Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Dr. Berti Béla: Lakásépítkezésünk az elmúlt 20 év alatt

MTI Tormai Andor felvételei Ezen a területen semmiféle engedményt nem tesznek, pedig láttuk, az első osztályba sok olyan növendék kerül, akiket itt kell megtanítani a legelemibb fogalmakra. Ma már elismert tény: az intézetben működő általános iskola színvonala nemcsak hogy eléri, de nem egyszer meg is haladja a többi általános iskola színvonalát. Az itt működő pedagógusok közül sokan nem egy, hanem két diplomával rendelkeznek, gyógypedagógiai és általános iskolai tanári képesítéssel. Ennek köszönhető, hogy azok a gyerekek, akik az intézetből kikerülve tovább tanulnak, jól megállják helyüket a középiskolákban. De van más módja is annak, hogy önbizalmat öntsenek a gyerekekbe. Nemcsak a gyakran megrendezett irodalmi, történelmi, biológiai vetélkedőkön lehet sikert elérni, dicséretet kap az is, aki jó eredményt ér el a gyakorlati foglalkozásokon. A gyerekeket rendszeresen összehozzák más iskolák növendékeivel. Aktív részesei a kerületi úttörő életnek, s elképzelhető, milyen öröm, milyen dicsőség mindnyájuk számára, ha az intézet szavalókórusa, színjátszó csoportja, sakk-köre viszi el a pálmát a kerületi vetélkedőkön. A növendékek többsége jól felhasználja azokat a lehetőségeket, amelyeket az intézetben nyújtanak számukra. Barátságos, együttérző felnőttek, hasonló sorsú társak között néha szinte hihetetlen akaraterővel küzdik le fogyatékosságukat. A Nyomorék gyerekek otthonát egészen a felszabadulásig adakozásból, adományokból tartották fenn. Ma az állam gondoskodik a gyerekekről — bőkezűen. Az évi három és fél millió forintos költségvetés lehetővé teszi, hogy az intézet 180 növendékével 20 pedagógus, 15 internátusi dolgozó s 38 egyéb alkalmazott (szakácsnő, adminisztrátor, sofőr) foglalkozzon. A gyerekek egészségére három orvos ügyel. Ha szükséges, külföldről hozatják számukra a legmodernebb járóeszközöket, művégtagokat. (Van olyan műkéz, ami például hatvanezer forintba kerül.) Az intézet egyik alkalmazottja ellenőrzi: hordják-e ezeket a művégtagokat, járóeszközöket a gyerekek úgy, ahogy azt az orvos előírta. Az intézetnek Nógrádverőcén szép üdülője van, s kaptak autóbuszt is, ezen múzeumlátogatásokra, különböző kirándulásokra vihetik a növendékeket. Tíz évvel ezelőtt a szülők szinte megostromolták az intézetet, és a felsőbb szerveket gyermekük felvételi kérelmével. Annál különösebb, hogy az elkövetkező tanévben induló első osztályba jelenleg még csak néhány jelentkező van. Igaz, a gyermekparalízisből származó bénulások szinte teljesen megszűntek, az agyi eredetű mozgássérültek gyógyítását pedig 1963-ban egy másik intézetre bízta egy kormányrendelet, mégis szinte bizonyos, hogy sok olyan mozgásszervi megbetegedésben szenvedő gyermek van, akinek itt volna a helye, ebben az intézetben. A mienkénél nem sokkal nagyobb lélekszámú Csehszlovákiában például tíz intézetben foglalkoznak mozgásszervi megbetegedésben szenvedő gyerekekkel, s ezek közül egyedül a brünninek négyszáz növendéke van! Az általános iskola elvégzése után a Mozgásjavító Általános iskola és Nevelőotthon növendékeinek nagy része középiskolába megy vagy szakmát tanul. (Az idén végző 19 gyerek közül 10.) Az intézet vezetősége két, kollégiummal is rendelkező középiskolával, a Meredek úti gimnáziummal és a Mester utcai technikummal áll kapcsolatban. Továbbtanuló diákjaikat rendszerint itt helyezik