Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Nádass József: 1919 június

Nádass József 1919 június Tehetünk-e utólag szemrehányást az ötven év előtti fiatalembernek, hogy túlságosan elbízta magát ? Hogy mert a májusi sötét felhők oszladoztak, azt hitte, azt akarta hinni, most már derült marad az ég? De annyi kedvező jel volt, biztató fordulat! Hiszen csapataink rendeződtek, volt már fegyelmezett hadseregünk és az keményen visszaverte a román kormány támadását, északon pedig győzelmesen vonult előre. Egymás után érkeztek a büszke hadijelentések, a legfelsőbb parancsnok beszámolóját olyan dölyfösen és boldogan hallgattam a Munkástanács ülésein, mintha én magam űztem volna vissza a Tanácsköztársaságot támadó románokat, cseheket. És a többi országból is reményeket ébresztő hírek érkeztek! Mindenütt megmozdult a föld, kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot, a Szlovák Tanácsköztársaságot. Mindezt még megtetézte az a híradás, hogy a nagy orosz testvér veri az ellenséget, a Vörös Hadsereg közeledik felénk! Két hét, vagy három, legfeljebb négy és kezet nyújthatunk egymásnak valahol a Kárpátok gerincén! Akkor meg a szabadságnak, nemzetközi proletártestvériségnek olyan gránitfalát teremthetjük meg, amit nem lehet szétzúzni. Kellett a meggyőződés mellé az olykor naiv hit. Többségünkben ez lobogott, népünk tavaszát éltük és ez életünk tavasza is volt. Akik a Tanácsköztársaságot megalkották, vállukon vitték, azok túlnyomó részben az ifjúságból rekrutálódtak. Kun Bélát egymás között az „öreg"-nek neveztük. Joggal, harminchárom éves volt! Matuzsálemi kor. Azt persze tudtuk, hogy fenekednek ránk, nemcsak kívül, de belül is. Nagyon odafigyelni azonban nem lehetett, azért sem, mert annyi volt a munkánk, hogy nem jutott rá idő. Követtünk el hibát, hogyne követtünk volna el, először próbáltunk ilyesmit: szocialista államot felépítem! Ki is javíthattuk volna a hibáinkat, de erre se volt időnk. Igen, a nap csak huszonnégy órából állott, ezt bizony keveselltük. László Jenő egyszer az elképzelhetetlenül munkabíró Korvin Ottót Józsuának nevezte el, aki megállította a napot, hogy több munkát végezhessen el. A többiek pedig mondogatták, bárcsak több ilyen Józsuánk lenne. Káinunk viszont sok volt. És más lapuló ellenségünk. A szuggesztív plakátok, amelyek ekkortájt jelentek meg a falakon és keményen odakiáltották: „Te! Sötétben bújkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!", nem nagyon ijesztették meg a fecsegőket, rémhírterjesztőket, a feketézőket, a titokban szervezkedőket. A suttogó propaganda kihasználta a rossz közellátási viszonyokat, húst, cukrot, más fontos élelmiszert csak dugva, készpénzért lehetett kapni, az álhírek terjesztői pedig mindenkinek fülbesúgták, hogy bezzeg a népbiztosok szállásán, a Hungária szállodában, „a Szovjetházban" nem gersli a fő táplálék, hanem a libapecsenye. A népbiztosok örömtanyáján orgiák folynak, pukkan a pezsgő! Hányszor hallottam ilyen „biztos értesülést" és utána ott ültem Korvin Ottóval, vagy Sallaival és ők tárgyalásaink közben kapták be, este nyolckor, a zsír nélküli vacak kis ebédjüket, mert napközben nem futotta az időből. Szörnyen bántott, hogy ilyen munka mellett ilyen szegényes a táplálék. Mondtam is, hogy a rágalmak szerint most kaviárnak és pezsgőnek kellene az asztalukon lenni. Legyintettek: — Az ilyen pletyka még hagyján, bár ez is romboló és nem lebecsülendő fegyver ellenünk. Mégis . . . többről is szó van . . . csak egyéb baj ne lenne! Nem mondhattak, nem akartak mondani részleteket, konkrétumot, de hogy az ellenforradalom egyre hangosabb lett, még a magamfajta túlságosan bizakodó fiatalember is kezdett nyugtalankodni. A párt, az állam élén levők közül legjobb barátom Biermann István volt, évek óta ismertem, a szakszervezeti mozgalomból, ő talán megmondja, valóban komoly-e a beszéd! De Biermann Istvánt megtalálni szintén nagyon nehéz volt, Budapest Tanácsának egyik elnöke volt, pártvezetőségi tag, napokig kerestem a hivatalában, végül egyszer késő este felmentem a Biermann család szegényes kis lakásába, a Nyár utcába, édesanyja is, húgai is ismertek, megvártam, amíg végre hazajött régi barátom, hosszú ideig példaképem. Halálosan fáradt volt, a család már lefeküdt, kimentünk a konyhába, sütőből kivette a félig elhűlt nagy tál burgonyát és mohón enni kezdett. így élt hát, így dőzsölt Budapest egyik első embere, az élelmiszerelosztás legfőbb irányítója. Közben acsarkodtak rá, rágalmazták. Itt a homályos, szegényes konyhában csak dörmögött kérdéseimre, soha sem volt bőbeszédű, mégis jelentett egy kis erősítést, vigasztalást legalább az, már az is, hogy egy időre együtt ülhettem vele. Régi magabiztosságunk, győzelmi mámorunk apadni kezdett, akárhogy tagadtuk is, terjedt a rossz közérzet. Szorongtam, baljós jeleket láttam és hallottam. A körutakon, ahol a rikkancsok még a télen rekedtre ordították magukat: „Itt a Vörös!" „Még van egy pár Vörös!" és az emberek kitépték a kezükből a rossz papíron nyomott, érdes külsejű és hangú lapunkat, most ezt rikácsolják a cigarettaárusítók, látszólag a szovjet dohány minőségére célozva: „Gyenge a szovjet!" „Gyenge a szovjet!" Valami ócska, nyúlós dalt, slágert is dúdolnak, így nevezték el: „Viktor búcsúja" — a Viktor a „bolseviki: bolseviktor"-ból keletkezett —, a polgárok magasba emelt három ujjal üdvözlik egymást, ami „még három nap"-ot jelent, eddig tart még a diktatúra. A cinikus, budapesti aszfaltvilág rothadása a munkások egy részét is megfertőzte, a munkafegyelem lazult, a fekete kereskedelem, rossz élelmezés miatt lázongtak. Hát bizony, a falu nem hozta be a városokba a terményeket, a legfontosabb árucikkeket csak „kék" pénzért adták! Infláció, elégedetlenség! A párt vezetésében is jelentkezett az ellenzék, sőt ellenség: a jobboldali szociáldemokraták védték a tegnapi gyárosokat, urakat, például a Tanácsok Országos Kongresszusán panaszkodtak a terrorra, humanizmusról szavaltak. Igaz, a fiatalság a miénk volt. Június 22-én az Ifjúmunkások Országos Szövetsége kongresszusán boldogan, büszkén néztünk körül: ez az áldozatkész, lelkes harcosok seregszemléje volt. Am aztán! Két nap múlva valami megbeszélésem volt a nyomdászok helyiségében, a Józsefvárosban, többek között kedves jó elvtársnőmmel, Mánuel Sárival. A találkozó fontos volt, Bogdány Irma meg a többiek már ott voltak, de Sári, félórával a megadott időpont után — pedig egyébként mindig pontos volt — még mindig nem érkezett meg. Bogdány néni felpattant: — Elpletykálja az idejét a telefonos lányoknál, majd adok én neki! És már szaladt is a telefonhoz, hogy a központban nyilván fecsegő, kötelességéről megfeledkező Mánuel Sárira ráreccsentsen. Pár perc múlva halálsápadtan sietett vissza: — Tudjátok mi van? A fellázadt Ludovikások elfoglalták a Józsefvárosi telefonközpontot, az őröket lepuffantották, Sári, aki agitációra ment be, fogoly. A monitorok pedig a Szovjetházat lövik. Ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk, mozgósítani, akit kellett, a sorba beállni, akármilyen csekély is volt az erőnk, ott van közöttük a helyünk. Én a Főkapitányság, a Vörösőr Parancsnokság felé siettem, szerencsémre útközben felvett egy katonai autó, igazoltam magam, egy morcos öreg elvtárs helyet szorított, pedig már heten ültek a rozoga autóban. A Zrínyi utca és Nádor utca sarkánál tettek le, ők tovább robogtak a Margit-hídhoz, ott akarták megerősíteni az őrséget, elvágni a monitorok útját. Még egyre hangzottak a lövések, de mire a Duna-partra lopakodtam, óvatosan a házak falához lapulva, már csak a mi őrjáratainkkal találkoztam. A monitorokat elűzték, azok megfordultak, úgy mondták, a Dunán lefelé, a szerb határ felé menekültek. Csak néhány lépést tettem a Duna-korzón, fegyvereseink nem engedtek tovább, távolról láttam egy emberi testet feküdni a járdán, letakarva, a takaró alól, lent két cipője, fent pedig valami fehér kilátszott. Ez az ellenforradalom egyik szervezője volt, aki fehér zsebkendővel adott jelt a monitoroknak, hogy lőjjék a szovjetházat (a volt Hungária szállót), és eközben a mieink lelőtték. Szigorú kordon, igazoltatás után beengedtek a Főparancsnokságra. Jancsik elmondta, hogy az ellenforradalmárok, a monitorok ezt az épületet is tűz alá vették, az egyik elfogott vezérük ott, a Parancsnokság előszobájában jelt próbált adni a lázadóknak, revolvert is rántott, erre agyonlőtték. A Telefonközpont visszafoglalása nem ment könnyen. Tekintettel kellett lenni a telefon kezelőire, ráadásul Mánuel Sárira is, akiket a ludovikások túszul ott tartottak, fenyegetőztek, hogy valamennyiüket kivégzik, ha nekik lesz bántódásuk. Ebből harc volt, aztán megállapodtak velük. Nem büntették meg őket, szelíd kényszer-átnevelésre fogták ezeket az úrifiúkat. Elégedetlenkedtünk, szitkozódtunk és lármáztunk, a diktatúra nem elég éles, nem számolunk le elég kíméletlenül ellenségeinkkel. Hogy az állam ellen fegyverrel felkelő, sok derék elvtárs halálát okozó kadettokat nem büntették meg példásan, azt mi akkoriban a krisztus-szakállt növesztett, hóbortos ifjú próféta, Sinkó Ervin befolyásának tulajdonítottuk. Sinkó nagy filozófus, krisztiánus-tolsztojánus volt és mint ilyen az erőszak ellen agitált. Komor hangulatban búcsúztattuk el június 29-én az Országház előtti téren az ellenforradalom áldozatait, legyilkolt jó elvtársainkat. Visszaemlékeztünk a komoly, megrázó hangú kiáltványra a diktatúra első napjaiból. Mit is mondott: „A Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács fölismeri, mennyi nehézséggel és áldozattal kell megküzdenie a magyar munkásságnak, ha elindul ezen a bátor és rögös úton . . . Nélkülözések, nyomorgás, szenvedés várakozik ránk ezen az úton. És mégis rá kell lépnünk, rá merünk lépni, mert bízunk a magyar proletár hősiességében és áldozatkészségében. Rá kell lépnünk, mert csakis így vihetjük győzelemre a szocializmus világot megváltó ügyét. Minden munkást és földművest felszólítunk, hogy dolgozzon, termeljen, vagy álljon be a proletárhadseregbe, verejtékével vagy vérével áldozzon az eszme diadaláért. Bármi várjon ránk, a szocializmus ügyének győznie kell!" Amikor kedvező szelek vitték hajónkat, nem vettük oly véresen komolyan ezeket a mondatokat, ahogy kötelességünk, ahogy létérdekünk, életünk értelme, a forradalom követelte. Most itt volt a súlyos, vihart jelző figyelmeztetés. .17