Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Gábor István: Színházi évad és új gazdaságimechanizmus

Gábor István Színházi évad és új gazdasági mechanizmus Madách Imre: Mózes (Nemzeti Színház). A címszereplő Sinkovits Imre — Fejes László felvétele Nem mérleg ez a néhány gépelt lapnyi jegyzet, ami itt következik a budapesti színházak idei évadjáról. Azért sem lehet az, mert a cikk megírásának pillanatában még nincs vége az évadnak; de egyébként is a mérleg általában két serpenyőt tételez fel. És mit tegyünk az egyik serpenyőbe, ha a másikba az idei bemutatókat helyezzük? A más körülmények között született tavalyi premiereket, vagy a moszkvai, berlini, párizsi évadot? Legyünk szerényebbek: ebben a cikkben csupán néhány olyan jelenségről lesz szó, amelyek a szezon vége felé már kitapinthatóak, és amelyek csalhatatlanul tanúskodnak bizonyos pozitív vagy negatív előjelű tendenciákról. Üzlet, ahol visszaköszönnek Ezt az évadot már csak azért is nehéz lenne összehasonlítani bármely másikkal, mert sajátos körülmények között indult: az első olyan teljes szezon, amelyre közvetlenül hatottak, vagy hathattak már a gazdaságirányítás új módszerei. Megszabadultak bizonyos kötöttségektől a színházak, és kaptak helyette egy minden eddiginél nagyobb kötöttséget, a nézővel való szorosabb kapcsolatot. Ami korábban inkább csak eszmei érdek volt, az most forinttá alakult: a néző obulusa produkciók sorsát és igazgatók jövedelmét is befolyásolja. Majdnem azt írtam: eldönti, de ott még nem tartunk azért. . . Még hátra van a számok tanulmányozása; annak kiderítése például, hogy az elmúlt évadban hányan voltak színházban, hogyan alakult az egyes produkciók látogatottsága ? A mechanizmus rákerült a színházi plakátokra, darabcímek formájában. Soroljam? Thomson kapitány, Black comedy, Spanyolul tudni kell, Leni néni, Arzén és levendula, Csárdáskirálynő. (Ez utóbbi még valutáris üzlet is, mert jórészt exportcélokra készült.) Sokan ettől az üzleti szellemtől féltették a kultúrát, a mechanizmus előkészítő szakaszában. Amitől némelyek féltek, az bekövetkezett. Mert íme, itt van az üzlet, nyitva az ajtaja, várja a vásárlókat. Baj ez? Igen, ha üres a bolt, nincs választék, selejtes az áru, mogorva és udvariatlan a kiszolgálás. Tulajdonképpen miért félünk attól, hogy bizonyos vonatkozásban a színház üzlet is ? A Horthy-rendszerben — csekély kivételtől eltekintve — az volt, ezt mindenki tudomásul vette. Azután az ötvenes években a szférák közé emelkedett, ahol a szellem napvilágával nem férhet össze a forint szelleme. A szférák magasával viszont összefért a földön járó, lapos, napi időszerűséget hajszoló művelődéspolitika, a kultúrát nem is forintra, hanem aprópénzre váltó hivatalos gondolkodás. Most nyíltan bevalljuk, hogy a színházban is érvényesülhetnek bizonyos üzleti tendenciák — a klasszikusok bemutatásánál is persze, lásd a Mózes, Hamlet, III. Richárd kasszasikere! — és nyomban kétségbeesünk. Ne csapjon be a boltos: nekem ez a normám. Ha a francia brettli-szerző gyönge darabjába a szociális tenden.26