el, mert itt a pedagógusok ismerik a problémákat és minden segítséget megadnak a gyerekeknek ahhoz, hogy sima, zökkenőmentes legyen beilleszkedésük az új környezetbe. Az intézetnek a Szabadság-hegyen kertészete van, itt 24 bennlakó növendék sajátíthatja el három év alatt ezt a szép szakmát. Az intézetből kilépő gyerekek szakmai továbbképzését, munkába állítását különben egy másik állami szerv, a Szociális Intézetek Központja intézi. Ennek vezetői irányítják a gyerekeket — megfelelő pályaalkalmassági vizsgálatok után — azokra az ipari tanuló helyekre, amelyeket a Munkaügyi minisztérium és a Fővárosi Tanács Munkaügyi osztálya tartalékol minden évben számukra. Ezek a növendékek gyárakban, kisipari szövetkezetekben sajátítják el a műszerész, a könyvkötő, a bőrdíszműves szakmát. Képzésük idejére a vidéki gyerekeket, az állami gondozottakat a számukra létesített intézetben helyezik el. A Marcibányi téren a mozgásszervi megbetegedésben szenvedő lányok, nők számára van 115 férőhelyes otthon, a Május 1. úton pedig 120 fiút tudnak intézetben elhelyezni. Mindkét otthonban van szakoktatás, szakképzés. A Május 1. úton órásipari tanulóknak, a Marcibányi téren varrónőknek rendeztek be idén új tanműhelyt. A tapasztalat azt mutatja: aki megszerezte a szakmunkás bizonyítványt, előbb-utóbb el tud helyezkedni. (Aki gyárban, ktsz-ben tanult szakmát, azt rendszerint meg is tartják addigi munkahelyén.) Probléma, nehézség főleg a vidéki fiatalokkal van. Tíz, tizenkét évi budapesti tartózkodás után nem igen akarják elhagyni a fővárost, pedig ha dolgozni kezdenek, ha rendesen keresnek, el kell hagyniuk a szociális otthont, maguknak kell gondoskodniuk elhelyezkedésükről. A Mozgásjavító Általános iskola és Nevelőotthon növendékeinek mintegy ötven százaléka megszerzi tehát a középiskolai bizonyítványt, a szakmunkás képesítést. A többiek, sajnos nem alkalmasak továbbképzésre. Ezeknek a gyerekednek a legnehezebb a sorsuk, amikor el kell hagyniuk az intézetet. Akik a Marcibányi térre, a Május 1. úti otthonba kerülnek, azok számára megszervezik a foglalkoztatást, (könnyű munkát a legtöbben tudnak végezni) azok a gyerekek azonban, akik az általános iskola elvégzése után hazakerülnek családjukhoz, nem igen tudnak elhelyezkedni, munkát találni. Különösen vidéken, falun erős még az idegenkedés, az indokolatlan félelem a testi fogyatékos, „intézetből" hazakerült gyerekekkel szemben. Pedig a tétlenség, a feleslegesség érzése visszaveti ezeket az aktív élethez szokott fiatalokat, rontja mind fizikai, mind lelki állapotukat. (Nem is beszélve arról, hogy nem egy családban szemükre hányják, hogy még a betevő falatot sem tudják a maguk számára megkeresni.) Nemrég rendelet jelent meg a vakok és csökkent látóképességűek munkába állításával kapcsolatban. Egy hasonló rendelet a mozgásszervi megbetegedésben szenvedő gyerekekről — sokat javítana helyzetükön! A Mexikói úti intézetben gyakran látogatják az iskolás gyerekeket a különböző szervek, gyárak küldöttei. Ajándékot, csokoládét hoznak. Persze, minden közeledést örömmel fogadnak, de az intézet vezetői rendszerint módját ejtik egy kis beszélgetésnek s elmondják a látogatóknak, hogy a gyerekeknek, míg az intézetben vannak, megvan mindenük, kapnak édességet, csokoládét. A társadalom együttérzésére, segítségére főként akkor van nagy szükségük, amikor az intézet kapuján kilépve, azt végleg elhagyva, az életben teszik meg első, bizonytalan, botladozó lépteiket. .11