Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Fellegi Tamás: A szerkesztő-rendező a kerületek tv-vetélkedőjéről

együttest. Hadd írjam le — vállalva minden ódiumot — : csak a kettő ötvözete hozta eddig az igazi sikert. Ennek okai a játék menetében is rejlenek, éppen egyik legtöbbet vitatott formájában. Mint összeférhetetlent teszik egymás mellé: más a tudás és más a felolvasás, vagy ahogy a parodisták mondják: „lapozgatás". Minden vetélkedő előkészítésénél különbséget igyekszünk tenni a kérdések között. Van amit kell tudni, van amit illik, van amit jó, és van amit nem szabad tudni. Ezek persze szubjektív normák, de mégis normák. Nos, ezúttal az „illik" és a „jó" — olykor a „nem szabad" is sorra kerül. Közhely lenne arról írni, hogy az ismerettömeg mai fokán, a könyvnyomtatás és a folyóirat kiadás mai színvonalán, a tömegkommunikációs eszközök nagyarányú elterjedésének korszakában, amikor ezek ontják az újabb és újabb ismereteket, pontosabban azok egy-egy részletét, az emberi agy befogadóképessége és raktározási készsége még nagyobb szelekciót kíván meg. Miért>kellene azt a könyvekben nagyszerűen és pillanatok alatt fellelhető részadatokkal tovább terhelni ? Zárójelben, de nem mellékesen jegyzem meg: már az maga is ismeretterjesztés, ha százak és ezrek tanulják meg a bibliográfiák, a lexikonok forgatását, ha egy-egy versenyre történő felkészülés időszakában, egy-egy adott témán dolgozva előttük az ismereteknek egy újabb világa nyílik meg. A játék vitathatatlan érdemének tartom, hogy ezrek voltak, akik rendszeresen elkezdtek könyvtárba járni és megismerkedtek egy lehetőséggel, amely tudtukon kívül addig is rendelkezésükre állt és a jövőben is ott lesz számukra, bármire legyenek is kíváncsiak. És, ha a sokezerből csak sok száz marad rendszeres könyvtárlátogató, már a „lapozgatás" többet nyújtott, mint az esetleges könyv nélküli dadogás. Ezt nem ismerik fel a csapatok összeállításánál. Mert a témák abszolút ismerői (ha elképzelhető minden részlet abszolút ismerete) saját tudásukra hagyatkoznak csak. Tegyük a hangsúlyt a csak-ra. Mennyivel biztosabb lenne, ha egy-egy tudós, aki csapatának fő erejét képviseli, legalább saját könyvét maga elé téve, néha belepillantva, versenyezne. Ettől azonban, úgy tűnik, valamilyen rossz értelmezésű hiúság távol tartja őket és így következik be a rövidzárlat, pl. a 381 méternél. Nem tudásuk lebecsülése, de nem számolnak a mindig fellépő versenyizgalommal. Ilyenkor aztán furcsa konfliktus keletkezhet. Magasan kvalifikált tudásukat nem egyszer arra összpontosítják, hogy igyekezzenek bizonyítani: a játékban, illetve vezetésében van a hiba. Vitray Ennél a pontnál nézzenek el egy látszólagos kitérőt. Ügy hiszem, nem lenne ildomos, ha nem szólnék a játékvezetésről és a zsűriről is. Vitray Tamást, azt hiszem nem kell bemutatnom. Több tucatra tehető azoknak a műsoroknak a száma, amelyeket együtt alakítottunk ki és együtt is valósítottunk meg. Stílusa, munkamódszere érdekesen sajátos — igazi televíziós egyéniség —, és mégis hétköznapian egyszerű. E kettő ötvözetében rejlik sikere — legalábbis részben. Igaz, hogy egyes esetekben a kérdések ismeretlenek, vagy legalábbis végleges formájukban annak tűnnek számára is, de a műsor minden fázisában, a kérdések kialakításában éppúgy érvényesül tapasztalata és tudása, mint ahogy a műsor arculatának kialakításában. (A nemzetközi tv-gyakorlatot figyelemmel kísérők előtt nem ismeretlen talán Mike Bongiorno, vagy Kulenkämpf neve. Valahol már leírtam és most csak megerősíteni szeretném: Vitray semmivel sem kisebb egyéniség, semmivel sem tud kevesebbet náluk.) A műsor mindanynyiunké. Szellemi alkotóké, gyártási, technikai, műszaki megvalósítóké, hibái is, erényei is közösek, együtt vállaljuk őket. De ahogy mondani szokás: a játékvezető viszi vásárra a bőrét, valamennyiünk nevében ő lép a nézők elé, és ha akarja, ha nem, sokunk együttes munkáját képviseli. Nagyfokú szolidaritás, önfegyelem és pillanatnyi helyzetfelismerés kell ehhez — a koncentrálókészségről nem is szólva. Visszakanyarodva az előbbi témához, az önfegyelmet szeretném kiemelni. Annak eldöntését, mikor érkezett el az a pillanat, amikor szabad és lehet válaszolni a vitatkozónak, mit kell és lehet mondani — ez pillanatnyi diszpozíció és sokéves gyakorlat együttesen kialakított ildomos önfegyelme. Szeretném a XII. kerületiek vitavezetőjének és Vitraynak az összecsapását felidézni. Milyen kézenfekvő lett volna, a gondolkodás 10 percének megismétlése, visszajátszása után, amikor ismét elhangzott, hogy az 5. perc táján kimondták Kun Béla nevét, azt válaszolni: tessék, álljon elő, aki mondta. Minthogy nem hangzott el — önként nem is jelentkezett senki. De egy esetleges ilyen felszólítás újabb viták forrásává lehetett volna, mert mint megtudtuk, voltak versenyzők, akik elsuttogták, de a tévedéstől félők nem engedték kimondani. Ahol a versenyzők összetétele szélesebb körű válaszoló-gárdát feltételez, ott ez a válasz hamarabb elhangzott volna. Ugyanezt mondhatom el a XVII. kerület csapatáról, ahol, mint munkatársaink beszámoltak róla, az ültetésnél sok ún. protokoll szempont érvényesült, és így a válaszolók száma lényegében — ez látható is volt — három versenyzőre zsugorodott. A többi felelet általában telefonon érkezett, ez pedig kétségtelen, több időt vesz igénybe. Kellemetlen az, ha ismert, vagy legalábbis sokak által ismert személyek nem tudják a választ? Kétségtelenül igen. De minthogy azt tudják, hogy hol találhatják meg, így az válik kellemetlenebbé, ha nem is keresik. Mindez természetesen szubjektív benyomásunk és eszünk ágában sincs bárkit is elriasztani a részvételtől, sőt hívjuk városunk neves szakembereit, jöjjenek és játsszanak velünk, kerületükkel. Jöjjenek elő^i hátsó szobákból és tekintsék a játékot annak, ami, és ne féltsék munkásságukkal megszerzett tekintélyüket. Azt szeretnénk, ha játékunk ezt a feloldódást is segítené. A zsűri Úgy tűnhet, mintha kiváló szakemberekből álló zsűrink passzivitásra lenne kárhoztatva. Ez azonban csak látszat, mert műsorról műsorra együtt fogadjuk el a kérdéseket, vitatkozunk megfogalmazásukon, tehát műsorbeli, látszólagos passzivitásuk komoly és tekintélyes aktivitás eredménye. Sokan, sokfelől bírálják a kérdéseket. Ezek kidolgozásánál azonban nem rugaszkodhatunk el a játék alapformájától. Az időjáték sokmindenben megköti a kezünket, ugyanakkor a műsornak olyan feszültséget ad, mint, mondjuk, a 100 méteres síkfutásnak a közeli célszalag. Bizonyára észrevették, hogy az eddigi vetélkedőkkel ellentétben a mi játékunkban nem a válaszok, hanem a kérdések a hosszúak. Mi úgy véltük és ezt valljuk továbbra is, hogy a kérdések hosszadalmasabb, magyarázó jellege, majd a rájuk adandó válasz együttesen nyújtja azt az ismeretet, ami egyegy vetélkedőnek ki nem mondott, de mindig meglevő célja. Nem egy kérdésnél kifogásolják, hogy túlzottan összetett, túl sok „csavar" van benne. Valóban igaz ez, de az is, hogy a kérdések alapját azok a tanulmányok, dolgozatok adják, amelyeket a kerületek felkért szakemberei állítanak össze. Liszkay Tamás feladata nem kevesebb, minthogy ezt áttanulmányozza, a bibliográfiák alapján hozzáolvasson és megkeresse a kérdésfeltevésnek azt a módját, ami különbözik a villám kérdés-felelet játéktól. Nem állítjuk, hogy a kérdésfeltevés módja tökéletes, de komplikáltságában is logikai felépítettségű és a válaszláncolat egy szemét kell igazában meglelni, hogy könnyű legyen kibogozni az egészet. Igaz, ez a nézőtől is nagyobb figyelmet, nagyobb koncentrálást követel. Ezért is szakítjuk meg