Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Nádass József: 1919 június

A második toporci Madonna részlete 1420 körül így az a kép, amelyet gótikus fafiguráink ma elénk vetítenek. Veszteségeinkért a máig megőrzött szobrok elragadó szépsége, formáinak gótikus kecsessége, olykor idealizált, máskor valósághű egyénisége, sok nemes értéke csupán részben kárpótolhat. E szobrok válogatott sorozatát mutatja be a Szépművészeti Múzeum régi magyar művészeti kiállítása. Időrendben az első közöttük a légiesen karcsú, ezüst köpenybe öltözött szlatvini Madonna. Ismeretlen szepességi mester faragta alakját a 14. század közepe táján. Stílusa az egyidejű francia plasztikáéra emlékeztetve bizonyítja, hogy az Anjou uralkodók idején nagyszerű műveket teremtő magyarországi művészet jól tájékozódott az európai műveltség tőlünk távolabb eső tájain is. Zömökebb nála a vele egyidejű, bájos toporci Mária, amelynek stiláris társa, egy hatalmas méretű s a hagyomány szerint Magyarországról származó kő Madonna-szobor a közelmúltban bukkant elő Bécsben. A 14. század végén készült a csodálatos szépségű kassai Mária halála. Sajátos lágy formák, nemes vonású szép, fiatal arcok, dúsan és puhán öblösödő, dekoratív köpenyredők jellemzik a 14. század végének, 15. század elejének szobrászatát. Ennek az új, „lágy stílusnak" a képviselője a fehér palástos második toporci Madonna, majd középkori plasztikánk egyik remekműve, a Párizst, Londont is nagy sikerrel megjárt elragadó barkai Szent Dorottya. Szelíd S-hajlatú törzse, ihletett szépségű ifjú arca, A szlatvini Madonna részlete 1350—1360 A Szépművészeti Múzeumban Gótikus szobrok Radocsay Dénes írása — Gink Károly fotói Az európai faszobrászat a gótika századaiban borult leggazdagabb virágjába. Karcsú Madonnák, női szentek, karakterisztikus férfialakok, virtuóz faragású domborműves jelenetek kerültek ki a jórészt névtelen 14 — 16. századi mesterek vésői alól. A nemes gótikus formákat kihántva a farönkből, maga a fafaragó, vagy festő-társa a kor igénye szerint gazdagon színezte, aranyozta is figuráit. Középkori faragványaink főleg templomok számára készültek, s az Alpoktól északra oly népszerű szárnyasoltárok aranyos szekrényeit, fatornyos, fa-csipkés oromzatait díszítették. Korai, 14. századi szárnyasoltáraink méretei az egy-két métert még alig haladták meg, szobrászi-festői díszük is szerényebb volt ekkor. Majd a polgári és egyházi igényekkel együtt fejlődve, a 16. század elejére nőttek hatalmasra ezek az egyre dúsabban ékesített impozáns faépítmények; példa rá a remekművű, 26 szoborral díszített lőcsei főoltár, amely a 20 méteres magasságot megközelítve, a legnagyobb gótikus oltárépítmények közé tartozik. Középkori faszobrászatunk hajdani gazdagságáról, nagy értékeiről a Felvidék, a mai Szlovákia, Erdély és a nyugati határszél fennmaradt emlékei adnak számot. Elpusztultak azok a faszobraink, amelyek a török által megszállt középső országrész templomait, így a főváros Budáét is ékesítették, s azok, amelyek fényes és gazdag székesegyházainkban álltak egykor. Szükségképpen hiányos A barkai Szent Dorottya részlete 1420—1430 .23