Budapest, 1969. (7. évfolyam)

6. szám június - Fellegi Tamás: A szerkesztő-rendező a kerületek tv-vetélkedőjéről

Á szerkesztő-rendező a kerületek tv-vetélkedőjéről Még a félidőt sem értük el, amikor ezek a sorok nyomdába kerülnek. A budapesti kerületek vetélkedője, a „Fekete—Fehér, igen —nem" című műsor néhány tapasztalatát azonban, azt hiszszük, érdemes közreadni. Az első lépések. Kitűztük az indulás időpontját. Órákat ültünk együtt és formáltuk a szabályokat. Sok vetélkedő tapasztalatával mögöttünk megkíséreltük a váratlan fordulatokat is kitalálni. A kérdéseink azonosak voltak, mint most néhány kritikusunknak. Sőt: a tv vezetőtestületében felvetette valaki, nem lesz-e ez a műsor túlzottan Budapest-centrikus, nem kellene valami módon az országot bekapcsolni. De ekkor már nem volt visszaút, ekkor már megindult a gépezet. S az ellenvetésekre a választ így adtuk meg: Budapest nem egyszerűen fővárosa az országnak, hanem ennél is több. Az ország történetének minden pozitív és negatív változása, így vagy úgy, innen indult ki, vagy itt érte el csúcsát. Nemcsak az ország lakosságához viszonyított magas lélekszáma, nemcsak az ipari koncentráció közismert számai, dehát történelmünk minden személyisége kapcsolódik a fővároshoz, és mint kiderült, őstörténete semmivel sem kisebb, mint az ország bármely más részének. így hát nem lehet, hacsak nem nagy elvakultsággal találjuk magunkat szemben, hogy az országot ne érdekelje fővárosa. Egyébként is, alig tűztünk magunk elé más célt, mint hogy bárki, aki elhatározza, hogy sétára indul Budapesten, vagy feljön körülnézni, jobban tájékozódjon, jobban eligazodjon, tudja, hogy ehhez meg ehhez a házhoz, térhez, utcához, ilyen meg ilyen emlékek kapcsolódnak, ezért meg ezért érdemes ezt meg ezt megnézni. Hol gondoltunk mi akkor még arra, hogy a játék alapot ad Budapest átfogó történetének feldolgozásához, megírásához ? Partnerek és ellenfelek Az előkészítő megbeszélések egymást követték. Eközben újabb kérdések, újabb kételyek. De előttünk már kezdett kibontakozni, hogy itt sokkal több kezdődhet, mint amire eredetileg gondoltunk. És ettől kezdve szinte naponta ült együtt a stáb, most már kibővítve legközvetlenebb munkatársainkkal, és csiszoltuk, alakítottuk tovább a formát, újabb és újabb ötletek születtek, amelyeket másnap elvetettünk, és ismét kezdtük elölről, ki tudja hányszor. Előttünk álltak a technikai problémák ezrei, hiszen az apparátus, amely részünkről is megmozdul, mondhatni óriási, és ha nincs meg a precíz szinkronitás, felborulhat minden. Egyszóval kezdtünk félni. Tartottunk attól, hogy lesznek-e elegendő számban versenyzők ? Hiszen évtizedeken át hallottuk: „Budapesten nem könnyű az embereket megmozgatni. Budapesten az emberek inkább fizetnek vagy ajándékoznak, mintsem hogy társadalmi munkát végezzenek." Az előkészítő munka elsőnek mindjárt erre cáfolt rá. Kiderült, hogy a főváros lakói szeretnek játszani és szeretik városukat. Jelezték a tanácsok, hogy a csapatokban mindenütt ott lesznek a veteránok és a diákok, a professzorok és a felekezetek papjai. Egyszóval: igazi népfront csapatok alakulnak. A XXII. kerületi tanács elnöke mesélte el nekünk, hogy amint megkezdték a felkészülést, egyre-másra érkeztek a bejelentések, telefonok a kerület múltjára-jelenére vonatkozóan. A kerületi plébánia az egykori község egyetlen hiteles anyakönyvi