Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Nádass József: 1919 június

Mátyás Ferenc Várhegyi látomások i. Ki lát kövek mögé, a mull ködén keresztül? Én tanuja vagyok, hogy századok hatalma állt itt és lezuhant a sírba. Milyen áttetsző vagy, történelem, amit kiás sírodból a jelen, — szirtes falakon át tódulásod ideáramlik, — én is kiásom e rettenetből pár pillanatod, s tetemedet most megpillanthatod. 2. Mintha az őszi tárnics nyílna az égen s szállna a földről, ahol már nincs levegő se számára, — nagy, kék özönben mennek útján a végtelennek a századok, kiáltva. Menekülnek, vonulnak, én látom vonulásuk, félve egymáshoz bújnak, kiséri őket árnyuk. Aki a múltba mélyed, meglátja azt a mélyet, s a romok közt is átjut az elhamvadt világba, nézheti Dózsa arcát, amint serceg a lángban, jobbágy hadának csontját, itt hevert a kövek közt, — sárba húzza a fennkölt királyok koronáját. 3-Nem a török, a lehetőség, Mátyás széthordott birodalma nyitott kaput, hogy majd a csürhék hurkot dobjanak a magyarra. Budin tornyán az égő félhold, s a müezzin hangja sütötte lelkünkbe tüzét és a téboly, s másfél századon át a tüske tépte fel sebünk. — Urainkat nem tűztük fel a minaretre. Engedtessék, hogy én utólag szúrjam őket fel a tollhegyre. Öreg a gyász, de most is öl még a közöny megkövült arcával, — félünk fölrakni a múlt kövét, mert megint ránkdőlhet a várfal. Negyvenhat hajó hátán a híd meggörnyedt, amint áthaladt rajt a nép, de gerince jobban roskadt meg a teher alatt. Nem enyhítette senki terhét, se ég, se király, belefúlt a jobbágyvilág mocsarába, s megmentője, ugyan ki volt? „Magyarország megmentő szentje; tizenegyedik Ince pápa", — olvasom e kövön. — Elveszve nem a hon, te állsz s lyukas háttal. S mi volt e kő, s vajon hol állt, hol segítette a halált, midőn irtották a magyart ? Mit jelképez e gyászdarab? Tán Hess András sajtója volt, vagy támasztotta a bitót? Rezdületlen a kő, a gyász őrzi keményen még, vigyáz tekintetére, mely olyan néma, mint egy idomtalan törökfej nyolcvanhat után, a visszavett, égő Budán. 6. Jönnek a varnyúk, egy barokk ház udvarán találnak szállást, a márvány angyalok az erkélyről leszállnak. Merev tekintetükbe gúny ül, a megsértett tárgyak tiltakoznak, — büdös falut hoz a csóró madárhad. Egy sebesült hang, mint lelőtt madár, — zuhan szivemre. S a csonk-emlékoszlop előtt kinyíl egy körügyecske. 7-Rámbámul egy ház, a gépek csattogó lármája, mintha mondaná: mi nekünk száz év, oly friss még a szó, amit Petőfi itt húzott alá a levonaton, — kislányos kezét látom, amint pirossal feltűnően kirajzolja az eltűnő időben a két szót: — Szabadság! Testvériség! 8. Mint sírkoszorún a papirvirág, emlékeztet e műemlékvilág. Az álmok cincérlábon ugranak a Fortuna utcában beszakadt ház alól, — alvó kincsek lelke száll, s a limlom közt piros-kék lepkeszárny őrzi a drágakövek sok szinét. Az utcasarkon még gázlámpa ég s jelzi az utat a Hatvany-ház felé, amerre Ady Endre járt, — s néha József Attila, rongyosan mutogatta verseit és arany lelkét, pár pengő reményében itt, hallgatva egy bölcs úr intelmeit. Esernyőszoknyás kisasszonyok lépteinek suhanó neszét hallom, — s a sírna latin beszéd egérszaga csapja meg orrom, amint a bokák eltipegnek az alvó csontokon s fölenged bennem a konok emlékezés. Az omladék sáncait ásom, mozdul a mammut múlt, a csákány bontja belét, s én e találkán várom, hogy a rém fölkiáltson az új barbárra, — s gótikus ívben törjön árnyékával a szívem fölé a hulló por-szivárvány. ««IMWÍ .18