Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Nádass József: 1919 június

Élesdi István rajza Bontják a múltat, omlik a kény, haldoklik címerén egy sugár, mint egy itt maradt fecske, a nyár szédeleg a fák tar tetején. S a lapulevél csupacsont nagy tenyerén ül egy száraz varangy, s rajt a dér csókja szundikál. 10. Udvarlak! Lám, fegyvertelen állsz most előttem s dísztelen, hol tisztelegve álltam én, nem is ember, csak közlegény. Úgy remegett lábam, szivem, midőn egy tiszt jött s hirtelen elémbukkanva leköpött, — mert látta rajtam a közönyt, s hogy megbénult, fáradt kezem előtte lassan emelem. Az ívek, szobrok lezuhant gőgje mutatja arcodat, melyre kiültek a sebek, csontod is megszenesedett. Királylány hajad szétcibált aranyában a rozsda rág. Bezúzott arcod felzokog. Mint bűnbeesett angyalok, úgy sírsz most, — sirasd csak magad, van rá okod, szégyen tapad rád, te idézted fel a gyászt, s ellenünk egy külön hazát teremtettél: — itt van a por s hamu közt, ékét egy bokor jelzi csupán. Fenségedet megölte saját istened. De mi mégis fölemelünk, s arcodról lemossuk a bűnt. 11. Mekkora pók ereszkedik le, hátán keresztjével. A végzetet csodálom; nézem a potrohát, a szétlőtt mellű palotafalon: olyan, mint egy melltü a hercegnőn vagy tán a püspök vastag ujján a gyűrű. Lám, csak megmaradtak emléknek. — A pók mászkál itt a múlton, százlábú szellemként idézi újból a képet: fölrajzik előttem egy apród, amott a prímás karján egy tábornok sündörög teli kitüntetéssel. — Ha volt is bennük lélek, — oly szegényen lapult a bordák közt és szinte néma remegésben, ha őfelsége néha ellépett előttük. Lám, most ez a nagy pók szövi kicserélt sorsukra a hálót. 12. De sokszor, —földrehullva feküdt e templom, s újra talpra állt. Akácfürtös fehér nyakát, mint örvös vadgalamb, kémlelgetve nyújtogatja. Meglelve helyét, ahol virrasszon értünk a Boldogasszony. Nézi magát kevélyen patyolat pendelyében. Harangoznak. Mily boldog, hogy a megszépült tornyot a pogány keresztények emelték a szentlélek tiszteletére. ISA vadszőlő-levélre ráfolyt az ősz vére, nézd: egy rozsdás folt lett a nyár. — Még tűz ég a napban, mint negyvenéves asszonyokban a haldokló gyönyör: olyan szép a Halászbástyán most az őszvég. Az apadó Duna oly halkan surran a köveken, ne halljam vonulását. Egy szilfa zápor gyanánt hullajtja le magáról leveleit, — s a hátam megett kőműveskalapács ütemek hallatszanak. És odújából kimozdul a múlt, — visszabámul temetőjére s tápászkodva véres keresztjét fölmutatja. 14. A kapu megcsikordul s kilép egy álomszerű parasztlány az Országház húszból, milyen egyszerű és természetes, szemnek és léleknek egyaránt, ha látod itt mozdulni e lány kedves vonalát. De az emlék is mozdul vele, — a kapun tódul ötven év, sokszáz, még több, s jön a herceg, a gróf úr. A boltív úgy megtelik, örvénylőn új látványt hoz: a porból feltámadt ház tapad a volt világhoz. A kiásott hazából megindul a törökvész, németül gajdácsolnak, ha egy darab kőhöz érsz. Mily jókedvűn gajdolnak, midőn egy pórt felnégyel valaki. — Szüzek sírnak a címeres pincében. És hány király s a szentek: összekulcsolt kezekkel vonulnak sopánkodva, — í imádkozva kereszttel. S elvonultak. De hagyjuk, az ősfalak kivárták, míg Tiborc unokája itt vetheti meg ágyát. 15-Az ő koruk örökre kőbe vonult, megszenesedve omlik elénk, a gyom benőtte lábnyomukat, de újra kezdte csákányharcával a hazát fölrakni, s itt is, jelképesen a munkáshad, Őt hallgatom, zaja betör az ablakon, s látom a jelent; a kezek mozdulnak, az emlékezet kegyeletével nő a fal. . . Két kőműves meszet kavar. 16. De a halál bozótba bútt, őrzi magányát és a bút. Ide kötötte az idő, s el is fáradt, — hátán a kő csontot takar, oly nagy a súly, pillanat csak s a mélybe hull. De az idő úgy eltakar mindent, mi halottaival emlékeztet, — nem látni, csak azt, hogy egy német vassisak rozsdáll a temetőben. — Ám, vigyázz, a csontváz talpra áll. S még egy láng, rossz emlék, új borzalom e tábla itt! — Ó, hányszor feszíted meg alkalom magyarjaid? .19