adatait és egyéb relikviáit hozta el, olyanokat, amelyeket ezt megelőzően sokáig hasztalan kértek. A XV. kerületiektől hallottuk, hogy a tanácstitkárt szinte naponta keresték fel, és emlékeztették egy-egy eseményre, vagy hívták fel egy történésre a figyelmét. És néhány nap múltán csengett a telefon és hangzott a kérdés: utánanéztek-e a bejelentésnek, igaz-e, úgy van-e; stb. Mindez azt bizonyítja, hogy nincs okunk lebecsülni a fővárosi patriotizmust. Egyszerre csak az lett az aggályunk, nem ébresztettünk-e fel valamilyen egészségtelen kerületi sovinizmust, amelyen nem tudunk majd úrrá lenni ? A résztvevők végül is képesek lesznek-e végig szem előtt tartani, hogy játékban partnerek és ellenfelek. Ha komolyan vesszük is, nem a nemzet, nem is a főváros sorsa dől itt el! A mi számunkra azonban a játék sem egyszerűen csak játék. Tudtuk, hogy nekünk úgy kell felkészülni, hogy a mi hibánkból egyetlen kerület se veszíthessen. Az eddigi vetélkedők tapasztalata az volt, hogy menetközben kellett tovább finomítani az eredeti elgondolásokat. Meggyőződésünk volt, hogy ezúttal az alapokhoz nem nyúlhatunk két vetélkedő között. Ezért határoztuk el, hogy két próbajátékot is rendezünk. Mint tudják, a vetélkedő három helyszínen folyik. A próbajátékot is így szerveztük. Egy-egy XXI. és IX. kerületi, illetve I. és V. kerületi középiskola biológia szakos növendékeivel rendeztük meg a játékokat — két hét különbséggel. Minden úgy volt, mint a mostani adásokban, csak telefonsegítségre nem volt lehetőség. A sakk-parti az első próbajátékban 15 tiszta perc volt. Ezalatt kb. 15 kérdés hangzott el. Ezt keveselltük. Két hét múlva a játékidőt 25 percre emeltük. A válaszra került kérdések száma itt is alacsony volt, de a műsoridő istentelenül elnyúlt. Ekkor döntöttünk a 20 perc játékidő mellett. (Ki gondolta, hogy a maximális kétszer húsz perc adásban százhúszra növekszik? Az első műsorokat 70 percre is hirdettük). A két próba után kezdtünk megnyugodni. A próbaadások nem voltak ugyan túl jók, de sok fogyatékosság kiütközött. Új arcok Így érkeztünk el az első adáshoz. Az adás előtti napok izgalma már jelezte, hogy itt sokkal több indult el, mint amit elképzeltünk. Kérdést kérdés követett. Egyszercsak új arcokat ismert meg az ország. Az I. kerületből az „amatőr" műemlékgyűjtő gyógyszerész, az V. kerületből pedig az igazán prózai foglalkozású adótisztviselő, ők voltak az est hősei. És aztán megvolt az első nyertes és természetesen az első vesztes is. Most mi lesz ? Éppen az ötödik kerület maradt le, saját — mármint a tv helyét tekintve, saját — kerületünk. Azon az éjszakán, csakúgy mint azóta mindegyiken, megkíséreltük elemezni, mit is végeztünk? Úgy éreztük, tudtunk valami újat nyújtani, még akkor is, ha a lebonyolítás néhol döcögött, ha láttuk is a hibák egy részét. De túl voltunk az elsőn, és viszonylag simán. Félelmeink közül egy sem vált be. Igaz, a műsor jóval túllépte a hetven percet, de nem hisszük, hogy bárki is unatkozott. És jött a másnap. Ügy tűnt, az első műsor sikert aratott. Ebben a sikerben nem kis része volt, hogy két remek kerület került össze, mi pedig szívből sajnáltuk, amiért az V. kiesett. Azt természetesen nem bántuk, hogy az I. továbbjutott. Ekkor éreztük először, hogy két jó kerület közül bármelyik esik ki, egyformán fáj. Megvallom, engem az egyértelmű elismerés aggasztott. Tudjuk-e, pontosabban