Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Granasztói Pál: Milánó

Vita a lakbérmegállapítás módszereiről Közgazdasági módszerek — szociális szempontok A „BUDAPEST" múlt évi szeptemberi számában Dr. Vándorffy József: A lakbérmegállapítás módszerei című cikkében vitába szállt az 1967 márciusi számában közölt Méltányos tehermegosztás — igényesebb lakásfenntartás című tanulmányunkkal; majd a folyóirat októberi számában bírálatát olvasólevél formájában megismételte és egyúttal vitára szólított fel bennünket. MINDENEKELŐTT KÖSZÖNETÜNKET FEJEZZÜK KI a hozzászólónak, hogy javaslatunkat részletekbemenően vizsgálta, és a miénktől eltérő elképzeléseket ismertetett. Véleménye szerint javaslatunk nem nyugszik megnyugtató közgazdasági alapokon, mert „a lakbéreket — a szociálpolitikai szempontokon túlmenően — a keresletkínálat alakulása szerint kellene megállapítani". Ugyanakkor elismeri, hogy „a lakáshiány miatt a kereslet jóval nagyobb a kínálatnál, a szabad lakbérárak bevezetése még sokáig nem képzelhető el." Ezzel megerősítette azt a megállapításunkat — amely javaslatunk alapjául szolgált —, hogy „nemcsak az egyes lakbérek nagyságát kell meghatározni; azok alakulásának módjára, az életszínvonalra gyakorolt hatására, a lakások fenntartásának gazdaságosságára is gondolnunk kell". Ügy véljük, ez a megállapításunk a reálisan figyelembe vehető közgazdasági tényezőkre tekintettel van, mert az általunk javasolt rendszer bevezetésével megteremthető az előfeltétele annak, hogy — amennyiben a gazdasági viszonyok erre megértek — a lakásokért a lakó annyit fizessen, amennyi a szolgáltatás tényleges értéke. Véleményünk szerint így maradhatunk a teljes realitás talaján. Tanulmányunknak csaknem a fele a jelenlegi aránytalan, gyakran igazságtalan lakbérek kialakulásával, a feltárt adatok bemutatásával foglalkozik. Javaslatunk a bemutatott adatokra és az azokból levonható megállapításokra épült. Tisztában vagyunk azzal, hogy mai körülményeink között a fizetendő lakbérek nem fedik és nem is fedhetik — javaslatunk szerint sem — a teljes közgazdasági értéket, illetve az össz-ráfordítás költségét mindaddig, amig a lakásállomány növekedése lehetővé nem teszi a kereslet-kínálat szerinti lakbérek kialakulását. Addig pedig lakásgazdálkodásra van szükség, ami magával vonja a lakbérek nagyságának központi irányítását is. Amint a családi pótlék emelése, a gyermekgondozási segély bevezetése nincs ellentétben az új gazdasági irányítással, hasonlóképpen nem ellentétes ezzel a szociális szempontok érvényesítése a lakbérek kialakításában. Olyan létfontosságú szolgáltatásnál, mint a lakás, ez idő szerint nem lehet kizárólag közgazdasági szempontok alapján megszabni a fizetendő bért. Éppen az életszínvonal alakulása érdekében tekint el egyes termékeknél a kormány a teljes közgazdasági érték megfizetésétől. Ezért dotációs például a kenyér is. Indokoltnak látszik tehát, hogy a lakbéreknél elsősorban azoknak a terhén könnyítsünk, akik arra valóban rászorultak, minthogy ez gyakorlatilag is megvalósítható. Ezt semmiféle — egyébként helyes — elméleti indoklással sem lenne célszerű háttérbe szorítani. Köztudomású, hogy elvileg a lakbérnek fedeznie kell mind a lakások építési költségeinek amortizációját, mind az üzemeltetési és fenntartási költségeket. Erre utaltunk akkor, amikor megállapítottuk, hogy „a számított lakbérnek fedezni kellene a költségeket. Tekintve az állam jelenlegi nagyarányú többletköltségét, ez csak hosszabb idő alatt, fokozatosan valósítható meg." AZ ÉLETSZÍNVONAL ALAKULÁSÁVAL ÉS SZABÁLYOZÁSÁVAL kapcsolatban dr. Tímár Mátyás miniszterelnökhelyettes, a Magyar Közgazdasági Társaság 1968 októberi tudományos ülésszakán szólt azokról a végrehajtandó fogyasztói árváltozásokról, melyek lényege, hogy a dotációs cikkek — többek között egyes