik . . . Hol a bátorság mostanában? Részben az új gazdasági mechanizmus, részben a mechanizmust is életrehívó politikai légkör jele a három politikai kabaré létezése Budapesten. Csak biztos talajon álló ember tűri el a csipkelődést; csak az a társadalmi rendszer engedheti meg a gúnyt, az élcelődés luxusát, amely rendszer önmagát is hajlandó korrigálni, ha téved, vagy ha a korábban deklaráltnál később jobbat tud mondani. Egy szocialista társadalmi rendszer még különleges helyzetben is van: pénzt ad azért, hogy csipkedjék, lévén, hogy mindhárom kabaré állami támogatással működik. Sőt, a maga áttételén át (színházi főosztály, tanács, sajtó) még ösztönzi is erre a bátorságra a kabarét. Ilyenformán meddő az a vita, hogy kell-e manapság a kabaréhoz bátorság, szükséges-e bátornak lennie a Mikroszkópnak, a Tháliának, a Kis Színpadnak. A bátortalansághoz, a semmitmondáshoz kell bátorság, tekintettel arra, hogy ebben az esetben nem szolgálja meg bérét a színpad. Amikor a párt- és állami szervek legmagasabb fórumai állandóan és nyíltan elemzik a fogyatékosságokat, fölfedik az ellentmondásokat, amikor a hibák „fönt" és „lent" egyaránt szembetűnnek, a bátorság hangsúlyozása szinte hencegés. Állampolgári felelősség kell a kabaréban, felelősség az emberek iránt, hogy ne vezesse félre őket, hogy ne keltsen tévhitet, és ne legyen demagóg. Egy példát említek: ha a „köpcös, kis kopasz embert" egyszer említi a kabaré, nevetünk. Ha másodszor is említik ugyanabban a műsorban, még mindig megteszi a közönség azt a szívességet, hogy udvariasan mosolyogjon. Amikor azonban négyszer-ötször fordul elő ez a név, már azt a tévhitet keltheti a közönségben, hogy ez az a veszély, ami ellen a kabaré a maga fegyvereivel harcolni akar. Pedig csak arról van szó, hogy a szerzőknek éppen ez jutott az eszükbe, vagy hogy a műsor nincs eléggé megkomponálva. Szórakozás szempontjából a legerőteljesebb a Mikroszkóp idei műsora, kiállítás, körítés szempontjából a Thália Kabaré, az állampolgári felelősséget viszont a Kis Színpad veszi a legkomolyabban. Színészileg, szcenikailag bőven akadnak gondok ez utóbbinál, de az Urak és elvtársak című kabaréműsor, a kérdéseket fejtetőre állítva, mégis a leghatározottabban beszél a lényegről. Mert vajon nem reális társadalmi problémát tükröz-e az a címben is jelzett gondolat, hogy sokan az úr és az elvtárs határvonalán állnak ? Politikailag nincs kifogásuk az „elvtárs"-fogalom ellen, de anyagi vágyaik, életszemléletük az „úr"-kategória felé csábítanák őket. Ez valódi ellentmondás, melyet a kabaré nem képes, nem is akar feloldani, de figyelmeztet létére. Klasszikusok eredetiben Ne feledkezzünk meg az idei évad egy fontos tendenciájáról — legalábbis rehabilitásáról. Nincs tévedés: mindenki tudja, hogy Shakespeare-t, Moliére-t, Gorkijt nálunk nem kell jogaiba visszaállítani, hiszen ha színházi kultúránk valamire joggal büszke lehet, akkor a gazdag és sikeres klasszikus-repertoár mindenképpen az. Végre megértette ismét a színház: a klasszikus dráma attól klasszikus például, hogy értékei évszázadokon át csorbítatlanul megmaradtak. Nem függetlenül a külföldi divattól bekövetkezett azonban az átdolgozások kora, antimilitarista, humanista hangsúlyokkal ellátva azt, amiben ez már eleve benne volt. Csupán nem alkalmazta szerzője 1500-valahányban ezt a tendenciát 1900-valahányra. Bizonyára attól is klasszikus az ilyen mű, hogy gondolatai évszázadok óta bármely korban érvényesek. Nem elvileg tiltakozom Arisztophanész zenés felfrissítése, Shakespeare brechti átirata, Gorkij erőszakolt dramatizálása ellen; ez is színfolt a modern színház festékpalettáján. Csupán a divat modorosságát nem szeretem benne. Megmutatkozott azonban az idei évadban, hogy nem kell külön dramaturgiai beavatkozással „feldobni" egy-egy klasszikus művet, jól kell inkább játszani, okosan értelmezve gondolatait. Példának említem Az éjjeli menedékhelyet. Ennyi idővel a hangos vita — és a nem kevés elismerés — után ízetlen dolog lenne egyoldalúan állást foglalni. Mondanivalóm szempontjából nem is ez a lényeg. Azt tartom fontosnak ebben az előadásban, hogy Gorkij korszerű, mai megfogalmazásban, a modern ember érzésvilágához kapcsolódva kapott színpadot a Madách Színházban. Lehet érvelni az értelmezés ellen és mellett, de hogy a Gorkijhozközelítés mai színpadi eszközökkel történt, ez számomra vitán felül áll. Ha további példát keresünk még, ugyanígy pozitív előjellel említhető a Madách Színház III. Richard-e\őadása, vagy A tévedések vígjátéka a Nemzetiben, noha ez utóbbinál a felfrissítés másfajta szándéka is érvényesül. A teljes körkép Egyoldalú benyomást szerezhet a színházi évadról az a külföldi látogató, aki csupán a plakátokon szereplő nagy színházak műsoráról értesül. Mert a főváros színházi életét éppen az jellemzi, hogy a figyelem — vagy ledorongolás — középpontjában levő nagy produkciók mellett ott vannak a hivatalos fogadtatásban kevésbé részesülő vállalkozások is, amelyek mégis az egész kulturális életnek eredeti szint adnak. Sok mindenre gondolok itt: az Egyetemi Színpad —Univerzitás — egyáltalán nem amatőr színvonalú vállalkozásaira, az eredeti II. Richárdra például, Marlowe szerzőségével, brechti átirat nélkül, vagy az Irodalmi Színpadra, amely akkor lett a magyar és külföldi egyfelvonásosok otthona, amikor a többi színház még úgy félt ettől a műfajtól, mint ördög a tömjénfüsttől. És említhetem az Ódry Színpad növendékelőadásait; közülük a Gentlemanek tavaly nyári sláger lett, az idén a Légy jó mindhalálig, vagy az Ady-műsor ugyancsak komoly figyelmet érdemlő, jelentékeny produkció. Szót érdemel ehelyt a Pinceszínház is. Vagy itt a Bartók Gyermekszínház; ez a társulat, színház, épület, iroda, minden nélkül létező színház a maga egyszerű eszközeivel megkísérelte létrehozni a lényeges mondanivalót is hordozó ifjúsági musical műfaját, és nem is eredménytelenül. És itt a dicséret semmiképpen sem szeretne vállonveregetés lenni: napjainkban, amikor némely színház valósággal szívességet tesz azzal, hogy az ifjúság számára is játszik — hogy mit játszik, az külön cikk témája lehetne! —, különleges megbecsülés illeti a Bartók Gyermekszínházat, amiért vállalja az áldozatos és nagyon rokonszenves úttörő munkát. így gondoljunk erre az évadra, és máris sokkal színesebb, jellegzetesebb lesz a budapesti színházi kép. .27