olyan gyakran a kérdések áradatát, ezért kerítünk szót két kérdés között olyanra is, amin sem a nézőknek, sem a versenyzőknek nincs mit gondolkodniuk. Műsorunknak nagy levelező-gárdája van. Tanácsok, javaslatok, bírálatok szép számmal érkeznek hozzánk. Én inkább csak általános megjegyzéseket, vagy feljelentéseket, vagy azok magasabb fórumokhoz intézett másolatait szoktam kapni. Talán csak a XII. kerület esetében volt kivétel, amikor többségben velünk egyetértő levél jött és még Vitray Tamás is a szokásosnál több, szolidaritást vállaló, elismerő sort kapott. Sok levélíró, mint ahogy nem egy kritikus, az igazságot kéri tőlünk számon, szembeállítva a véletlennel. Játék! Mi ezt a vetélkedőt játéknak indítottuk el, annak tartjuk ma is. Számunkra a „játéknak" semmilyen pejoratív jellege nincs. Mi — és most már mondhatom — sok ezren, akik részt veszünk benne, és sok százezren, akik szurkolói lettek egy-egy kerületnek, velünk együtt vallják: játszani csak komolyan és tisztán szabad. A forma, úgy véljük, nem kisebbíti a témát. Jó, mondják nekünk szegezve, dehát a sakk, a szüntelen ketyegő óra? Igen, a sakk, és ennek kapcsán a véletlen. A játékhoz nemcsak lehetőség, nemcsak szabály, de szerencse is kell. És ahol a szerencse szerephez jut, ott helye van a véletlennek is. Dehát ebben a mi játékunkban a véletlen mindössze annyi, hogy egy-egy lépés nyomán milyen témájú kérdés kerül elő. Ezenfelül, ahogy ezt már említettem — a sakk és az óra pótolhatatlan dramaturgiai funkciót tölt be. Tudáson (sakk) alapul a véletlen, és ezen úrrá lenni, ismét csak tudással lehet. Ez játékunk képlete. A második forduló körvonalai, amikor hat adásban folytatódik a páros mérkőzések sorozata, lassan kezdenek kibontakozni. Ebben talán a legizgalmasabb kérdés: mi változik? Számomra először egyszerűbb azt elmondani, mi marad. Természetesen a sakk és az óra. Alapnak változatlanul a saját kerület a legfontosabb, de itt már egy új elem is jelentkezik. Mielőtt azonban ezt elmondanám, szeretnék utalni az egymással versenyző kerületek kapcsolataira, viszonyára. Miközben a kerületek tanácsi vezetői a versenyek előtti utolsó éjszakákat is — ahogy mesélték — átvirrasztották és mindent megtettek, ha nem is az első perctől kezdve, hogy biztosítsák kerületük győzelmét, ugyanakkor rendszeresen találkoztak az ellenfél kerületének vezetőivel és barátságuk mitsem változott. Sőt, tudunk nem egy olyan népművelési vezetőről, aki az ellenfél kerületébe rendszeresen eljárt és segítette a felkészülésben fiatalabb kollégáját. Tehát, ha egy estére ellenfelekké váltak is, de mindvégig barátok maradtak. Változást jelent majd, hogy a tiszta játékidőt 15 percre csökkentjük, illetve 20 kérdésre maximáljuk. Pontosabban, ha a 15 tiszta percben több kérdésre kapunk választ, annyi kérdés hangzik el, amennyire képesek megfelelni. De ha lejár a 15 perc, a 25 kérdésig akkor is elmegyünk. Megfogadva a tanácsokat, elhatároztuk, hogy egy-egy kérdés gondolkodási idejét maximáljuk, természetesen nem „büntető" következmények nélkül. A második fordulóban a „győzőknek" a sakkjátszma minden ütésénél a „Budapest 1000 éve" kiállítás anyagából és a „Budapest" folyóiratban a főváros múltját és jövőjét ismertető cikkekből összeállított kérdésekre kell válaszolniok. így a hat fordulóban ismét minden kerület anyaga helyet kap. És így szélesedik tovább a kör. A hat menetből hat kerület jut tovább, ők továbbra is három páros mérkőzést vívnak és a három győztes körmérkőzésén dől el az elsőség, ha egyáltalán lesz majd első és nem folytatódik majd tovább a képernyőn kívül a verseny, mondjuk, azért: melyik kerület adja ki előbb kerületének hiteles történetét, de nemcsak múltját, jelenét is. Dehát addig még sok munka vár ránk, és reméljük, sok izgalom Önökre. Fellegi Tamás .5