a játék tudja-e tartani kezdeti színvonalát? És aztán jött a második adás. Ezután a műsor után összeomlott a hitünk és a bizalmunk. A IX. kerület egyik versenyzőjének közismert fellépése után attól tartottunk, hogy ezt követően ki vagyunk téve egy versenyző agresszív kellemetlenkedéseinek; ezzel szemben tehetetlennek éreztük magunkat. Itt ért bennünket a következő váratlan, és nagyon kellemes meglepetés. A budapestiek nemcsak szeretnek játszani, de szépen is akarnak játszani. (Megvallom, egy-egy balsiker, vagy legalábbis részleges ballépés bennünk, akik alkotói vagyunk egy-egy műsornak, mélyebb nyomokat hagy, mintsem a nézők gondolnák. Két hét — ennyi időnk volt a harmadik játszmáig — nem tűnt elégnek, hogy kiheverjük.) A következő két kerület: a III. és a XV. tanács vezetői segítettek: nyerünk, vagy vesztünk, de nem úgy, mint. . . És mindannyian ugyanarra gondoltunk. Kínos percek Bár ezúttal nyoma sem volt a kellemetlenségeknek, mégis voltak kínos perceink. Ezúttal talán megengedhetjük magunknak, hogy olyan személyes tapasztalatokról is szóljunk, amelyek a csapatok összetételére vonatkoznak. A III. kerületben ott ült az egyik asztalnál a kerület római kori történetének, ásatásainak hivatott tudósa, akinek e tárgyú könyve a mi tankönyvünk is volt. És ahogy a verseny során a véletlen két olyan Krúdykérdést is juttatott nekik, amelyekre csak nehezen adták meg a választ, már-már úgy látszott, hogy a hajrában sokat hoznak. Hiszen volt olyan 10 vagy 15 másodperc, amikor 4 — 5 kérdésre adtak választ. És akkor jött a kérdés, amely a római kori amphiteátrum méreteit adta meg, egy számot kérve hozzá, egyet, amely a legpontosabban megállapított. Az adat — 381 méter — természetesen szerepel a jelzett könyvben. Micsoda élet adta konfliktus, kitalálni nehezen lehetne, mert kétséges, hogy akad dramaturg, aki ne követelne „mélyebb lelki motiválást" indokul. Egyszóval elhangzott a kérdés, a szerző felelt, a szám azonban nem jutott az eszébe. Nekünk, akik a stúdióban ültünk, láttuk és átéltük a gondolkodó, mondhatnám gyötrelmesen fejet törő, emlékezetet szidalmazó arcvonásokat, a szemnek, a szájszélnek azokat a finom rángásait, amelyeket csak a tehetetlenség érzete tud kiváltani, — nehéz volt meghatottság nélkül szemlélni. Szerettünk volna odakiáltani : saját könyvének ezen meg ezen az oldalán megleli — és akkor valaki megmondta. Lehet, hogy a mi reagálásunk érzékenyebb volt, mint a nézőké, akik — és ez nyilvánvaló — a szurkoló külső izgalmával nézték, de bennünk mindezt a saját belső feszültségünk, a műsor iránti akkori és azóta is mindig meglevő aggódás, belső feszültség felnagyította. így történt, hogy zsűrink művészettörténész tagja nem állta meg — mert úgy érezte, fel kell oldania a kiváló tudósban is felhalmozódott belső feszültséget, megnyugtatta őt, hogy nem ezen és nem miatta vesztett a kerülete. Mint másnap kiderült — ez hiba volt. A néző nem érezte mindazt át, amit mi, és így a megnyugtatásnak szánt szavak teljességgel ellenkező hatást váltottak ki. Normák Ezt a most következők miatt írtam le ilyen aprólékosan. Ugyanis az eddigiekben kétféle összetételű csapattal találkoztunk. Az egyikben túlsúlyban voltak azok, akik hobbyból, vagy éppen a versenyre történő felkészülés okából kezdtek el foglalkozni kerületük múltjával, jelenével. A másikban néhány vezéregyéniségre építették az .4