élelmiszerek, szolgáltatások stb. — árát fel kell emelni, viszont a ruházati és az iparcikkek, a tartós fogyasztási cikkek ára csökkenni fog. Ezek az intézkedések jórészt a negyedik ötéves terv során történnek majd meg, természetesen más, a bérekkel, nyugdíjakkal stb. kapcsolatos intézkedésekkel párhuzamosan úgy, hogy együttesen a lakosság valamennyi rétegénél megfelelő életszínvonal-emelkedést jelentenek. Ezek a tervezett reformintézkedések nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan történnek, figyelemmel a jövedelmi arányok és a fogyasztói összetétel alakulására. Ezzel teljes összhangban áll az a megállapításunk, miszerint „ez többek között azt is jelentené, hogy a vásárolt áruk és szolgáltatások ára megközelítőleg fedezné a költségeket és a reális nyereséget; a dolgozók jövedelme pedig arányos lenne a munkahelyen végzett, társadalmilag hasznos munkával. így a különféle költségek aránya a tényleges helyzetnek megfelelő irányba tolódna." Ez annál inkább szükséges, hiszen mint ismeretes, az 1946. évi stabilizáció során a létfenntartási költségeknek az 1939-es árakhoz képest 3,5-szörös szorzószáma úgy alakulhatott ki, hogy pl. az élelmiszerek 6,4-szeres szorzóját a lakbérek 1,25-szörös szorzójának az alkalmazása jelentősen leszorította. A lakbérszint tehát — a növekvő építési és javítási költségek ellenére — a háború előttinek kb. harmadára csökkent, s így egyre kevésbé áll arányban a bérbevétel a szükséges ráfordítás költségeivel. A tanácsilag kezelt több mint 430 ezer bérlemény évi bérbevétele ugyan meghaladja az 560 millió forintot, ehhez azonban kb. 700 milliós állami dotáció szükséges ez idő szerint is az épületjavítási munkák és a fenntartási költségek fedezésére. Az igényesebb lakásfenntartás — a szükséges épületfelújítások egy részének elmaradása folytán — nyilvánvalóan még ezzel sem biztosítható. A házkezelési szervek ráfordítási költségei budapesti átlagban bérleményenként évente 2900 forintot tesznek ki, míg a bérbevétel kereken csupán 1320 forint, a fenntartási költségeknek csak 45%-a. Ha emellett az építési költségek amortizációját is figyelembe vennénk, ami egyébként indokolt lenne, az esetben egy budapesti lakás évi bére átlagosan megközelítené az 5000 forintot. Ez a jelenlegi lakbéreknek közel négyszeresére való emelését tenné szükségessé. A mostanihoz mérten ilyen jelentős lakbérteher közgazdaságilag ugyan indokolható, szociális szempontból azonban ez idő szerint — a lakosság életszínvonalának nem kívánt csökkentése nélkül — nem valósítható meg, illetve ha mégis, úgy a mai árarányok és bérek egyidejű gyökeres megváltoztatását tenné szükségessé. Az eddigiekben kifejtettek miatt előző írásunkban közöltük: „Nem szándékunk a lakbérek kívánatos forintösszegének behatárolása, csupán arra törekszünk, hogy a lakásállomány műszaki összetétele, minősége, a lakók indokolt lakásigénye és szociális helyzete alapján olyan viszonylag objektív mérésmódot alakítsunk ki és bocsássunk megvitatásra, amely hozzásegíthet a probléma holtpontról való elmozdításához". RÁTÉRVE AZ ÁLTALUNK JAVASOLT LAKBÉRSZERKEZET egyes pontjainak bírálatára, a következőkre szeretnénk a figyelmet felhívni: a) A bírálat szerint nem helyes az alapbért a lakószobák alapterülete szerint kiszámítani, mert a terület nincs korrelációban az üzemeltetéssel és főleg az amortizációval. A bírálat más helyen azt kívánja, hogy a lakó annyit fizessen, amennyit ténylegesen kap. Ez utóbbi nincs ellentétben eddigi megállapításainkkal. Nyilvánvaló ugyanis, hogy minden szolgáltatást a tényleges igénybevétel arányának megfelelően kell fizetnünk. Az azonos szolgáltatások esetén pl. a mosodákban súly, vagy darabszám szerint, moziban, színházban az igénybe vett helyek száma és minősége alapján stb. A lakás-szolgáltatás első mércéja pedig a szo-26